Flesch István: Nagy remények, roppant csalódások – a török AKP viszontagságos évtizedei

Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy megalakult a török Igazság és Fejlődés Pártja, az AKP. Ám már az idei nem kerek évforduló is számvetésre, ennek részeként pedig a fennálló törökországi viszonyok és a kormánypárti politika erős bírálatára késztetett hírmagyarázókat otthon és külföldön egyaránt. Nem állítjuk, hogy hangvételüket a szenvedélyességen kívül általában és mindenkor a szükséges tárgyilagosság is jellemezné, vagy hogy a kritika szerzői tárgyszerűen azt is felidéznék: viszonylag rövid időn belül honnan és hová jutott el ez a hatalmas nemzetközi súlyú ország. Mi most erre is szeretnénk emlékeztetni, természetesen a jelenlegi törökországi helyzet kellően szigorú, körültekintő megítélése mellett.

            A nevezetes dátum 2001. augusztus 14. Akkor bontott zászlót új politikai mozgalma vezéreként az addigra már országos hírnevű Recep Tayyip Erdoğan volt isztambuli főpolgármester. A fiatal városvezető világtörténelmi múltú metropolisza élén példátlan népszerűségre tett szert. Felkarolta, istápolta a kültelkeken tengődő szegényeket, rendszeresen ellátogatott nyomorszállásaikra, engedély nélkül, sebtében felhúzott szükségházaikba. Hideg teleken rendszeresen szénhez, élelmiszerhez juttatta őket. Legnagyobb érdeme azonban az volt, hogy korszerűsítette a városgazdálkodást, s hivatali ideje alatt a Boszporusz két oldalán jól érzékelhetően javult a köztisztaság.

            Jótékonykodásra kora fiatalsága óta mélyen átérzett muzulmán hite sarkallta, amelynek fő parancsolata az irgalmasság és könyörületesség. Korai világszemléletére még mély hatással volt, hogy mecseti előimádkozó-képző középiskolát végzett, és inkább feladta a futballpályán mutatott játéka, tehetsége alapján szakértők által jósolt nagy, sőt hivatásos labdarúgójövőt, semmint hogy megváljon a vallási meggyőződését jelző muzulmán szakállától, amit feltételéül szabtak a Fenerbahçe csapatába való felvételének. Ankarában nem jutott be az egyetem politológiai szakára, ezért Isztambulban végezte el a kereskedelmi és politikatudományok akadémiáját. Még akkor is vallási fundamentalisták befolyása alatt állott, amikor már üzemgazdászként egy kolbászgyárban tisztviselősködött. Sőt útja kezdetén még egyenesen bálványozta első példaképét és pártfogóját, a Jólét Pártja élén muzulmán politikai propagandát folytató Necmettin Erbakan kormányfőt, akit a hadsereg később lemondásra kényszerített. Erdoğan mégsem a rideg vallási dogmatizmus közegében érezte jól magát, inkább az iszlám misztikához, a művészeteket is megtermékenyítő szúfizmushoz vonzódott, amely a muzulmán hit népi jámborságú ága, s ellenfele mindenfajta vakhitnek és fanatizmusnak.

            Ezért mind inkább el is hidegült volt mentorától, aki ezt érezvén már az isztambuli főpolgármesterségre sem őt ajánlotta. majd nyíltan szakított is vele, mert nem kért korábbi politikai nevelőjének vélt alapigazságaiból és radikális gyakorlatából. Elvetette ugyanis a konzervatív iszlám ideológia minden úton-módon való terjesztésének, a Nyugattal való szembenállásnak és az iszlám világába való török betagolódásnak a tételét. Nem óhajtott közösséget vállalni továbbá Kadhafi líbiai és a mohamedán teokrácia iráni rendszerével, még kevésbé kívánt volna hivalkodva fraterizálni velük, miként ezt Erbakan tette. Recep Tayyip Erdoǧan akkoriban a közjót szolgáló gyakorlati politikának és a nők mind szélesebb körű társadalmi szerepvállalásának híve volt. És még valaminek: a Nyugathoz való mielőbbi felzárkózásnak, az Európai Unióhoz való csatlakozásnak…

