Flesch István: Újra „reményteljes partnerré” lépett elő Törökország, az elhanyagolt régi EU-tagjelölt – avagy Ankara árnyékban hagyott kurd alapproblémája

Régen nem lehetett látni olyan jókedvűnek a török kormányfőt, mint legutóbb Brüsszelben. Nem csoda, Ahmet Davutoğlut mindenütt tárt karokkal és széles mosollyal fogadták. S a vendéget a szó szoros értelmében keblükre ölelték a vidám uniós vezető emberek, legalábbis Donald Tusk, a tanács, illetve a különben is gyakran tréfálkozó Jean-Claude Juncker, a bizottság elnöke.

Pedig Törökország rendszeresen kiadott „brüsszeli bizonyítványaiban” eddig egyáltalán nem változtak azok a „csúf érdemjegyek”, amelyek már régóta ott éktelenkednek ezekben az értesítőkben. Elvben e tanúsítványok alapján lehet képet alkotni arról, hogy hol is tart a közösséghez való török közeledés folyamata, vagyis hogy a már majd’ nyolcvanmilliós ország, amelyet eddig mindig hátrébb szorítottak a „felvételizők sorrendjében”, miként teljesíti vagy egyáltalán teljesíti-e a csatlakozáshoz szükséges feltételeket. Most azonban az EU-központban aligha lehetett a „rossz török osztályzatokra” terelni a szót. Vagyis másra, mint amiért a tanácskozást összehívták. Mert éppen ezen a ponton, a menekültek fontosságban minden mást felülmúló kérdésében sikerült némi haladást elérni. Olyan megállapodást kötni, amelynek értelmében – törököknek nyújtandó vízumkönnyítés, a megakadt EU-csatlakozási tárgyalások felújítása, azaz „új fejezetek megnyitása” és 3 milliárd eurós támogatás fejében – a török fél vállalta, hogy segít a menekültválság megoldásában, intézkedéseivel igyekszik lelassítani az EU területére igyekvő menedékkérők beáramlását.

Ezért hiába is próbálta felhozni egy kurd tudósító az emberi jogok törökországi megsértésének változatlanul erősen időszerű problémakörét. Azt a választ kapta, hogy ilyesmiről most csak mellékesen, a hivatalos tárgyalásokon kívül esett szó, holott köztudott, hogy az EU a Törökországgal folyó csatlakozási tárgyalásokon évek óta mindig hivatkozik a jogállamiság és a sajtószabadság alapelveit csorbító törökországi gyakorlatra. A mostani megállapodás kedvéért azonban az EU háttérbe szorította a korábban maga által folyamatosan és élesen hangoztatott fenntartásait. Mindamellett Juncker és Angela Merkel kancellár ez alkalommal is hangsúlyozta, hogy az emberi jogok és a sajtószabadság kérdésében megnyilvánuló nézeteltéréseket nem fogják jelentéktelennek feltüntetni. Szerintük éppen a körvonalazódó szoros stratégiai együttműködés nyit majd tág teret ahhoz, hogy felhozzák mindazokat a témákat, amelyekkel kapcsolatban kritikával kívánnak élni. Ezek változatlanul napirenden is maradnak – mondta Merkel. Ezzel mintegy azokra a hazai figyelmeztetésekre is válaszolt – például a Pro Asyl németországi segélyszervezet nyilatkozatára –, melyek óva intettek attól, hogy – tekintettel az emberi és állampolgári jogok helyzetének érzékelhető romlására – valamiféle „piszkos alkut” kössenek Törökországgal, értsd „megengedhetetlen” engedményeket tegyenek neki.

A Brüsszelben kialkudott eredmény láttán a nyugati közvélemény egy részében olyan benyomás keletkezhetett, hogy a török küldöttségnek egy időre sikerült „otthon hagynia” a gyötrelmes hazai problémákat, vagy hogy ezek megoldásához valamiféleképpen hozzájárulhat az EU és Törökország viszonyában tapasztalt szerény brüsszeli közeledés. Az ilyen kérdések politikai összekapcsolását sokan otthon nem látnák szívesen. Annál kevésbé, mivel Törökország alapproblémája jelenleg és változatlanul is az egyre feszítőbb kurdkérdés. Márpedig az ankarai kormány túlzó általánosítással és elszigetelt terrorista támadások ürügyén legutóbb letért a békés és tárgyalásos rendezés korábban maga választotta útjáról, visszakanyarodva a kíméletlen fegyveres megoldás gyakorlatához. Olyasvalamihez, ami eddig mindig katasztrofális következményekkel járt. Ha azonban nyugati szövetségesei – a NATO és az EU – ebben a kérdésben nem lépnek fel határozottan – ami eddig nem történt meg –, akkor Törökország vezetői igazoltnak láthatják azt a módszerüket, hogy menekültügyi engedményeikkel „elnézőbb magatartásra” késztethetik európai és amerikai barátaikat a kurdkérdésben. Hiszen mindmáig – a hivatalos török álláspont „szolidáris” támogatásával – ők is mindenestül és teljes egészében terrorszervezetnek minősítik a Kurdisztáni Munkáspártot, a PKK-t.

