Flesch István: Megemlékezés kurd hősökről – ünnepségek az európai „messzi északon”

A törökországi katonai puccskísérlet után a sajtó és így a közvélemény is számos országban épphogy csak tudomásul vette Manbidzs szíriai város felszabadítását az Iszlám Állam (ISIS) terrorrendszerének uralma alól. A közfigyelmet elterelte a szomszédos országban meghiúsított erőszakos katonai hatalomátvételi kísérlet, a puccsisták vérengzése, az áldozatok magas száma, nem utolsósorban a még máig is beláthatatlan politikai következmények mérlegelése.

Mindamellett így is feltűnt, hogy amikor a hírügynökségek beszámoltak az amerikaiak által támogatott Szíriai Demokratikus Erők Manbidzs városánál aratott győzelméről, a szerkesztők megelégedtek „arab–kurd fegyveres szövetség” említésével. A koalíció nemzetiségi kettős jellege kétségtelen tény. De anélkül, hogy lebecsülnénk a benne részt vevő szíriai arab harcosok vitézségét és érdemeit, le kell szögezni, hogy a siker kivívásában a kurdoknak volt oroszlánrészük. Természetszerűleg azoknak a kurd milíciáknak, amelyek népvédelmi egységek (YPG) néven majdnem teljesen egybefüggő területet uralnak széles sávban a kurdul Rojavaként ismert szír–török határvidéken.

Az ISIS hosszan tartó ostrom, utcai harcok után szenvedte el súlyos vereségét a hadjáratban, amely a közelmúltban elesett hős, Faysal Ebû Leyla parancsnok nevét viselte. A parancsnok a kurd ellenállás jelképévé vált Kobanê város szülötte volt, s most ott is temették el. Faysal Ebû Leylát egy gránátrepesz a fején sebesítette meg halálosan. Annak idején részt vett szülővárosának a világsajtó címoldalain ismertetett hősies védelmében, s noha hét alkalommal is megsebesült, soha nem hagyta el harcállását. Vele, négy leánygyermek apjával együtt harcolt hét fivére is, akik testvérük halála után megkettőzött erővel akarják folytatni küzdelmüket.

A szíriai kurd hadszíntértől sok ezer kilométernyire északra, fölöttébb meglepő helyen, a messzi Svédországban is megemlékeztek a kurdok áldozatvállalásáról az ISIS fanatikusai elleni küzdelemben. Augusztus 11-én, pontosan 19 órakor Stockholm, Göteborg, Malmö, Östersund és Umeå városokban gyászünnepséget tartottak az iraki születésű Firaz Kardo svéd állampolgár tiszteletére, aki – bár már ötvenkilenc éves volt, és számítástechnikusként Malmőben jól keresett, önkéntesként csatlakozott a szíriai kurdok önvédelmi egységeihez, s augusztus 3-án elesett Manbidzsban.

A központi megemlékezésen, Stockholmban, a gyászolók a spanyol polgárháború svéd önkénteseinek szobránál gyűltek össze, s a koszorúk mellé elhelyezték az elesett kurd hős fényképét. Kurdokon kívül megjelent több ismert svéd közéleti személyiség és parlamenti képviselő is. Maria Karlsson, a svédországi Rojava Bizottság szóvivője nemzetközi szolidaritást sürgetett az észak-szíriai, rojavai kurdok ügyének támogatására.

Emlékbeszédet mondott az Iránból származó Daniel Riazat, aki a Baloldali Párt (Vänsterpartiet – kommunisták) képviselője a riksdagban, a svéd parlamentben. Mint hangsúlyozta, a Rojavában kibontakozott kurd ellenállás és a kurdoknak a fasiszta módszereket alkalmazó ISIS ellen vívott küzdelme, valamint Firaz Kardo és más külföldiek áldozata őt arra emlékezteti, ahogy az 1930-as évek második felében a világ minden részéből önkéntesek ezrei sorakozta fel a spanyol köztársaság mellett Franco tábornok ellen.