            Ez volt Erdoğan politikai pályakezdésének szellemi háttere, annak a nagy reményekre jogosító hatalmas törökországi változásnak az előzménye, amely 2003. márciusi kormányalakítását követte. Erbakan maradi, múltba forduló pártjából kivezette és magával vitte reformszellemiségű híveit a vezetésével megalakult új pártjába, amely az általános választásokon olyan fényes győzelmet aratott, hogy a régi kormánypártok közül egyik sem jutott be a török nagy nemzetgyűlésbe.  A híres szociológus, Nilüfer Göle asszony kimutatta, hogy a vezető török államférfiak sorában ő lett az első úgynevezett fekete török. Vagyis egy azok közül, akiket korábban – az Oszmán Birodalomban és a köztársaság idején egyaránt – hagyományosan az értelmiség, a hadsereg és a központi bürokrácia „fehér törökjei” kormányoztak, irányítgattak.  A társadalmi élet peremterületein élő „fekete törökök”vallásosabbak, mint a városok elvilágiasodott elitjei, de ők alkotják a többséget. Az új miniszterelnöknek régi vágya volt, hogy elismertesse hazájában e lenézett vallásos muzulmánok lényegében elnyomott kultúráját, felemelje őket, és javítson helyzetükön, társadalmi elfogadottságukon.

            Már az AKP első lépései nyomán sokan úgy érezték, hogy friss levegő áramlik be a közéletbe, az ankarai törvényhozás valósággal ontani kezdte az Európai Unió által is megkövetelt reformcsomagokat. Záros határidőn belül mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Recep Tayyip Erdoğan az európai uniós tagság leghatározottabb török szorgalmazója. Eltörölték a halálbüntetést, felszámolták a börtönökben rendszeresen alkalmazott kínzások gyakorlatát, feloszlatták a főleg a kurdok körében gyászos emlékű állambiztonsági bíróságokat, helyettük bevezették az esküdtszéki rendszert. A külföld is szenzációs politikai áttörésként könyvelte el, hogy tanácsadó testületté „fokozták le” a nemzetbiztonsági tanácsot, amely a hadsereg képviselőinek mindenkori számbeli túlsúlyával valóságos végrehajtó szervként működött. Ezzel arra törekedtek, hogy lehetetlenné tegyék a fegyveres erők korábbi gyakori közvetlen beleszólását a politikába, a közoktatásba és a kultúrába. Átalakították a korrupcióba fúlt bankrendszert, valamint a társadalom- és egészségbiztosítást, helyreállt a Nemzetközi Valutalap bizalma, s újra folyósítottak hiteleket.

            A demokrácia mellett elkötelezett kormányfő a kurd lakosság irányában megtette az addig leghatározottabb török államvezetői lépést a török–kurd megbékélés érdekében. A főként kurdok lakta Diyarbakır városában elsőként ismerte el, hogy Törökországban igenis létezik a korábban tagadott, de kiengesztelődés híján egyre gyötrelmesebb kurdkérdés. „Ez a kérdés nem csupán népünk egy részének problémája, hanem mindannyiunké, és személyesen az enyém is” – mondotta. Egyben a múlt sorozatos kormányzati mulasztásait, hibáit beismerve megígérte, hogy mindent megtesz az általános hátrányt szenvedő kurd lakosság felemeléséért. Elszavalt még egy témába vágó verset is.

            A nyomott társadalmi hangulatot felváltó akkori új politikai légkörben számosan úgy érezték, mintha először vehetnének felszabadultan lélegzetet. Az AKP vitathatatlan sikerei nem keveseket megbabonáztak az igen kritikus és gyanakvó értelmiségiek közül is: az áldatlan infláció letörése, a munkanélküliség erős és folyamatos csökkenése, az egyre lendületesebb gazdasági felemelkedés, nem utolsósorban pedig az a tény, hogy ez eredmények nyugati méltánylásaként végre-valahára, hosszú évek várakozása után megkezdődhettek az európai uniós csatlakozási tárgyalások.