Vendéglátói – mint láttuk – Brüsszelben nem „kellemetlenkedtek” erre vonatkozó kérdésekkel Ahmet Davutoğlu kormányfőnek és pártvezérnek. A történettudományokban, főként hazája múltjának ágas-bogas kérdéseiben is igen jártas korábbi professzort azonban, aki a belga fővárosban hangsúlyozottan államfőjét, a „kurd békefolyamatot” egykor kezdeményező, majd megtagadó Recep Tayyip Erdoğant is képviselte, minden bizonnyal tudat alatt folyamatosan foglalkoztatták a kurdok. Már csak azért is kísértette őt ez a fájó kérdés, mivel a repülőtéren közvetlenül az EU-török csúcsra való elutazása előtti sajtóértekezleten is elsősorban nem a várható tárgyalásokkal kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnia, hanem azokra, amelyek egy országosan ismert kurd politikai aktivista és jogvédő meggyilkolásának körülményeit firtatták.

Tahir Elçi, a diyarbakıri ügyvédi kamara elnöke november 28-án ismeretlen támadók fegyvergolyójától találva holtan esett össze egy tüntetésen. Társaival, jogász kollégáival együtt éppen gyülekeztek, kezükben kis táblákat tartva, amelyeken szeretett városuk, a túlnyomórészt kurdlakta Diyarbakır kulturális örökségének megoltalmazására szólították fel a lakosságot, minden jóakaratú embert. A találkozót azért hirdették meg Mutahhar sejk dzsámijának híres négyoszlopú minaretje tövében, mert ezek az építmények a város legősibb kulturális ereklyéi közé tartoznak. Építtetőjük a 15. században az Ayakkonlu, vagyis Fehér Ürü törzsszövetség Kasım nevű kánja volt. Most erősen magukon viselik azoknak az utcai harcoknak a nyomait, amelyeket legutóbb városi gerillák és biztonsági erők vívtak.

Mielőtt eldördült volna a halálos lövés, az ügyvéd még el tudta mondani rövid beszédét, amelyet feljegyzett a BBC török szolgálatának helyszíni tudósítója: „Mi diyarbakıriak, városi ügyvédek, mindannyian gazdái akarunk maradni ennek a történelmi városnak, mindazoknak a becses értékeknek, amelyeket az emberiség itt nagy erőfeszítések árán ezer év alatt felhalmozott. Innen, eme ősi kultúrájú helyről nyilvánítjuk ki, hogy elég volt a fegyverek zajából, az összesapásokból, a hadműveletekből. Mindezt távol akarjuk tartani attól a történelmi vidéktől, ahol több civilizációnak is bölcsője ringott, s ahol ma is megtalálható az emberiség oly sok közös kincse.”

A gyilkosságot az államelnökön kezdve a kormányfőn át egészen a belügy- és igazságügyi miniszterig minden fontos állami személyiség elítélte. A kormányhoz közel álló hírügynökség, az Anadolu Ajansı azonban furcsa módon rögtön sietett jelenteni, hogy az orgyilkosok PKK-felkelők voltak. Ennek az állításnak sokan nyilvánvalóan már csak azért sem adtak hitelt, mivel egyrészt ankarai hivatalos helyen mindenfajta érdemleges nyomozás nélkül túl gyorsan jutottak erre a „biztos következtetésre”, másrészt az ügyvédet éppen a közelmúltban fogták perbe terrorizmus pártolásának vádjával. Egy élő tévéadásban ugyanis kifejtette: durva leegyszerűsítés és általánosítás lenne a PKK-t mint egészet terrorszervezetnek minősíteni. A PKK nem az, még ha némelykor egyéni alapon elkövettek is erőszakos cselekményeket a nevében, hanem fegyveres politikai szervezet, amelyet sokan támogatnak. A magánkézben lévő török Doğan hírügynökség több képet tett fel a világhálóra, amelyek egyikén egy szakállas férfi látszik, amint pisztolyból tüzet nyit a négyoszlopú minaretnél álló tüntetők csoportjára. A Taraf című napilap egy szemtanúra hivatkozva az jelentette, hogy Elçi önvédelemből fegyvert viselt, mert számított merényletre. Észrevette a támadókat, de már nem volt ideje pisztolyt rántani, mert találat érte a nyakán, és rögtön összeesett. Az előzmény: azután, hogy a hatóság terrorizmusra való felbujtás vádjával eljárást indított ellene, már másnap valósággal záporozni kezdtek címére megszállott török nacionalisták halálos fenyegetései. „Ez már csak együtt jár hivatásommal. Nem félek, de kétségtelen, hogy veszély fenyeget – nyilatkozott a sajtónak. Ezek a naponta érkező figyelmeztetések persze aggasztók – fűzte hozzá.