Ennek a gondolatnak a jegyében választották Stockholmban a szolidaritási és gyászgyűlés színhelyéül a La Mano (spanyolul kéz) nevű szobor környékét. Annak idején ezzel a kezet formázó szoborral állítottak emléket annak az 500 svéd önkéntesnek, akik 1938-ban Spanyolországba utaztak, hogy részt vegyenek a köztársaság védelmében a fasizmussal és a nácizmussal szemben. A dél-svédországi Lund város ősi egyetemén egy 2012-ben befogadott doktori értekezés szerint a svéd hatóságok 1938-ban az önkéntesek esetében eltekintettek annak a törvénynek az alkalmazásától, amely svéd állampolgárok számára tiltotta a spanyol polgárháborúban való részvételt. Amikor a spanyol köztársaság ügyét pártoló lakosság általános rokonszenvétől kísérve hazatértek, ünnepélyesen fogadták őket, főként a szakszervezeti és munkásmozgalmi egyesületek ünnepelték hősként a „spanyolosokat”. Ez azonban nem tartott sokáig. A rendőrség és az elhárítás kezdte figyelni a volt önkénteseket. Ennek oka pedig a szerző szerint nem elsősorban a spanyol polgárháborúban való részvételük volt, hanem elkötelezettségük a nemzetközi kommunizmus iránt, amelyet az akkori svéd kormánykörök a békére és a demokráciára leselkedő legnagyobb veszélyek egyikének tartottak. Maguk az önkéntesek azonban kitartottak antifasiszta eszméik mellett, amit az is bizonyít, hogy a második világháború alatt többen közülük harcoltak a szövetségesek valamelyik hadseregében.

A kurd népvédelmi alakulatok szóvivője bejelentette, hogy Firaz Kardón kívül legutóbb a harcokban elesett több más külföldi önkéntes is. Megemlítette a brit Dean Carl Evans (harci neve Givara Rojava) és a szlovén Martin Gruen (harci neve Rodȋ Çekdar) nevét. Salih Muslim kurd vezető, a szíriai kurd Demokrata Unió Párt (PYD) elnöke méltatta a külföldi harcosok áldozatát, akik – mint mondta – azért csatlakoztak a kurd népvédelmi erőkhöz, hogy megoltalmazzák a humanizmus értékeit az ISIS szélsőségeivel szemben. A kurdok tárt karokkal, örömmel fogadják a külföldi harcosokat, mert így kevésbé érzik egyedül magukat. „A múltban ugyanis a kurdoknak csak hegyeik voltak, most azonban vannak már barátaik is: amerikaik, britek, franciák, németek és mások. Közül sokan hősi halált haltak.”

Miután a két és fél éves megszállás rémületének elmúltával a menekültek visszatérhettek városukba, a lakosság örömünnepet ült. Az emberek sok helyütt megéljenezték a bevonuló kurd fegyvereseket, akiknek soraiban nagyon sok katonanő is harci dicsőséget szerzett. A kurd Népvédelmi Egységek (YPG-YPJ) hivatalos nevében is a nagybetűs rövidítés második tagja a női alakulatokra utal. A kegyetlenkedő iszlám vakbuzgók kiűzését Manbidzsból nemzetközi színtéren is általános megkönnyebbülés fogadta. Török kormányköröket azonban változatlan, sőt egyre fokozódó aggodalommal tölti el, hogy az ISIS elleni egyik legnagyobb katonai sikert éppen az az észak-szíriai kurd fegyveres alakulat aratta le, amelyet szoros szervezeti szálak fűznek a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK gerillamozgalmához, másként fogalmazva testvérszervezetéhez. Török kormánytényezők rögtön ki is nyilvánították elvárásukat, hogy a YPG vonuljon vissza az Eufrátesztől keletre eső területekre. Ankara ugyanis a folyamot egyfajta „vörös határvonalnak” tekinti, amelynek átlépését szeretné mindenképpen megtiltatni a kurd fegyvereseknek, hogy a kurd „befolyási övezet” ne terjedhessen tovább nyugat felé. A török kormány már abba is csak vonakodva, erős ellenérzésekkel és fenntartásokkal ment bele, hogy Kobanê visszafoglalása után kurd fennhatóság alá kerülhessen az Eufrátesztől keletre elterülő észak-szíriai övezet.