            A szemlátomást megújuló törökországi rendszer jellemzésére új kifejezés került forgalomba: a demokratikus iszlámbarátság. A török példában tekintélyes külföldi muszlim körök is csattanós cáfolatát vélték megtalálni annak a tévhitnek, amely szerint az iszlám összeegyeztethetetlen a demokráciával, még kevésbé a Nyugat- és Európa-barátsággal. Lám, az iszlámhívők modern török kormánya, amelynek élén istenfélő muzulmán áll, meg tud felelni korszerű követelményeknek is, s ország-világ előtt éppen most bizonyítja be, hogy valaki úgy is lehet demokrata, ha közben muzulmánként nem adja fel vallási-kulturális önazonosságát.

            Ennek a felismerésnek a jegyében Isztambulban megrendezték az iszlám demokraták első világkongresszusát. A tanácskozás azzal a következtetéssel zárult, hogy az iszlám hit nem akadályozza demokratikus rendszerek berendezkedését. A baj akkor kezdődik, ha az iszlámot politikai célra használják fel, illetőleg ha visszaélnek vele. Ismertté vált, hogy az AKP megerősödésével egy időben jelentkezett Törökországban egy új teológiai irányzat. Ez az iskola a Korán korszerű értelmezésének szenteli magát, és saját előfutárainak tekinti azokat a török iszlám jogtudósokat, akik már a 19. században foglalkoztak az iszlám és a demokrácia kölcsönös megfelelésével. Ők már akkor kimutatták, hogy a jog uralma közelebb áll a kinyilatkoztatás szelleméhez, mint az autoritárius rendszerek. „Az alkotmányos rend szükségszerűség, s ez egyenesen következik az iszlám szelleméből. Erre a Szent Könyvben is található utalás” – idézték.

            A friss sütetű török demokrácia 2003-ban megnövelte nemzetközi tekintélyét azzal, hogy a török nagy nemzetgyűlés elutasította azt a javaslatot, amely az Egyesült Államok vezette koalíció oldalán lehetővé tette volna török haderő részvételét Irak katonai elözönlésében, s ebből a célból egyúttal engedélyezte volna Törökország területén állomásozó külföldi katonák csatlakozását is e hadjárathoz. A javaslat elfogadáséhoz csak három szavazat hiányzott. 264-en megszavazták,  de az ellenzéki Köztársasági Néppárt, a CHP 178 ellenszavazata mellett a kormányzó AKP 72 képviselője is nemlegesen voksolt, 19-en tartózkodtak. Az esetet világszerte, főként az arab világban úgy kommentálták, mint a török demokrácia felnőtté válásának, öntudatos, nyílt sisakkal vitatkozó honatyák felelősségteljes hozzáállásának első jelentős megnyilvánulását. Hüseyin Çelik volt közoktatási és művelődési miniszter csak 2016-ban tárta fel internetes blogjában, hogy annak idején előzőleg maga tájékoztatta Erdoğan kormányfőt és pártvezért arról, hogy másokkal együtt szembefordul az előterjesztéssel. Erdoğan viszont a jóváhagyást pártfogolta. Az ügy megterhelte az amerikai–török viszonyt, s a feszültséget csak növelte, hogy július 4-én az országba behatoló amerikai fegyveres erők letartóztattak 11 török katonát, akik Észak-Irakban teljesítettek szolgálatot. A török közvélemény felháborodással fogadta a katonák lefogásáról készült filmfelvételeket, amelyeken látszott, hogy az amerikaiak milyen durván bántak török foglyaikkal.