A kormányfő repülőtéri sajtóértekezletén még Brüsszelbe való elindulása előtt azt állította, hogy az ügyvéd holtteste mellett megtaláltak egy fegyvert, amely azonos volt azzal, amellyel előző nap egy rendőrt megöltek. A hatóságok pedig azt a változatot is terjesztették, hogy Elçit egy eltévedt golyó is eltalálhatta a PKK és a rendőrök tűzharca közben. Különböző időpontokban halálos lövés ért két rendőrt is.

A török napilapokban megjelent fényképek tanúsága szerint nagy sokaság fejezte ki együttérzését a meggyilkolt kurd politikai aktivista családjával a diyarbakıri kórház előtt, amelynek halottasházába az ügyvéd holttestét szállították. Másnapi temetése pedig a kurd jogokért való hatalmas tömegtüntetéssé változott, amelynek részvevői hitet tettek Tahir Elçi küzdelmének folytatása mellett.

Mint az ANF kurd hírügynökség jelentette, az elhunyt családja úgy döntött, hogy „Amednek (Diyarbakır kurd neve – a szerk.), Kurdisztán fővárosának Yeniköy temetőjében helyezik örök nyugalomra, mert ebben a városban tanult, küzdött és élt családjával hosszú éveken át.”

A temető felé haladó gyászmenet élén óriási lobogót vittek kifeszítve, amelynek felirata kurd nyelven hirdette: „Em te ji bîr nakin!” (Nem felejtünk!). Törökül pedig az állt rajta, hogy a „PKK nem terrorszervezet!” . Közben egyszerre sok torokból többször felhangzott a jelszó: “ (Mártírjaink halhatatlanok!)”, vagy „Erdoğan gyilkos!” , a „PKK a nép, a nép pedig mi vagyunk!”, „Soha nem adjuk fel!” A sírnál Ahmed Elçi ezekkel a szavakkal búcsúztatta öccsét, Tahirt: „Ránk hagyott örökséged az a küzdelem, amelyet a testvériségért, az egységért, a békéért és a nép szabadságáért vívtál!”

A kurd lakosság jogos követeléseit támogató Népek Demokratikus Pártja (HDP) vizsgálóbizottság létrehozását követelte a török nagy nemzetgyűlésben. Az erre vonatkozó indítványát azonban a parlament elutasította a kormányzó AKP (Igazságosság és Fejlődés Pártja) és a nacionalista-szélsőjobboldali MHP (Nemzeti Cselekvés Pártja) többségi szavazataival. A vitában İdris Baluken, a HDP parlamenti csoportjának helyettes vezetője, diyarbakıri képviselő felhívta a figyelmet arra, hogy a kurd ügyvéd tragikus halálának körülményei erős hasonlóságot mutatnak azzal, ahogy annak idején Hrant Dink törökországi örmény újságíróval, egy örmény–török hetilap alapítójával és főszerkesztőjével végeztek. Egy nacionalista bérgyilkos 2007 januárjában a nyílt utcán közelről lelőtte Dinket. Előzőleg már hatósági propagandahajsza, majd per is folyt ellene a „törökség becsmérlése” címén.

Az amerikai külügyminisztérium szóvivője gyors és jól átlátható vizsgálatot követelt Elçi gyilkosainak elfogása és felelősségre vonása érdekében. Elizabeth Trudeau asszony nyilatkozatában mélységesen elszomorítónak nevezte az ismert ügyvéd erőszakos halálát, az ellene elkövetett szörnyű gaztettet. Mint kijelentette, a kurd emberi jogi harcos mindazokért bátran kiállt a küzdőtérre, akik békében és méltóságban szeretnék leélni életüket.