Az amerikai kormány azonban májusban még rá tudta bírni török katonai szövetségesét még egy engedményre: utóbbinak „el kellett tűrnie”, hogy általános támadás induljon az ISIS megszállta Manbidzs ellen, vagyis az Eufrátesz folyamától kereken 20 kilométernyire nyugatra.

Christoph Sydow, a Der Spiegel tekintélyes hírmagyarázója úgy tudja, hogy a törökök ezt is csak két feltétel teljesítésének ígéretével fogadták el. Az egyik az volt, hogy a Szíriai Demokratikus Erők soraiban arab milicisták vezessék a rohamot a dzsihádisták ellen, vagyis a kurd YPG-nek meg kellett volna elégednie csupán a hadművelet jóval szerényebb jellegű támogatásával. A második török feltétel: a felszabadítás után Manbidzs városát arabokból álló testület kormányozza.

Az első feltételt nem teljesítették. Jóllehet a Szíriai Demokratikus Erők hadserege hivatalosan kurd–arab szövetségen alapul, a kurdok jelentős számbeli többségben vannak. Ezért Washington már hónapok óta azon fáradozik, hogy rávegyen minél több arabot a szövetségbe való belépésre. Ez azonban eddig csak mérsékelt eredménnyel járt. Az Egyesült Államok most legalább Ankara második feltételét szeretné teljesíteni. Ezért bejelentette, hogy komolyan veszi a török aggodalmakat, ezért a Pentagon szóvivője közölte: Manbidzs történelmileg valóban arab város, s ezért elvárjuk, hogy felszabadulása után is arab maradjon.

Ám a szíriai kurdok nyilatkozataiból kiderül, hogy jövőjüket nagyon is másképpen képzelik el. Mindenekelőtt szeretnék elérni, hogy ellenőrzésük alatt teljesen összefüggő terület alakulhasson ki a török–szíriai határ mentén. Ez az Eufrátesztől távolabb nyugatra fekvő Afrin városától egészen az iraki határig terjedne keleten. Ez a kurd Rojava, ahol némelyek tervei szerint egykor talán nemcsak autonóm, hanem teljesen független kurd állam jöhetne létre. Ez azonban valóságos rémkép a mai török vezetés számára, amely már huzamosabb ideje attól tart, hogy az ilyesfajta ottani kurd törekvések még inkább arra ösztönözhetik a PKK-t, hogy hasonló célok elérésre törekedjék Délkelet-Törökországban. Hivatalos török szempontból jelenleg még „kurdmentes” a kurd–török határvidék a kurd Afrin és Kobanê között, mert ott még az ISIS az úr. De ki tudja, hogy még meddig? Már hírek terjedtek el arról, hogy az ezen a területen fekvő Al-Bab városa ellen is kurd offenzíva készül…

Sokan találgatják, hogy a meghiúsított törökországi katonai puccskísérlet miképpen hathat ki az ankarai „kurdpolitikára”. Az elemzők egyike, Rainer Hermann, a Frankfurter Allgemeine politikai szerkesztője és vezető Közel-Kelet- és Törökország-szakértője feltételezi, hogy az összeesküvők kudarcát követő tisztogatási hullám meggyengítette a török fegyveres erők „transzatlanti szárnyát”, egyidejűleg pedig megerősítette az „eurázsiai szárnyat”. Tehát a hadseregben azok az elemek nyertek teret, amelyek mindig is abban látták feladatukat, hogy megőrizzék az ország általuk vélt regionális érdekeit, vagyis hogy egyebek között legyűrjék a kurdokat, és kevésbé tartották fontosnak, hogy „ápolják a szövetséget a távoli Amerikával, ami kapóra jöhet Oroszországnak” – állítja a frankfurti publicista, akinek ebben a véleményében bizonyára nem minden Törökország-megfigyelő osztozik.