            Most merész és hirtelen fordulattal váltsunk idősíkot, s idézzük fel a jelenlegi állapotokat. Az AKP sikeres első korszakához képest Törökország politikai viszonyai mostanra szinte a felismerhetetlenségig megváltoztak. De mintha az ország élén sem ugyanaz a népszerű vezető állna, aki az iszlám demokrácia jelszavával mindenki, a kisebbségek, főleg a legnépesebb kurd közösség számára is virágzó közös hazát ígért. Mert Erdoğan – azóta már egy személyben kibővített hatáskörrel felruházott államelnök és pártvezér – maga is feltűnő átalakuláson ment át.

            Már a régmúlt ködébe vész az az önfeledt ünneplés, üdvrivalgás, amellyel kurd tömegek vették körül Diyarbakırban, amikor 2005-ben felemelésük ígéreteivel reményt csepegtetett az elnyomott kisebbség szívébe, s az egyébként is verskedvelő államférfi elszavalta a modern török líra fiatalon elhunyt nagy alakjának, Cahit Sıtkı Tarancınak a költeményét, amelyben ezek a sorok találhatók:

            Országot akarok,

            égszínkék, zöldágú, sárgaföldű legyen

            madarak és virágok hazája legyen

            országot akarok

            hol a fejben gond, s a szívben vágy ne legyen

            s a testvérviszálynak immár vége legyen.

            Országot akarok,

            hol gazdag s szegény közt különbség ne legyen.

            S télen mindenkinek meleg fészke legyen… (Végh György fordítása)

            Ám a testvérviszálynak nem lett vége, a költő álma nem teljesülhetett, és szertefoszlott. Mert rövidebb-hosszabb tűzszünetekkel folytatódott a fegyveres kurd felkelők, a PKK Délkelet-Törökországban és Észak-Irakban tevékenykedő földalatti szervezete és a terrorizmus ellen gyilkos harcot vívó török állam mindmáig tartó háborúja. Erdoğan titkosszolgálati közvetítők útján évekig tárgyalt megbízottaikkal. Amikor azonban már körvonalazódott a török–kurd békefolyamat okmány aláírásával szentesíthető végleges sikere, hirtelen megmakacsolta magát, és befejezettnek nyilvánította az érintkezést. A közjó érdekeinél előbbrevalónak ítélte meg egyre megfellebbezhetetlenebb egyéni hatalmát, és igyekezett mindent elhárítani, amiről úgy vélte, hogy ezt gyengítheti. Mi mással lehetne magyarázni, hogy nem élt a kurdokkal való megbékélés felcsillanó újabb lehetőségével sem?

            Amikor ugyanis a 2015. júniusi választásokon a kisebbségeket felkaroló, elsősorban a kurdok érdekeit szem előtt tartó Népek Demokratikus Pártja, a HDP – először túllépve a 10 százalékos bejutási küszöböt – képviselőcsoportjával elfoglalhatta helyét a török nagy nemzetgyűlésben, s ezzel megszűnt az AKP parlamenti többsége, Erdoğan elutasította a HDP-vel való koalíciót, amely béketeremtő új történelmi korszak beharangozása lehetett volna. Inkább a szélsőjobboldali-nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártjával, a kurdok esküdt ellenségével, az MHP-val lépett választási szövetségre. Egyúttal kieszközölte előrehozott választások megtartását. Számítása bevált, novemberben vissza is szerezte többségét.

            És Recep Tayyip Erdoğan megkezdte a kurd mozgalommal való általános leszámolást, mintha teljesen megfeledkezett volna a hozzá való közeledés és a vele való tárgyalások közelmúltbeli reményteljes pillanatairól. A PKK-nak tulajdonított új véres merényletekre hivatkozva terrorellenes hadjáratot indíttatott a kurdlakta délkeleti vidékeken. A következmény: sok ártatlan kurd civil kegyetlen halála és ennek nyomán kiterjedt hazai és nemzetközi felháborodás és tiltakozás.