A török miniszterelnöknek nemcsak Brüsszelbe való elutazáskor, hanem sikeresnek mondott ottani tárgyalásai után, hazatértekor is még a diyarbakıri gyilkossággal kellett foglalkoznia. Tüntetések robbantak ki és folytatódtak ugyanis az ország több pontján, a kurd vidékektől egészen Isztambulig és még tovább, a nyugati tengerpartig. A Boszporusz-parti történelmi világváros Beyoğlu nevű negyedének híres sugárútján, az İstiklal Caddesin sokáig hömpölygött, hullámzott a tömeg. Az emberek tiltakozó táblákat emeltek a magasba Elçi színes fényképével és az alábbi felirattal: „Meggyilkolták békekövetünket!” A szöveg célzás az ügyvéd béketeremtő munkásságára és arra, hogy vezetékneve követet jelent. A rendőrség vízágyú és könnygáz bevetésével kergetett szét több ezer tüntetőt. A felvonulók előzőleg az isztambuli ügyvédi kamara tagjaival együtt egyperces néma csendben emlékeztek kelet-törökországi kurd társukra, majd kormányellenes jelszavakat skandáltak, többek között azt, hogy „Nem tudtok bennünket mind megölni!”, „Ismerjük a gyilkosokat!”, „A bűnözők állama meg fog lakolni!” Hasonló tüntetések, zavargások voltak Ankarában, Izmirben, Yafesben és Cizrében, valamint Diyarbakır városában. A hasonnevű tartomány hét kurd településén újra kijárási tilalmat rendeltek el. Ezen a vidéken a török biztonsági erők megint tűzharcba keveredtek PKK-felkelőkkel.

Mindez megfigyelők szerint annak bizonyítéka, hogy nem nyugszik, nem csillapodik a törökországi „kurd Kelet és Délkelet, ez a forrongó katlan”. És ez aligha fog változni, sőt a helyzet még inkább elmérgesedhet, hacsak az államfő vissza nem tér tárgyalásos békét ígérő korábbi „kurdpolitikájához”. Ha más nem, legalább erre inthetnék azok a hírek is, amelyek szerint állítólag kezdenek egymásra találni Putyin orosz elnök és az észak-szíriai kurdok. Utóbbiak fegyveresei szorosan együttműködnek a törökországi PKK-val. Nem tudható, hogy ez a közeledés pontosan mit takar, mindenesetre kedvez neki a jelenlegi éles török–orosz szembenállás. A Nyugat viszont menekültügyi önérdekből az Ankarától kapott „brüsszeli ígéretek” miatt egyelőre valószínűleg tartózkodik majd attól, hogy Törökországra hivatalosan nyomást gyakoroljon kurdügyben.

A kurd lakosság hatékony képviseletére azonban a török törvényhozásban most nagyobb lehetőséget kínál a kurdbarát HDP hangsúlyos parlamenti jelenléte. Törökországban fontos sajtóeseménynek számított az újjáalakult török nagy nemzetgyűlés első ülésszakának megnyitása, a képviselők eskütétele. Ez újra tanulságul szolgált a jogállamiság helyzetére vonatkozóan, egyben pedig újra élesen rávilágított a törökországi alapproblémára, a sok tekintetben megoldatlan kurdkérdésre. Ekkor hangzott el a kurdok nemzeti hősének, a börtönviselt Leyl Zana asszonynak nagy izgalommal várt eskütétele is.

De már ezelőtt vita támadt amiatt, hogy a jazidok vallásközösségéhez tartozó egyik kurd képviselőnő nem törökül, hanem kurdul óhajtott volna felesküdni a török alkotmányra. Felaknaz Uca ugyanis a németországi Cellében született, saját állítása szerint törökül nem tud, viszont beszél németül, kurdul és angolul. Korábban az Európai Parlament baloldali pártcsoportjában tevékenykedett. Német–török kettős útlevéllel rendelkezik. Fenti szándékát azonban helytelenítette a szintén HDP-képviselő, a tekintélyes Sırrı Süreyya Önder polgárjogi harcos, politológus és publicista, mivel – mint hangsúlyozta – a török parlament ügyrendi szabályzata mindenkire vonatkozik. Az ő szavának nagy erkölcsi súlya van. Az 1980-as tábornoki hatalomátvétel idején az akkori ankarai egyetemistát ugyanis a katonai uralommal szembeni tiltakozó fellépése miatt a puccsisták másokkal együtt bírósággal elítéltették. Hét évet töltött börtönben. Legutóbb a Gezi parki környezetvédők egyik hangadójaként részt vett a demokrácia védelmezőinek országossá terebélyesedett tömegmozdulásán. Egy rendőrségi könnygázgránát megsebesítette a hátán, kórházba kellett szállítani.

