FODOR Pál: A részeges II. Szelim szultán – Nagy Szülejmán fia a trónon

A Korán ötödik szúrájában Mohamed imigyen adta tovább a muszlimoknak Allah, az egy igaz isten parancsát: „Ti hívők! A bor, a szerencsejáték, az áldozati kövek, a nyilakkal történő sorshúzás a Sátán förtelmes műve. Kerüljétek azt. Talán boldogultok. A Sátán a bor és a szerencsejáték által csupán ellenségeskedést és gyűlölséget akar szítani közöttetek, és el akar fordítani benneteket attól, hogy megemlékezzetek Allahról és az istentiszteletről. Nem akarjátok hát abbahagyni?”

A fényességes padisah birodalmában számos muszlim felelt határozott nemmel a „próféták pecsétje” szájából elhangzott fenyegető kérdésre. Persze nem úgy, hogy nyíltan ellene mondott volna a szent szövegnek, hanem azzal, hogy titokban rendszeresen hódolt a tilalmazott szeszes italok élvezetének. A vétkezőknek minden okuk megvolt a rejtőzködésre, hiszen az iszlám vallásjog (seriat) kemény botozással büntette az alkoholfogyasztást, ráadásul súlyosbító körülményként számította be a „szándékosságot” (a kényszerrel leitatott embert viszont ártatlannak tekintette, s így hagyott némi kibúvót a csalafintáknak).

A leggyakrabban visszaesők közé tartoztak a jobbára kereszténynek született janicsárok, akik egyebek mellett a borivás szokását is otthonról hozták magukkal, és arról az iszlámra áttérvén sem óhajtottak lemondani. Miután a muszlimoknak tilos volt bort készíteni és kocsmákat fenntartani, a janicsárok a keresztény csapszékek homályos sarkaiba húzódva öblögették torkukat a tiltott nedűkkel. A fővárosban állomásozó katonák ilyenkor igyekeztek meghúzni magukat, hiszen ha a janicsáraga őrjárata rajtakapta őket, nehezen úszhatták meg kiadós verés nélkül. A tartományi helyőrségekbe vezényelt társaik viszont – visszaélve azzal, hogy a helyi hatalmasságok nem vonhatták felelősségre őket – szinte kérkedve hánytak fittyet a törvényeknek, és rengeteg bajt okoztak a helyi lakosoknak szüntelen dorbézolásaikkal és alkoholos mámorban elkövetett kihágásaikkal (melyek között nem volt ritka a gyilkosság sem).

A birodalom mindenható urai, a szultánok között szintén akadtak, akik nehezen viselték el az iszlám vallás szeszfogyasztást korlátozó előírásait. Ők persze sokkal kevesebbet kockáztattak, ha nem tudtak uralkodni magukon, és sorozatosan megszegték a Korán fentebb idézett parancsát; ilyenkor legfeljebb a főváros népének, különösen pedig a vallási hierarchia „morgását” kellett elviselniük. Az iszlám világ legtekintélyesebb fejedelmeiként, a szent városok (Mekka és Medina) „szolgáiként” azonban nekik sem volt tanácsos kihívóan és tartósan szembeszegülni a szent törvénnyel, mert az sokat árthatott volna politikai legitimitásuknak. Ezért aztán még az Oszmán-ház borkedvelő tagjai is leplezni próbálták szenvedélyüket a közvélemény előtt, mások pedig – mint Szülejmán (1520–1566) vagy III. Murád (1574–1595) – a nyilvános szeszfogyasztás és a kocsmák betiltásával is igyekeztek bizonyítani vallási elkötelezettségüket.

Ez a fajta óvatosság, az emberi mértéktartás és a politikai belátás talán egyikőjükből sem hiányzott annyira, mint II. Szelimből, Nagy Szülejmán fiából, aki 1566 és 1574 között ült a birodalom trónján. Az utódlás sajátos oszmán elve: a „természetes kiválasztódás” 16. század végéig érvényesülő káros következményei talán az ő esetében mutatkoztak meg legtisztábban. Hiszen testvérei, akiket az elkerülhetetlenül bekövetkező trónküzdelmek során apja és a sors segédletével kivétel nélkül legyőzött vagy túlélt, emberi és politikai adottságaikat tekintve, egytől egyig magasan felette álltak. Ám hiába maradt egyedül a színen és lett a fél világ sorsáról határozó szultáni trón várományosa, hiába korholta keményen a korosodó Szülejmán, semmit sem tudott változtatni fiatal korában kialakult életmódján: összes idejét a vadászatoknak és a tivornyáknak szentelte, ami miatt az alattvalók már herceg korában a „Szarhos” (részeges) gúnynévvel „tisztelték” meg. Akkor is éppen vadászatról tért haza, amikor a futár meghozta Szigetvárról Szokollu Mehmed nagyvezír üzenetét: apja halott, lóhalálában jöjjön örökségét átvenni.

