Halál és örömmámor két napon belül Isztambulban

Második napja folyamatosan a híreket nézzük Isztambulban. Sajnos még mindig van mit nézni, pedig én már nagyon nem akarom.

Az erőszak az utcán kezdődik és az otthonokban folytatódik. A barátnőmet ma kis híján megverte az apja, mert nem tetszett neki a kormányt kritizáló Facebook bejegyzése. Leordította az összes nő fejét a házban. Úgy ordított, mint egy állat. Pont ott voltam. Az apa elment otthonról. Mikorra hazaér, éhes lesz. A nők majd megterítik szépen az asztalt és enni adnak neki. Az állatokat is etetni kell.

Az élet megy tovább.

Elmentünk tegnap este kávézni. Ráláttunk a hídra. Ha a puccskísérlet estéjén is ott lettünk volna, minden színházként tárult volna elénk. Furcsa hangok jöttek mindenfelől. Az emberek ijedten forgatták fejüket. Megint lesz valami?

A pincér elemezte az éjszaka történéseit. Törökországban mindenki képes politikai elemzést csinálni. Rá vannak kényszerítve. Rá vagyunk kényszerítve, hogy gondoljunk valamit arról, amiben benne élünk.

Ünnepség volt tegnap este az utakon, tereken. Ma folytatódik az örömmenet. Engem is hívták ám. Három sms-t kaptam a kormánytól. Reggel, délben, este lódítanák az embereket az utcákra.

De nem csak a kormány hív. A dzsámik is. Nem csak politika ez, vallás is. Rohadtul elegem van az imám hangjából. Pedig esküszöm, régebben oda voltam az ezánért. De megállás nélkül ezt hallgatva már elég.

Bimcell telefonszolgáltató is toboroz, 5 sms-ben, biztos ami biztos. A barátaink buzdítása sem lehet gond ezek után: 500 MB internet, 100 perc beszéd ajándék!

A terekre vezető utunkat annyira próbálja megkönnyíteni az állam, amennyire csak lehet. „Bocsi, szultánom, nincs pénzem a buszjegyre, ezért nem tudok melletted kiállni az utcán.” kifogással ezentúl ne jöjjön senki. Igenis kimész és elhiszed magadról, hogy valami nagy dolgot hajtasz végre! A miniszterelnök, az imám, a TV-bemondó is erre biztat. Akkora a külvilág nyomása, hogy nehéz ennek ellenállni. Nehéz elhinni Isztambulban, hogy nem vagy hős, ha kimész az utcára. A legeslegrosszabb esetben mi történhet? Meghalsz és egyből Mohamed próféta alatt trónolsz a mennyekben. Azért nem rossz teljesítmény egy átlagembertől. Túlvilági karrier garantált.

Csigalassúsággal haladnak a kocsik. Az emberek kihajolnak az ablakon. Ordítják, hogy „Egy az Isten! Egy az Isten!”

Felvonultak a török zászlókkal, hitükkel és igazukkal.

Dübörög az oszmán zene a kocsik hangszóróiból.

Az örömmámor mellett érezhető az agresszió is.

„A nemzeti halottak nem halnak meg, a haza nem darabolható fel!”

Az emberek meghalnak. Azok, akik nemzeti halottak és azok is, akik nem.

Más ez, mint a terror. Akkor nem mertünk rögtön másnap kimenni az utcára. Most kimegyünk és minden járókelővel megbeszéljük, mi történt. Akkor az otthonainkban biztonságban éreztük magunkat, most sokan készenlétbe helyezik a pisztolyt a nappaliban.

Kinézek az ablakon. A szomszéd is a híradót nézi. Mindenki a híradót nézi.

Minden török politikus ordítva beszél és eltúlzott, nagy szavakat használ.

Minden török édesanya önkívületben zokog a török zászlóval letakart koporsó felett. Ahol a fiát temeti. Vagy a férjét. Vagy a testvérét.

Azt mondják, hősi halottak ezek az emberek, a demokrácia hősi halottai. Nézőpont kérdése. Én nem érzek semmi felemelőt a halálban. Utcán, tereken, fiatalon, egészségesen, egy eszméért, egy gondolatért. Lehet azért, mert magyar vagyok. Mi ezt nem érthetjük.

Katonák is meghaltak. Olyanok, akik azt sem értették mi történik körülöttük és olyanok is akik hittek az igazukban. Ők is egy gondolatért haltak meg. Az utcán. Erősen. Egészségesen.

Az, hogy melyik gondolatba kapaszkodó van halálra ítélve, a most ítélete. Rendszerek változnak. Értékrendek összeomlanak és újak születnek. Aki ma meghal, két hét múlva élhetne. Aki ma nemzeti hős, lehet, holnap terrorista lesz.

A katona lövi a népet.

A nép gyilkolja a katonát.

Mindannyian meghalnak. A nép is és a katona is.

Mi meg nézzük őket a TV-ben. A népet és a katonát is.

Kovács Dalma – Türkinfo