            Erdoğan a következő esztendőben általános megtorlásba fogott a nyári erőszakos katonai hatalomátvételi kísérlet meghiúsítása után. Ezt széles körű propaganda-hadjárat kíséretében kiterjesztette a társadalom széles rétegeire. A hadsereg tiszti állományán kezdte, majd folytatta az amerikai száműzetésbe kényszerített egykori muzulmán szellemi-politikai-vallási szövetségese, Gülen prédikátor „külföldi puccsszervezéssel” való megvádolásával, kritikus ellenzéki sajtótermékek „megritkításával”, újságírók letartóztatásával. Ezzel egy időben megrendszabályozott, perbe fogatott egyetemi értelmiségieket, akik országjáró felvilágosító kampányuk során követelték a kurd békefolyamat felújítását. De ezzel sem elégedett meg. Önkényesen eltávolíttatta tisztségükből demokratikusan megválasztott kurd önkormányzati képviselők tucatjait, s a PKK-terroristákkal való cimborálás immáron sokakkal szemben folyamatosan felhozott vádja alapján megfosztotta vezetőjétől a HDP-t, börtönbe küldve a nem csak a kurd lakosság körében nagy népszerűségnek örvendő elnökét, Selahattin Demirtaşt.

            De a hatalmi önkényeskedés első figyelmeztető jeleit a szélesebb közvélemény már korábban is, 2013 májusában érzékelhette. Akkor ugyanis vízágyús, gumibotos rendőrséget vetettek be az isztambuli Taksim tér Gezi parkjában békésen tüntető környezetvédő fiatalok ellen, akik tiltakoztak a természet megerőszakolása, pusztán üzleti érdekből ott tervezett luxuslakások és bevásárlóközpont betonszörnyetegének megépítése ellen. A kirívó és indokolatlan rendőrségi brutalitás eseteiről fényképek egész sora járta be a sajtót. Erdoğan váratlanul felbőszülten reagált, és fölényeskedő nyilatkozatában a rohamozó rendőrség pártját fogva bajkeveréssel vádolt szervezett szélsőséges elemeket és ellenzéki politikusokat. Ezzel sokakat megdöbbentett, és súlyos csalódást okozott főként olyan értelmiségiek soraiban, akik hittek európai stílusú újító szándékában, kezdetben mutatott elszántságának őszinteségében. Ami akkor a Gezi parkban történt, vízválasztónak számít a török belpolitikában és Erdoğan megítélésében.

            És hol vannak már a szilárd európai uniós csatlakozási szándék fennhangon való hirdetésének napjai? Másfelől pedig ha valaki mostanában gyakrabban belepillant európai újságok cikkeibe, egyetlenegy jó szót, szemernyi elismerést sem talál Törökországra nézve. Szomorú ezt tapasztalni az erdoğani kormányzás első intézkedéseinek lelkes vagy akár lelkendező nyugati sajtóbeli fogadtatásához képest. Aki most tallózik ezekben a lapokban, csak kemény elmarasztalást, elítélő szavakat talál, viszont annál kevésbé lel rá az ide vezető út állomásainak mélyebb elemzésére, esetleg annak óvatos felvetésére, hogy a dolgok ilyeténképpen való alakulásában nem mutatható-e ki némi európai felelősség is. De fel lehetne tenni azt a kérdést is, vajon milyen erős, talán letaglózó hatás érhette Ankarát, amikor azzal kellett szembesülnie, hogy az EU kihátrált a török tagság eredeti határozott ígérete mögül, és tárgyaló partnerét valamiféle kitüntetett vagy privilegizált partnerségi státussal kezdte kecsegtetni, próbálta leszerelni. Vagy amikor a puccskísérlet idején, amelynek során Erdoğan élete is veszélyben forgott, nem késlekedett-e a Nyugat habozás nélkül azonnal kinyilvánítani együttérzését és szolidaritását a megmenekült szövetséges török vezetés iránt? S ha igen, akkor ily módon nem kelthetett-e legalábbis olyan benyomást, hogy szándékosan maradt tétlen, s voltaképpen kivárt…?

