Hajnali Isztambul

Már régóta kíváncsi voltam, milyen lehet a hajnali csend Isztambulban. Van egyáltalán? Vágytam rá, hogy egyedül bolyongjak, csak úgy céltalanul. Látni akartam ezt a hatalmas, élettel teli várost, amikor álmából újjáéled.

Hajnali négykor nyugodtan elmélázhatok egy-egy szebb épület előtt, melyeket a nappali nyüzsgésben észre sem veszek, hiszen olyankor csak sodródom a tömeggel. Sétám során a friss hajnalban megfigyelhetem a nyújtózkodás művészetének mestereit is, a lusta macskákat.

Izgalmas egyedül sétálni a kis utcákban, ahol hamarosan akkora lesz a tömeg, hogy egy tűt sem lehet leejteni. Olyan, mintha valami varázslatnak lennék a részese. Amikor megálltam az Ankara úton, annak is közepén, és csak ittam magamba az elém táruló bámulatos Aranyszarv-öböl látványát, József Attila sorai jutottak eszembe: „Szoktatom a szívemet a csendhez”.

Nagyon megszerettem a hajnali, csöndes Isztambult, de már érzem a bizsergést, amit az ébredés hoz. Az árusok lassan elkezdik kipakolni portékájukat, kinyit a kávéárus, aminek tiszta szívemből örülök, és rögvest rendelek egy hamísítatlan török kávét.

Soha nem tudok e zaccos finomság vonzásának ellenállni. Megbűvölten nézem a parazsat, a kezet, amely készíti a kávét, és várom, hogy megfoghassam a csodás csészét. Ilyenkor mindenről megfeledkezem – vajon miért is történik mindez?

Rékasi Ica – Türkinfo

1 of 20