Végül mind Zana, mind Uca és Dilek Öcalan, a márvány-tengeri szigetbörtönében raboskodó Abdullah Öcalan PKK-vezér unokahúga is törökül tette le az esküt. A képviselői padsorokban szintén feltűnt Ravza Kavakçı. Az ő nővére, Merve hajtotta végre 1999-ben azt a bátor történelmi tettet, hogy az akkor még ilyen helyen tilalmas muzulmán fejkendőben lépett be a török nagy nemzetgyűlés épületébe. Emiatt kizárták onnan. Annyi év múltán testvére most már minden további nélkül ugyancsak fejkendőben jelenhetett meg az ülésteremben. Ez mutatja, hogy a török állam ma már másként viszonyul a vallásgyakorlás szabadságával, a vallási jelképekkel összefüggő kérdésekhez. Ide tartozik az is, ahogy a magát szociáldemokratának tartó ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) egyik ankarai képviselője tette le az esküt. Ali Haydar Hakverdi az előírt szöveg mondása közben felemelte ökölbe szorított bal kezét, jobb kezét pedig a szívére szorította. A felemelt ököl a baloldal jelképe, a szívre helyezett jobb kéz mozdulata viszont a törökországi politikai iszlám hagyományainak felel meg…

És következett Leyla Zana újabb nagy pillanata. Ő már egyszer nemzetközi feltűnést, Törökországban pedig botrányt okozott azzal, hogy 1991-ben ugyan törökül mondta fel a parlamenti eskü szövegét, de kurdul hozzáfűzött még egy mondatot: „Éljen a török–kurd testvériség!” Most viszont nem kurd szöveggel okozott problémát, hanem azzal. hogy egy jelentéktelennek tetsző, egyszavas, de lényegi változtatást „csempészett be” az előírt szövegbe. Ugyanis nem a „török nemzet” (Türk milleti) alkotmányára tette le az esküt, hanem az őáltala egyénileg „bevezetett” és így hivatalosan nem is létező „törökországi nemzet” (Türkiye milleti) formulát használta. Ha nem lesz hajlandó eredeti formájában, szöveghű módon megismételni az esküt, akkor az a veszély fenyegeti, hogy kimarad a parlamentből. Mert még akkor sem tekintik majd jelen lévőnek az ülésteremben, ha ott tartózkodik. Ez a mandátumvesztés következik be akkor, ha megállapítják összesen ötszöri „hiányzását”.

A törökországi nem török népcsoportok, nemzeti kisebbségek számos képviselője magára nézve kirekesztőnek érzi a „török nemzet” megfogalmazást. Kurdok, örmények, lázok, görögök, arámok és sokan mások rámutatnak arra, hogy őket és így az ország minden lakóját nem lehet töröknek minősíteni, mert fontosnak tartják saját nemzeti-etnikai önazonosságuk hangsúlyozását, elismertetését. Jóllehet ők is Törökország lakosságának részét alkotják, és azonosulnak is magával az országgal, szülőföldjükkel, ahol őseik már évezredek óta élnek, nekik is saját külön nyelvük, kultúrájuk és hagyományaik vannak, amelyeket ápolni óhajtanak. A török nacionalisták által meggyilkolt Hrant Dink is hangsúlyozta, hogy ő törökországi örmény, nem pedig török, aki azonban szereti és tiszteletben tartja hazáját, Törökországot. Ez az állásfoglalása is szálka volt életére törő ellenségeinek szemében.

A sajtó beszámolt arról, hogy a HDP több képviselője éhségsztrájkba kezdett, hogy így tiltakozzék a délkeleti Mardin tartomány Nusaybin városában előállott katasztrofális helyzet miatt. Ennek előidézője az volt, hogy a török haderő légi és szárazföldi hadműveleteket kezdett az ország délkeleti határai mentén az ottani hegyvidéken befészkelődött és onnan rajtaütéseket végrehajtó PKK-gerillák ellen. A vadászbombázók főleg Hakkari tartomány Şemdinli városának körzetében mértek tűzcsapásokat „gerillafészkekre és lőszerraktárakra” az iraki és iráni határövezet tőszomszédságában. Nusaybinban kijárási tilalmat rendeltek el több más közeli helységhez hasonlóan. A Cumhuriyet című baloldali lap jelentése szerint a helyi orvosi kamara közölte, hogy betegszállításhoz egyáltalán nincs már mentőautó, sok helyütt pedig nem lehet ivóvízhez jutni. Egy asszony mesélte, hogy amikor gyermeke belázasodott, tehetetlenségében már nem talált más megoldást, mint hogy a gyermeket egy időre a hűtőszekrénybe fektette…

Eltekintve a török baloldali és kurd újságoktól a világmédia kevés hírt közöl eme isten háta mögötti kurd területek lakosságának szenvedéseiről. A hadsereg újraindított „partizánvadászatára” rajtaütésekkel válaszolnak „elbitangolt”, a politikai-katonai központjuktól függetlenedett PKK-felkelők. Az ilyen merényleteknek legtöbbször a nép által gyengéden és kedveskedve Mehmedecskéknek, törökül  Mehmetçikeknek nevezett török kiskatonák esnek áldozatul, ami kiváltja a helyi lakosság mély gyászát, esetenként dühödt haragját. A kurd Leyla Zana eskütétele, tevékenysége se nagyon keltette fel a világsajtó érdeklődését, amelyet persze most elsősorban olyan események kötnek le, mint amilyen a török menekülttáborokból Európába irányuló menekültáradat, a török–orosz viszony súlyos megromlása, az Iszlám Állam elleni harc és a török–európai uniós politikai egyeztetések.