Az azonban biztos, hogy a törökországi „kurdháború” hírei, amelyeket a puccskísérlet részleteiről és az azt követő széles körű megtorló akciókról szóló tudósítások egy időre kiszorítottak a világsajtó címoldalairól, most lassan visszatérnek a hírportálok adásaiba. Alig négy nappal a július 15-i puccskísérlet után a török légierő máris támadást hajtott végre a PKK búvóhelyei ellen az észak-iraki Kandil-hegységben, s az állami Anadolu Ajansı hírügynökség jelentése szerint megöltek 20 gerillát. Ezenközben letartóztatták a török második és harmadik hadsereg parancsnokait, akiknek a hatáskörébe tartozott a PKK felszámolása. „A letartóztatások semmiképpen sem érintik a hadsereg ütőképességét” – mondta Recep Tayyip Erdoğan államfő szóvivője.

A „kurdháború” vezénylő tábornokainak őrizetbe vétele látszólag mégis arra indította a PKK vezérkarát, hogy visszafogja magát, s várakozó álláspontra helyezkedjék a jövőbeni ankarai szándékokat illetően. Ennek hatására egy időre érezhetően csökkent a hivatalosan terroristáknak minősített gerillák rajtaütéseinek és a különböző merényleteknek a száma. Török biztonsági szakértők azonban ezt az „önmérsékletet” nem fogadják el a kurd–török békefolyamat felújítására irányuló jó szándék jelzéseként, hanem arra vezetik vissza, hogy a gerillák egész egyszerűen csak „öncélúan” hasznot akartak húzni a puccs után támadt általános zűrzavarból. Egy olyan helyzetben, amikor megrendülni látszott az ország stabilitása, és folt esett a törökök által mindenkor nagy becsben tartott hadsereg tekintélyén. A hivatalos török szemlélet szerint az volt a céljuk, hogy kényelmesen rendezzék soraikat, friss erőkkel töltsék fel hadrendjüket.

Kétségtelen tény, hogy eme állítólagos „türelmi idő” letelte után a PKK csak az utóbbi napokban is sorozatban hajtott végre rajtaütéseket a török biztonsági erők ellen, emellett szintén neki tulajdonítanak egyéb elkövetett súlyos merényleteket ugyanebben a térségben. Emiatt a török hadsereg folytatja hadműveleteit a légierő támogatásával, Délkelet-Törökország újra lángban áll.

A PKK legpusztítóbb támadása a kelet-törökországi Elazığ városának rendőr-főkapitánysága ellen irányult. Az épület előtt autóbombát robbantottak, aminek földrengésszerű robaját a hatszázezres lélekszámú nagyváros legtávolabbi részeiben is hallani lehetett, s aminek következtében a négyemeletes épületben hatalmas károk keletkeztek. A Doğan (DHA) hírügynökség tudósítója látta, amint a robbanás után hatalmas füstoszlop emelkedett a magasba, a környék hadszíntérre emlékeztette. Hivatalos közlés szerint három rendőr életét vesztette, 146 személy megsérült. Binali Yıldırım kormányfő a helyszínen tájékozódott a történtekről.

Egészen más képet festett az eseményekről a PKK fegyveres alakulatának, a HPG-nek a beszámolója, amelyet az ANF kurd hírügynökség török adásában ismertetett. Eszerint a robbantás következtében a majdnem teljesen összedőlt épületben tartózkodó mintegy 300-350 rendőr közül 105 meghalt, 155 megsebesült. A PKK nyilvánosságra hozta a kurd „hadművelet hőseinek” a neveit is. De ezenkívül legutóbb fegyveres összecsapás is kirobbant török katonák és PKK-gerillák között Şırnakban, volt robbantás Bitlisben, majd a közlekedési rendőrség épülete előtt, illetve egy rendőrautóbusz mellett Diyarbakırban. Mardinban pedig egy kórház előtt, amikor egy rendőrségi gépjármű haladt el arra. Összesen huszonketten életüket vesztették, közöttük egy gyermek, s száznál többen megsérültek. A PKK most annak az „emlékére” indította ezeket a támadásokat az augusztus 15-e körüli napokban, hogy fegyveresei 1984-ben éppen azon a napon intézték az első akciójukat török rendőrállomások és katonai létesítmények ellen Eruh és Şemdinli településeken.

