Gyere bátran, Törökország!

A török EU-csatlakozás hidegrázós téma, amióta az ötlet felmerült. Az ellenvetéseket könnyen összefoglalhatjuk: ezek muszlimok. Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz, Mária hozzál gyorsan sört! Ezek a hetvenmillió allahisták be akarnak türemkedni a mi keresztény Európánkba. Szablyával, lófarokkal, kebabbal! Ezek a természetközelien zsigeri érzelmek persze mindkét végpontjukon hibásak. Egy: Európa nem keresztény. Magyarország sem az, amúgy. Európa szekuláris.

Az egyházak szerencsésen vissza lettek korbácsolva a templomba, a katolikus istenkirályság pedig a nyúlfarknyi Vatikánba. És XVI. Benedek utóbbi nyilatkozatai jelzik, mekkora szerencse, hogy ennek a társaságnak nincs már hatalma felettünk. Kettő: Törökország is szekuláris. Ankarában tömegtüntetések zajlottak le nemrégiben, ahol az emberek azt fejezték ki, hogy ragaszkodnak a világi államhoz. A mi országunkban egyetlen vezető politikus nem mert előlépni a rendszerváltás óta azzal, hogy ő nem hívő. Nem azért, mert nincsenek ilyenek, hanem mert gyávák és opportunisták. Még szebb, hogy az újraiszlamizálási próbálkozások legkisebb jelére látványosan ropogtatni kezdi páncélos ízületeit a török hadsereg. Igaz, elsöprő győzelmet aratott az iszlám gyökerű AKP, de ők is világossá tették, nem fognak kalifátust csinálni Törökországból, viszont nagyon is csatlakozni akarnak Európához. Támogatói a kereszténydemokrácia muszlim megfelelőjének nevezik az AKP-t, amelynek logója az európai pártokat megszégyenítően modern és cool. Nem jut eszembe másik pártjelvény, amely huszadik századi iparcikket ábrázolna. Full respect. Itt kezdődik Európa felelőssége. Íme, Törökországban csaknem száz éve zajlik egy kísérlet, egy olyan hatalmas vállalkozás, amilyenbe például az Egyesült Államok címeres balfasz módjára vágott bele Irakban. A feladat: szabad (vagyis szükségképpen világi), demokratikus államot csinálni egy muszlim zsarnokságból. Kemal Atatürk életműve ma is áll. Példamutató és egyedülálló.

Sehol másutt nem sikerült – noha befejezve ez sincs persze. Ha Európa úgy dönt, juszt sem engedi be a törököket, akkor viszont a kísérlet jó eséllyel elbukik. Lám, hiába pedáloztak. Hiába a felvilágosulás, a szekuláris revolúció, a latin betűk: a Nyugatnak így sem kellenek. Ez az üzenet visszhangozni fog az egész iszlám világban. Arcul csapja a féllegálisan vagy üldözötten tevékenykedő maroknyi muszlim reformátort, a teokrácia őrületéből való kihátrálást fontolgató politikusokat, és az iszlám terhének vastagját nyögő elnyomottakat, mindenekelőtt a nőket. Az lesz az üzenet, hogy minden hiába. A csatlakozás viszont, ha megtörténik – és bátran tételezzük fel, hogy az örmény holokauszt, Ciprus és az emberjogi hiányosságok problémáit meg tudjuk oldani együtt –, gyakorlatilag visszafordíthatatlanná teszi a török szekularizációt. És egyben kizárná azt az őrült ötletet, hogy Európából keresztény klub legyen. Az okkult delíriumtól végleg megszabadított Törökország megtermékenyítheti az elmaradottabb mohamedán kultúrkört. Példát mutathat, bizonyíthatja, hogy nem az öngyilkosmerénylés az egyetlen út. Hanem van másik, és az ma már nem Rómába vezet. Mert az Európai Unió nem vallási közösség, hanem demokratikus, szabad országok szövetsége, ahol lehet bárki keresztény, zsidó, ateista vagy muszlim, amíg el tudja fogadni, hogy a többieknek nem muszáj annak lenni.
Írta: Tóta W. Árpád