Pedig Törökország első kurd nemzetiségű parlamenti képviselőnőjének nemes alakja megérdemelné, hogy a világsajtó is többet foglalkozzék mindennapos közéleti és parlamenti küzdelmével, amelyet békés eszközökkel folytat népcsoportja felemeléséért. Élete folyamán, börtönben eltöltött gyötrelmes tíz éve alatt a közvélemény szemében akkora erkölcsi tőkét halmozott fel, hogy egyszer már a hatalom is elfogadta – pártjától, mozgalmától függetlenül, önállóan kezdeményező – tárgyaló félnek. Ez a kapcsolat, amelyre még röviden visszatérünk, a hatalom hibájából azóta megszakadt. De Törökország társadalmi életében ma már szinte minden probléma mögött felsejlik a kurdkérdés is. Sőt időnként erősen fel is izzik – immáron végérvényesen és kiolthatatlanul. S ebben vitathatatlan érdeme van Leyla Zanának és a hozzá hasonló többi elszánt és hajlíthatatlan kurd harcostársának – és természetesen a velük rokonszenvező török publicisták, egyetemi előadók, általában a demokratikus és szabadelvű török értelmiségiek egyre népesebb táborának…

Leyla Zana, aki jelenleg a nagy török nemzetgyűlésben az Araráttól (törökül Ağrı Dağı) nem messze nyugatra fekvő Ağrı várost képviseli a HDP színeiben, a Diyarbakır közeli Silvanban született 1961-ben. Ez az a helység, ahol a közelmúltban PKK-gerillák utcai harcot vívtak a török biztonsági erőkkel, s a világhálón megjelent egy kisfilm arról, hogy a városháza előtt leeresztették a török zászlót, majd felvonták a PKK vörös csillagos lobogóját. Hagyománytisztelő hétgyermekes kurd családjában csak az egyetlen fiúnak voltak jogai. A lányok nem tanulhattak, Leyla is csak másfél évet járt iskolába, apja, akit az állami vízműveknél alkalmaztak, nem engedte tovább. Ellenben a 14 éves leányt 1975-ben összeházasította egyik rokonával, a Leylánál 21 évvel idősebb Mehdi Zanával. A férfi tagja volt a Török Munkáspártnak (TIP), majd a Forradalmi Kelet Kultúregyletei (DDKO) nevű szövetségnek. E tagsága miatt letartóztatták. Börtönből való szabadulásakor keltek egybe Leylával. A baloldali politikai aktivista Mehdi Zanát 1978-ban megválasztották a nagy kurd központ, Diyarbakır polgármesterének. Jelölését Kurdisztán Szocialista Pártja támogatta, amelynek egyik alapítója is volt. A választásra jogosult lakosság 54 százaléka szavazott rá. Városi vezetőként megpróbált javítani az elszegényedett, hátrányosan megkülönböztetett vagy egyenesen elnyomott kurd lakosság helyzetén. A pénzhiány és a kormányzati akadályok ellenére a legelmaradottabb negyedekben megszervezte a legszükségesebb alapellátást a csatornázás, az áramszolgáltatás és a szemétszállítás területén.

Minden igyekezetének és elképzelésének véget vetett az 1980. szeptember 12-i katonai puccs, a hadiállapot bevezetése, a parlament feloszlatása, a pártok betiltása. Mehdit szeparatista propaganda vádjával letartóztatták, majd 35 évi szabadságvesztésre ítélték – 11 évre valóban elnyelte a börtönök világa. Jóval később, Az ötös számú pokol című emlékiratában leírta szadista foglárjainak minden képzeletet felülmúló válogatott kegyetlenkedéseit, kínzásait. Fogsága helyén, a diyarbakıri katonai börtönben, amely közvetlenül a puccsisták felügyelete alá tartozott, 1984-ig húsz embert halálra gyötörtek, kilencen öngyilkosságba menekültek a további bestiális vallatások elől, öten pedig éhségsztrájk közben vesztették életüket. Mehdi is részt vett három éhségsztrájkban. 1991 májusában idő előtt szabadlábra helyezték, Svédországba távozhatott, ahonnan 2004-ben tért haza.