A hír már évek óta várható volt, mégis szinte megbénította: hányinger és szédülés fogta el, napokig nyomta az ágyat, míg összeszedte magát annyira, hogy útnak indulhatott. Meg sem állt Nándorfehérvárig, ahol fogadta a Szigetvárról hazatérő sereg hódolatát; itt azonnal magára haragította a janicsárokat, mivel kevesebb trónra lépési jutalmat (bahsist) utaltatott ki nekik, mint amennyire azok igényt tartottak. Aztán elcsapta a két hadbírót (kádiaszkert), akik az első találkozáskor meggondolatlanul azt kérték tőle, hogy erősítse meg atyjának a borivók elleni intézkedéseit. Ezzel nagyjából be is fejezte államférfiúi működését, mert uralkodása hátralévő részében az ügyek vitelét általában nála jóval idősebb vejére, Szokollu Mehmedre hagyta. Ha nagy ritkán mégis beleütötte az orrát valamibe, abban sem volt sok köszönet, mert akkor meg saját téveszméit vagy újabb kegyencek (pl. Don Joszéf Nászi zsidó bankár) elgondolásait hajszolta keresztül. Így aztán a birodalom úgy szenvedte el korszakos jelentőségű tengeri vereségét Lepantónál (1571), és úgy nyerte meg a 16. századi „világháborút” a Földközi-tengeren (1574), hogy ahhoz az uralkodónak vajmi kevés köze volt.

Szelim ugyanis, elődeitől eltérően, akik rendszerint maguk vezették háborúba az oszmán sereget, csak akkor mozdult ki a fővárosból, ha vadászatra indult. Ideje többi részét a palotában, azon belül is egyre gyakrabban a háremben töltötte, amelyet jócskán kibővíttetett. (Szokásává vált, hogy immár aludni sem tért vissza a palota férfi részlegébe.) Miközben bizalmasaival, némáival, zenészeivel és költő barátaival naphosszat szórakozott, végeérhetetlen lakomákat és ivászatokat rendezett, addig felesége, Nurbanu asszony egyre nagyobb befolyásra tett szert a birodalmi politika irányításában. Így Szelim múlhatatlan érdemeket szerzett annak az új hatalmi struktúrának a létrejöttében, amelyet az „asszonyok szultánságának” neveznek, s amely innentől fogva a 17. század közepéig oly sok bajt zúdított a birodalomra.

Életmódja Szelimet rendkívül ellenszenvessé tette országon belül és kívül egyaránt, azonkívül a szultáni hatalom tekintélyét is rohamosan aláásta (és nyilvánvaló bátorítást adott mindazoknak, akik semmibe vették a képmutató szultán 1568-ban mégiscsak kiadott kocsmabezárási rendeletét). Jól látszik ez abból a kíméletlen jellemrajzból is, amelyet az 1573-ban Törökországban járt velencei követ, Andrea Badoaro hagyott ránk, s amely egyedülálló bepillantást enged az oszmán uralkodó mindennapjaiba: „Ez a Szelim szultán kis termetű ember, 53 éves, és igen gyenge egészségi állapotban van a folytonos kicsapongások miatt, melyeknek átadja magát, akár az asszonyokkal való érintkezésnek, akár a bor élvezetének, amit mértéktelenül fogyaszt. A lehető legrútabb kinézetű; testi felépítésében oly szörnyű aránytalanság mutatkozik, hogy általános vélemény szerint inkább hasonlít egy szörnyre, mint emberre; kivált, mert arca egészen eltorzult és tüzel a bortól, amit magához vesz, valamint a pálinkától, amit emésztés végett szokott inni.