Annak ellenére, hogy a török–kurd békefolyamatot a kurd mozgalom véleménye szerint belpolitikai haszon reményében önkényesen Recep Tayyip Erdoğan szakította meg, s parancsolta meg a fegyveres erőknek a szárazföldi akciók és a légi bevetések újrakezdését, befolyásos kurd személyiségek elhatárolódnak a véres merényletektől. Még akkor is, ha ezek többségükben a török biztonsági és rendőri erők ellen irányulnak, s elkövetőik mintegy „jogos válasznak” tüntetik fel a török hadseregnek és a biztonsági erőknek a civil lakosságot sem kímélő délkelet-törökországi kegyetlen támadásaira. Mert akármennyire is az államfőt teszik felelőssé azért, hogy szinte az utolsó pillanatban kimondott vétójával megakadályozta az állítólag már csak az ő aláírására váró Dolmabahçe-palotai békemegállapodást, ezek a sok áldozattal járó gerilla-rajtaütések visszavethetik a kurd ügyet. A „kurdháború” tavalyi kiújulása óta török hivatalos adatok szerint mintegy 600 török katona és rendőr vesztette életét, és több ezerre tehető a harcban elesett PKK-gerillák száma. Két tűz közé szorulva százával haltak meg kurd civilek is a délkelet-törökországi utcai harcokban vagy robbantások következtében.

Osman Baydemir, a Népek Demokratikus Pártja (HDP) egyik befolyásos vezetője, korábban Diyarbakır nagy tekintélyt élvező főpolgármestere, ugyanúgy megbélyegezte a pokolgépes merényleteket, mint az Amnesty International nemzetközi emberi jogvédő szervezet és az amerikai nemzetbiztonsági tanács szóvivője. Számára – mint kijelentette – mély megrendülést okoztak e támadások, annál is inkább, mivel emberéletek erőszakos kioltása semmivel sem indokolható. Ami pedig azt illeti, hogy közvetlenül a rajtaütések előtt Cemil Bayık, a PKK egyik alapítója és mostani legszűkebb Kandil-hegyvidéki vezetősének tagja arra figyelmeztetett, hogy szükség esetén a „háborút bevihetik a délkeleti városokba is”, Baydemir kijelentette: álláspontunk világos: helytelen minden erőszakra ösztönző felhívás.

A HDP a megoldást legális eszközök alkalmazásával, az erőszak kiiktatásával, parlamenti úton látja kivitelezhetőnek – hangsúlyozta. Egyidejűleg elfogadhatatlannak mondotta, hogy a katonai puccsot elítélő ellenzéki pártokhoz való „közeledés és a velük való megbékélés” erdoğani politikájából az államfő kizárta a HDP-t, sőt változatlanul nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy a kurdbarát pártot ne egy lapon, „szoros terrorista szövetségben” említse a PKK-val és a „puccsistákat a háttérből mozgató gülenistákkal”. Még az ISIS számlájára írandó legújabb hátborzongató gaziantepi merénylet után is a megbélyegzésnek ezt a formáját választotta. „Az ilyesmi nemcsak hatmillió kurd szavazó megsértésével, akaratának semmibe vevésévél egyenlő, hanem ezzel egyenesen a fegyveres megoldás híveinek a kezére játszanak” – mondotta a kurd politikus.