Leyla egyedül maradt két kisgyermekükkel, egy kisfiúval és egy leánykával. Kétségbeesésében, bánatában mindennap vörösre sírta a szemét. Így ment ez egy álló esztendeig, Aztán összeszedte magát. Voltaképpen csak ekkor kezdett lassan ráeszmélni kurd mivoltára. Ő, akinek az anyja egy szót sem tudott törökül, és aki akkor még maga is csak törte a nyelvet, amelyet még ezután sajátított el tökéletesen, módszeresen tanulni, olvasni kezdett. Férje és a család sorsának példáján elmélyülten tanulmányozni kezdte a politika kérdéseit. Ha kérdezték, akkor most mondta először, hogy kurd vagyok. Ám mindenekelőtt ember vagyok – tette hozzá. Méghozzá olyan, akit szívbéli barátság fűz a török néphez a jelenlegi zord elnyomás viszonyai közepette is.

A kurd asszony, aki vasszorgalmának köszönhetően középiskolai végezettséget szerzett anélkül, hogy iskolába járt volna, szociáldemokrata listán 1991-ben bejutott a nemzetgyűlésbe. November 6-i eskütétele országos hírű eseménnyé vált, sőt nevét ekkor szárnyára vette a világhír is. Már amikor megjelent, felmorajlott az ülésterem, mert sokan megütköztek azon, hogy vörös-sárga-zöld kurd színekben pompázó feliratos homlokszalagot viselt, amely a török–kurd megbékélést hirdette. Némelyek ordítozni kezdtek vele, hogy azonnal vegye le azt a zászlószalagot. De ez csak a kezdet volt. A hangzavar és a dühödt tiltakozás akkor vált teljessé, amikor Leyla szájából példátlan módon elhangzottak ezek a kurd szavak:

 „Minvêsondêjibogelêkurd û gelêtırkxwend”. Török parlamenti esküjét ugyanis e fenti mondattal egészítette ki, amelynek jelentése: „Eskümet a török és a kurd nép testvériségének nevében teljesítem.” „Ebből semmit nem értettem” – jelentette ki a nemzetgyűlés kurd születésű elnöke, Ali Rıza Septioğlu. Ő annak a Szaid sejknek az unokája volt, aki az 1925-ös nagy kurd felkelést vezette, s akit ezért sok társával együtt kivégeztek. Egy jelenlévő gúnyosan megjegyezte, úgy látszik, hogy az unokának sikerült egy szempillantás alatt elfelejteni kurd anyanyelvét. Ennek nyilvános használata ugyanis akkor még tilos volt.

Leylát és három társát, Hatip Dicle, Orhan Doğan és Selim Sadak képviselőket 1994 tavaszán azzal gyanúsították, hogy kijuttatták külföldre az alábbi követelésüket: a török állam ismerje el a kurd nemzeti identitást, biztosítson továbbá alkotmányos és törvényi jogokat kurd politikai pártoknak. Az államügyészség aztán ebből a követelésből kerekítette ki azt a súlyos vádat, amely szerint „a PKK utasításainak megfelelően szakadár tevékenységet fejtettek ki”. A képviselőket megfosztották mentelmi joguktól, majd az ankarai állambiztonsági bíróság 15 évi szabadságvesztésre ítélte őket. Mindannyiukat „stílszerűen” a parlament épülete előtt vették őrizetbe. Tíz év múlva szabadultak. Az Európai Parlament Leyla Zanának ítélte oda a nemzetközi Szaharov-díjat a gondolat- és lelkiismereti szabadság, valamint az emberi jogok védelmében folytatott tevékenységéért. Nobel-békedíjra is jelölték.

Később újra bíróság elé idézték amiatt, hogy a kurdok egyik újévi ünnepségén, a tömegeket vonzó Newruz alkalmával, amelynek lelkes és felszabadult hangulatát hagyományosan fényes tűzijáték is fokozza, Diyarbakırban kijelentette: nekünk három vezetőnk van. Nekik mindnyájan hálával tartozunk: (a bebörtönzött „terrorista”) Abdullah Öcalan PKK-vezérnek, valamint Mesut Barzani és Celal Talabani iraki kurd politikai-társadalmi vezetőknek. A vádhatóság ebben is „terrorpropaganda kifejtését” vélte felfedezni, s kétévi börtönbüntetést szabott ki, amelynek végrehajtását azonban felfüggesztették.

Addigra már Leyla Zana nemcsak külföldön, de Törökországban is letagadhatatlanul „valaki” volt. Tekintélye, ismertsége egyre nőtt, s ezt a folyamatot mintegy betetőzte, hogy interjút készített vele az egyik legpatinásabb török napilap, a szabadelvű hagyományú Hürriyet. A vele folytatott beszélgetés 2012. június 14-én jelent meg feltűnő tálalásban, fényképekkel illusztrálva. Ez már önmagában is szenzációt keltett, még inkább azonban Zana most nyomtatásban is dokumentált egyik merész mondata. A legkeményebb kurd harcos, aki ügyéért egy évtizedet raboskodott, akinek családjával megízleltették az elnyomás számos kegyetlen változatát, most nemes gesztussal nagy lépést tett a török–kurd társadalmi megbékélés irányába. Enis Berberoğlu főszerkesztő és Metehan Demit ankarai tudósító kérdéseire válaszolva váratlanul kijelentette: hisz abban, hogy Erdoğan – kormányának ereje folytán – képes végigvinni az akadozó úgynevezett kurd megoldási vagy békefolyamatot, amelynek elindításáról korábban tárgyalások kezdődtek Oslóban a török titkosszolgálat és kurd megbízottak között.