            A nyugati sajtó Törökországgal, még inkább Erdoğannal kapcsolatos jelenlegi általános hangvételének képviseletében álljon itt egy-két gondolat a Der Spiegel egyik legutóbbi cikkéből, amelynek szezője Maximilian Popp, a német Délkelet-Európai Társaság díjával kitüntetett volt isztambuli tudósító, jelenleg a lap külpolitikai rovatának helyettes vezetője.

            Ő úgy látja, hogy agresszív külpolitikájával Erdoğan destabilizálja az egész térséget, de az európaiak képtelenek megfelelő választ adni erre az „újoszmán becsvágyra”. Szerinte ez a 2020-ban tapasztalható török „neooszmanizmus” különbözik attól, mint amilyen az AKP-kormányzás első éveiben volt: gyakorlatiasabb, kevésbé válogatós és kiszámíthatatlanabb. Erdoğan Vlagyimir Putyinhoz hasonlóan cselekszik: mindenhová beférkőzik, ahol erre alkalma kínálkozik. Katonai támaszpontokat tervez Észak-Afrikában, mecseteket épít a Balkánon, szíriai területeket tart megszállva. A német újságíró szerint Ankara a tenger mélyén szunnyadó természeti kincsek kiaknázásáért folyó török–görög versengés során kutatóhajójának a görög szigetek közelébe történt kiküldésével tanújelét adta annak is, hogy már nem hajlandó elismerni azokat az országhatárokat, amelyeket az 1923-as lausanne-i szerződésben véglegesen rögzítettek. Ezzel túladni látszik a köztársaság-alapító Atatürk örökségén.

            Mégis olcsó leegyszerűsítés lenne úgy felfogni külpolitikai kalandjait, mint amelyek a belpolitikai nehézségeiről való figyelem eltereléséül szolgálnak. Például arról, hogy a világjárvánnyal megterhelve még inkább romlottak az amúgy is borús törökországi gazdasági kilátások, és arról is, hogy a konzervatívok táborában Erdoğannak két vetélytársa is akadt korábbi miniszterelnökének és volt külügyminiszterének személyében. Előbbi, Ahmet Davutoğlu a Jövő Pártja, utóbbi a Demokrácia és Fellendülés Pártja néven alapított ellenzéki politikai szervezetet. A török elnök azonban nagyfokú beképzeltségre valló módon olyan jelentős államférfinak tartja magát, mint amilyen amerikai, kínai és orosz kollégája. Egyben ki akarja használni azt a lehetőséget, amelyet a világpolitikából való amerikai visszavonulással keletkező hatalmi vákuum nyújt számára…

            A török államfőt kora egyik legnagyobb bűvészének nevezi az ismert isztambuli publicista, Bülent Mumay törökül és németül egyidejűleg megjelenő cikkében, amely a Frankfurter Allgemeine Zeitung elektronikus kiadásában olvasható. Méghozzá annak alapján minősíti így, hogy még akkor is képes kalapjából hirtelen nyulat előhúzni, ha ő maga igen szorult helyzetben van. Igaz, ezek a nyulak nem hosszú életűek, de Erdoğan rövid időre kikerülhet a pácból. A szerző ilyen mutatványhoz hasonlítja az isztambuli Hagia Sophia mecsetté történt legutóbbi visszaállítását, amitől a varázsló azt remélte, hogy újra magához édesgetheti a neki hátat fordító konzervatív szavazókat. Az Eurasien Akam közvélemény-kutató intézetnek az esemény után végzett felmérése azonban azt mutatta, hogy míg külföldön az átalakítás nem hagyta érintetlenül Törökország tekintélyét, belföldön nem hatott jelentékenyen. A megkérdezettek 99,7 százaléka azt mondta, hogy a muzulmán imahellyé való átalakítás nem befolyásolta választási elköteleződését. Csupán 0,2 százalék döntött úgy, hogy a kormányzó AKP és az ultranacionalista MHP választási szövetségét fogja támogatni.