A PKK merényletsorozata miatt az ország egyik vezető, tárgyilagosan kormánykritikus publicistája, a muzulmán szabadelvű Mustafa Akyol is elvitatja a kurd gerillamozgalomtól a „gyakorlati ésszerűség minimumát” is. Szerinte ugyanis ebben a nehéz belpolitikai helyzetben az önmérséklet valamelyest növelhette volna a csoport iránti megértést, s kikövezhette volna az utat a béketárgyalások felújításához. Akyol most is e tárgyalások hívének vallja magát, amelyek a békés megoldás egyetlen eszközét alkothatják, de szintén megvallja: immáron egyre inkább felülkerekedik benne az a meggyőződés, hogy a legfőbb akadály a PKK szélsőségeseinek elvakultsága… Sőt a publicista tőle szokatlan módon odáig megy, hogy megértést tanúsít aziránt, hogy az állam a PKK-val szemben „gerillaellenes hadjáratot folytat az őt és állampolgárait megillető önvédelmi jog alapján”. Noha ellentmondásosnak és a sajtószabadságot korlátozó lépésnek mondja ugyan az Özgür Gündem (Független Napirend) című baloldali és a kurd mozgalommal rokonszenvező napilap megjelenésének felfüggesztését és a szerkesztők őrizetbe vételét, mindamellett szükségesnek tartja helyreigazítani a lap „kurdbarátságáról” a Nyugaton elterjedt közvélekedést, mert – mint írja – a probléma nem ez, hanem az újság tényleges „PKK-barátsága”.

Maga a HDP azonban változatlanul sürgeti a megszakadt török–kurd békefolyamat felújítását, amit viszont Ankara attól tesz függővé, hogy a párt „nyilvánosan szakítson a PKK-val”. Legalábbis ilyen értelemben nyilatkozott legutóbb Numan Kurtulmuş török miniszterelnök-helyettes. Ám szintén a viszály tárgyalásos rendezése mellett foglalt állást maga által „történelmiként” meghirdetett nyilatkozatában a kurd mozgalom városi, értelmiségi ága, a Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége (KCK), amelyet szintén gyakran ér a „PKK-hoz való közelség vádja”. E ritka megnyilatkozást augusztus 20-án tették közzé az ANF kurd hírügynökség útján. A KCK egy olyan helyzetben, amikor a kurd mozgalom súlyos támadásoknak van kitéve, a tárgyalások újrakezdésére hívja fel a kormányt, hozzátéve azonban, hogy az első lépést ebben az irányban a török államnak kell megtennie…

Ám a jelenlegi helyzet úgy fest, hogy a török fél a közeljövőben aligha mutat majd erre bármiféle készséget. Ezt bizonyítja, hogy lényegében politikai hajszát indítottak a HDP vezetősége ellen.

Mint augusztus 19-én nyilvánosságra került, a török államügyészség 15 éves börtönbüntetést helyezett kilátásba a HDP társelnöknője, Figen Yüksekdağ számára, amiért egy tavalyi nagygyűlésen beszédében „terrorista propagandát folytatott”, vagyis szolidaritást vállalt a szíriai Demokratikus Unió Pártjával (PYD) és az ottani népvédelmi egységek milíciájának (YPG) az ISIS elleni küzdelmében. Ankara a PKK-hoz hasonlóan mindkét szervezetet terroristának minősíti, ellentétben Washingtonnal, amely az észak-szíriai YPG-t fontos szövetségesének tekinti az Iszlám Állam terrorista fanatikusai elleni harcban. Legutóbb az isztambuli államügyészség ugyancsak szabadságvesztés, ötévi elzárás büntetésének kiszabását követelte a HDP másik társelnökére, Selahattin Demirtaşra. Az ő esetében az a vád, hogy még 2013-ban egy rendezvényen „kedvezően nyilatkozott” az életfogytiglani büntetését töltő Abdullah Öcalan „terrorista” PKK-vezérről, jóllehet a török állam abban az időben még éppen vele, a márvány-tengeri İmralı börtönszigetének foglyával béketárgyalásokat folytatott… A török nagy nemzetgyűlés 2016 májusában az államfő kezdeményezésére felfüggesztette a képviselők több mint egyharmadának – közöttük a HDP két vezetőjének – a mentelmi jogát. Recep Tayyip Erdoğan ugyanis a pártot a PKK „meghosszabbított karjának” tartja.