A művészetekhez és a tudományokhoz egyáltalán nincs se képzettsége, se érzéke, s aligha tud rendesen olvasni. Beszéde durva és ügyetlen; a dolgokból nem ért meg semmit, és a legkisebb erőfeszítésre is képtelen, úgyhogy e hatalmas birodalom kormányzásának terhe egészen az első vezír vállain nyugszik. [A szultán] kapzsi, fösvény, duhaj, mértéktelen, minden cselekedetében elhamarkodott és meggondolatlan. A vadászatban általában tetszését leli, különösen a leopárdvadászatban, amit három havonta rendez, évi átlagban 50 ezer dukát ráfordítással. De a legnagyobb élvezetet az evésben és az ivásban találja, amivel egész napokat tölt el; olykor két-három napig fel sem áll az asztaltól. Ezért a zsidó Miquez [Joszéf Nászi] is különleges kegyben áll nála, és nagy befolyást élvez; ugyanis ő találja ki a legpompásabb ételeket és [tálalja] a legfinomabb borokat.” Ezt a lesújtó képet a Badoaro-követség egy másik tagja azzal egészítette ki, hogy ha az uralkodó éppen nem lakomázik, akkor fiúkkal és kislányokkal „helytelenkedik”, vagy sakkozik egyik kegyencének anyjával, aki egykor a dajkája volt.

Ugyanakkor kórosan túlértékelte magát, és rettentően hiú volt; őszülő szakállát és szemöldökét feketére festette, ami még ellenszenvesebbé tette arcát. Bár az itáliaiak pillanatfelvétele itt-ott kissé pontatlan és túloz (Szelim a halálakor még csak 50. évét töltötte be, s állítólag nem volt híján bizonyos költői tehetségnek), alapjában véve hiteles képet ad egy kétségbeejtően hanyatló uralkodóról. A nehéz, fűszeres ételek, a rengeteg bor, az emésztést elősegítő tömény italok (a napot fél liter leöntésével szokta kezdeni) ekkorra már nemcsak kikezdték, hanem visszafordíthatatlanul tönkretették Szelim szervezetét. Nem meglepő hát, hogy a következő év, 1574. december 15-én be is fejezte földi pályafutását.

Hogy halálát mi okozta, arra nézve három eltérő változatot őriztek meg a források. Az egyik – szépítő – hagyomány szerint a hárem fürdőjében sétálva elesett, és olyan erősen megütötte magát, hogy egyik oldala kék-zöld lett. Mindjárt ágyba fektették, de ekkor magas, csillapíthatatlan láz támadta meg, ami hamarosan el is vitte. A másik – jóval hihetőbb – történet úgy szól, hogy halála előtt két hónappal hirtelen – és a rá jellemző makacs – elhatározással felhagyott az itallal, s rövidesen szűnni nem akaró, heves fejfájás kezdte gyötörni; udvari orvosa felismerte, hogy az alkoholistáknál szokásos elvonási tünetekről van szó, de sehogyan sem tudta rábeszélni, hogy fogadalmát megszegve lehajtson egy-két életmentő pohárral. A harmadik változat szerint Szelim egy hideg fürdőben sétálgatva erősen megfázott, és egy palack jófajta ciprusi borral próbálta kúrálni baját; ám a gyógyszerként benyakalt nedűt a meggyötört test már nem tudta feldolgozni, és felmondta a szolgálatot. Miután az első verziónál is okkal tehető fel, hogy az esés az idült alkoholistáknál megfigyelhető egyensúlyzavarok miatt következett be, nem kétséges, hogy Szelim szultán halálának mind általános, mind közvetlen kiváltó oka a mértéktelen szeszfogyasztás volt. Ma már eldönthetetlen, hogy az Oszmán-ház tizenegyedik padisahja e gyengéje miatt vált alkalmatlanná tiszte ellátására, vagy fordítva: a mértéktelenség csupán vele született tehetségtelensége következtében uralkodott el rajta. Akárhogy volt is, nyolc év és két hónapig tartó uralkodása alatt láthatólag keveset fogott fel a vállaira nehezedő felelősség súlyából. S ha egy józan pillanatában nem rendeli el Mimár Szinánnak az edirnei Szelimije-dzsámi, a klasszikus oszmán építészet talán legszebb alkotásának felépítését (amely már csak halála után készült el), akkor ez a tohonya ember valószínűleg semmit sem hagy maga után iszákossága emlékén kívül.