„Bízom abban, hogy Erdoğan ezt a kérdést megoldja. Ezért nekünk valamennyiünknek ki kell állnunk e törekvése megértetéséért, éreztetnünk kell vele, hogy bízunk benne és támogatjuk” – mondta Zana, aki egyúttal kinyilvánította készségét a vele való tárgyalásra is. A kérdés szerinte az, hogy miként lehet megálljt parancsolni a vérontásnak Délkelet-Törökország kurd vidékein.

Bizony látnokiak voltak ezek a több mint három évvel ezelőtt elhangzott szavak, mert ez a kérdés napjainkban is változatlanul időszerű maradt. Szenzációt keltett az is, hogy az interjú után az akkor miniszterelnök, ma elnök hivatalában fogadta Zanát, és másfél órás véleménycseréjüket gyümölcsözőnek és hasznosnak nevezte.

Ám a közelmúltban újra általános támadást vezényelt hadseregének. Így a kurd vidék továbbra is vérző és fájdalmas seb Törökország testén. Zana akkoriban tisztázta, hogy az interjúban elhangzott válaszai független gondolkodásának termékei, amelyeket senkivel sem egyeztetett. A találkozó megtartását is önállóan javasolta anélkül, hogy bárkivel is konzultált volna. A kurd mozgalomban nyugtalanságot, zavart keltett Zana eljárása. Pártja is fenntartásokat hangoztatott, később azonban elismerte, hogy a találkozó tartogathat előremutató lehetőségeket is. A PKK azonnal elhatárolódott tőle, s maga Zana is utalt arra, hogy a „hegyvidékiek ” – vagyis a délkelet-törökországi és az észak-iraki hegyvidékeken táborozó PKK-gerillák legradikálisabbjai – lenézik és becsmérlik a törökországi „megalkuvó parlamenti kurdokat.”

Lehet, hogy Zana tévedett a „kurd békefolyamat” reális kilátásainak és Recep Tayyip Erdoğan államférfiúi képességeinek túlságosan kedvező megítélésében. A történelmi kiegyezésre, megbékélésre és kiengesztelődésre törekvő kurd és török tényezők történetében újra meg újra megismétlődhetnek kudarcok, visszaesések, hullámvölgyek. Abban azonban már aligha lehet tévedés, hogy a kurdkérdés végleg és visszavonhatatlanul felkerült korunk Törökországának történelmi napirendjére. Ezen már nem változtathat semmiféle politikai ügyeskedés, ravasz kitérő, konjunkturális taktikai és hatalmi manőverezés. Ezzel nyilvánvalóan tisztában van Erdoğan is, bármennyire a kemény kéz politikájához folyamodik is újabban. Úgy hírlik, igazi államférfiúi babérokra pályázik, dicsőségre vágyik, s egykor így akar majd bevonulni a török történelembe. Ha így van, akkor semmiképpen sem hagyhatja ki számításából a további országépítésben immáron megkerülhetetlen kurd tényezőt.

Kizárt, hogy elfelejtette volna a Leyla Zanával való tárgyalásait, s az általános és kurd jogokért vívott küzdelem világszerte elismert alakja bizonyára fel-felbukkan képzeletében. E sorok írója – bármennyire naivságként hathat is ez – még azt is feltételezi róla, hogy furdalja a lelkiismeret, amikor a lapok török vadászbombázók folyamatos délkelet-törökországi bevetéseiről közölnek hivatalos híreket. A Cumhuriyet című napilap a minap mindenesetre felelevenített egy erre utaló különös parlamenti közjátékot. Amikor legutóbb Zana körül kirobbant a fent már leírt „esküszöveg-módosítási botrány”, az újságírók siettek az államfőhöz megtudakolni véleményét.

Ő azonban, aki minden kérdésben mindenkor azonnal véleményt nyilvánít, ez alkalommal elzárkózott a kérdések elől. Sőt, azt mondta, hogy tőle most ne is számítsanak válaszra. Talán felmerült benne, hogy van még kivezető út a mostani török–kurd válságból. S ennek megtalálásában segíthetne egykori tárgyaló partnere, az akkor általa szívesen látott Leyla Zana. Vagy ez a feltételezés is merő képtelenség?

Flesch István – Türkinfo

2015. december 6.