Mind Törökországban, mind pedig külföldön nem kevés politikai megfigyelő véli erősen megkérdőjelezhetőnek a török államvezetés arra irányuló igyekezetét, hogy végleg térdre kényszerítse a kurd mozgalmat. A HDP-t parlamenti-jogi-igazságszolgáltatási, nem utolsósorban propagandaeszközökkel próbálja kiszorítani a törvényhozásból, a PKK-t pedig a török fegyverek erejével akarja megadásra kényszeríteni. A HDP-t, amely kurd tömegeket és számos más nemzetiségű, demokratikus gondolkodású rétegeket, valamint értelmiségieket képvisel, akkor sem tudná teljesen legyűrni, ha egy időre sikerülne is újra parlamenten kívüli létre kárhoztatnia.

Ami pedig a PKK-t illeti, a hatalom nagy hibát követne el, ha átadná magát hamis ábrándoknak. Például annak, hogy most már óhatatlanul a PKK-vég kezdetét jelzi a közelmúlt némely török „partizánvadász” sikere, valamint az, hogy kurd gerillák ázsiója a merényletek miatt kétségtelenül még mélyebbre süllyedt a török lakosság bizonyos köreiben, amelyek őket már eddig sem igen szívlelhették. Az ankarai Fehér Palota nyilván nem tévesztheti szem elől, hogy a törökországi kurdok mindmáig továbbra is nagy számban tartják a rab Abdullah Öcalan PKK-vezért az egész „kurd nép vezetőjének”. A beosztásukban és rangjukban meghagyott „rendszerhű” török tábornokok pedig még emlékezhetnek a közvetlenül a katonai puccskísérlet előtti „partizánvadász” hadjáratnak egy fontos tapasztalatára: ámbátor hivatalos katonai közlemények szerint több helyütt sikerült kifüstölni kurd gerillafészkeket, ezekből a közlésekből az is kiderült, hogy a PKK észak-iraki Kandil-hegységbeli titkos és jól álcázott hadműveleti irányítóközpontjának léteznek „kicsinyített másai”, amolyan Kis-Kandilok Kelet-Törökország északi, középső és déli részén. Itt a gerillák szinte megközelíthetetlen és bevehetetlen hadállásokat építettek ki több ezer méter magas hegyvidékeken, égbe nyúló bércek között, barlangokban, szurdokokban.

A Kis-Kandilok megjelölés a hivatalos Anadolu Ajansı hírügynökség hadijelentéseket továbbító szerkesztőjének nyelvi leleménye volt. Így sikerült jól érzékeltetnie, hogy ezeken a zord vidékeken, elhagyatott tájakon a török katonáknak már eleve milyen nehéz terepviszonyokkal kell megküzdeniük, hogy egyáltalán felvehessék a harcot a PKK-fegyvereseivel. Olyan ellenséggel tehát, amely számos jól védelmezhető rejtekhelyeken bújhatott meg: északon a Pontuszi-hegységben, középtájt a Diyarbakırhoz és Bingölhöz közeli Délkelet-Toroszokban, délen pedig a szíriai határon a Cudi-hegységben. Eszményi helyek partizántevékenység számára, amelyet pusztán katonai eszközökkel itt aligha lehetne felszámolni. Ezért a józan belátás is azt diktálná, hogy vissza kellene térni a tárgyalóasztalhoz. Törökország nyugati szövetségesei is ezt sugallják az ankarai vezetésnek.

A The New York Times még a puccskísérlet előtt szerkesztőségi cikkében szintén azt ajánlotta Erdoğannak, hogy próbálja meg felújítani a kurd békefolyamatot. Ne ágyúztassa továbbá a szíriai kurdokat, és az Egyesült Államokkal együttműködve segítse oly módon alakítani az eseményeket, hogy Szíriában létrejöhessen egy autonóm kurd térség. Erdoğan annak idején szót tudott érteni az iraki kurdokkal. Annak ellenben semmi értelme, hogy megpróbálja leküzdeni a szíriai kurdokat, és fokozza a feszültséget Amerikával.

Ez csak egy amerikai szerkesztőségi álláspont volt, de az újságírók vélhetőleg figyelembe vették a hivatalos Washington véleményét is. Ez pedig azóta döntő pontokban talán nem változott.

Flesch István – Türkinfo

Budapest, 2016. augusztus 22.