            Ám a Metro Poll későbbi kutatása szerint is csak a választásra jogosultak 30,3 százaléka jelezte, hogy az AKP-ra adná szavazatát, ha most tartanának választásokat. A publicista ennek nyomán csupán gyorsan ellobbanó szalmalángnak véli Erdoğan politikai előnyszerzés reményéből fakadó vallási jellegű kezdeményezésének hatását.

            Az egyszemélyi államvezetésre alapozott erdoğani rendszerrel való legradikálisabb általános elméleti leszámolásra azonban a még Atatürk idején alapított napilap, a Cumhuriyet szánta rá magát. Ali Sirmen, a baloldali, ellenzéki újság szemleírója az AKP alapításának évfordulója alkalmából felidézi, hogy annak idején az AKP irányította Törökország példásan beleillet abba a Közel-Keletről felvázolt nagyszabású amerikai tervbe, amely úgy számolt vele, mint demokratikusnak elképzelt, egyben engedelmes és „mérsékelt iszlám” országgal. A két ország közötti legutóbbi súlyos nézeteltérések, egyebek mellett az orosz S-400-as rakétarendszer megvásárlásának vitatott kérdése ellenére, a török újságíró szerint az AKP irányvonala alapvető pontokon nem áll szemben az amerikai politikával. Ám szertefoszlott az az elképzelés, amely a török kormánypártot a „mérsékelt iszlám modell értékű képviselőjeként” szerette volna láttatni. S a demokrácia erős fogyatékosságai és a hatalmi ágak tényleges szétválasztásának hiánya külsőleg hovatovább jellegzetes közel-keleti diktatúrákhoz teszi hasonlatossá Törökországot – véli Ali Sirmen, aki viszont nem ennek a látleletnek tulajdonítja az AKP-val való amerikai elégedetlenkedés fő okát.

            Azt állítja, hogy az AKP kiesett Washington kegyeiből, mégpedig nem elsősorban „régi hibái” miatt, tehát amiért az iraki háború idején, 2003-ban nem sorakozott fel a amerikai fegyveres erők mögé, hanem egy „titokban tartott probléma miatt”. Vagyis nem számolta fel kapcsolatait a Muzulmán Testvériséggel, amellyel korábban Erdoğan nyíltan rokonszenvezett, s amelyet Trump elnök igyekszik felvétetni a terrorszervezetek lajstromába.

            „Nem nehéz kitalálni, hogy jelenleg a washingtoni kulisszák mögött alternatívát keresnek az AKP-val szemben” – állítja a szerző, anélkül, hogy feltételezését bármiféle forrás megjelölésével hitelesítené. Kifejti viszont határozott és tömör véleményét az ország helyzetéről és az AKP kormányzásáról: „Az igazságszolgáltatás, a gazdaság és a közoktatás romokban, a társadalom megosztott, az országban egyetlen ember korlátlan felségjoga érvényesül. Kívül-belül számos gyötrő problémával állunk szemben. Mind közül azonban legsúlyosabb maga az AKP-kormány, mindennek okozója” – fejtette ki Ali Sirmen, aki befejezésül egyúttal szükségesnek tartotta megcsillogtatni latinos műveltségét is.

            „Az idősebb Cato római szenátorhoz hasonlóan, aki a szószékra lépve mindannyiszor azt kiáltotta, hogy egyébiránt úgy vélem, Karthágót el kell törölni a föld színéről (eredetiben: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam, rövid változatban: Delenda est Carthago), mi most az AKP alapításának 19. évfordulóján kiáltjuk: az AKP-nak el kell tűnnie. Delenda est AKP! – hangoztatta.

            „De figyelem! – fűzte hozzá – ennek demokratikus úton, a szavazóurnáknál kell megtörténnie!”

Flesch István – Türkinfo

2020. szeptember 5.