Flesch István: Imádság délkeletért, segélykiáltások délkeletről – katona- és rendőrtemetések sorozatban

Először a Levent-dzsámiban három muzulmán pap, köztük Rahmi Yaran isztambuli mufti búcsúztatta imáival az elesett hőst, akinek török lobogóba burkolt holttestét a szertartás elején a hagyományoknak megfelelően egy kőlapra fektetve ravatalozták fel. Ekkor hangzottak el a könyörgések a főhadnagy lelki üdvéért. A koporsót aztán díszegyenruhás katonák vitték, majd ágyútalpra helyezve kísérték a hős temetői nyugvóhelyére a török himnusz és katonaindulók hangjai mellett. A menetben végig ott haladt Erdoğan és Davutoğlu. Utóbbi a főhadnagy apját támogatva lépdelt, a kormányfő felesége, Sare pedig a gyászoló anyát és az özvegyet vigasztalta.

A tömeg török zászlókat lengetett, s közben sok száz torokból fel-felharsant a kiáltás: „A hősök soha nem halnak meg, ó, Allahnak hála, hőseink érdemei örökkévalók, a haza pedig oszthatatlan…Vesszen a PKK!!!” A szertartáson jelen volt az ankarai kormány számos minisztere is.

A Hürriyet a temetésről szóló riportjában Erdoğan és Davutoğlu kiigazít egy hibát cím alatt beszámolt arról, hogy a két mélyen vallásos államférfi, aki az iszlám szabályait kiválóan ismeri, s mindenütt igyekszik is pontosan betartani, észrevett egy szertartásbeli rendellenességet. Rájöttek ugyanis arra, hogy a rendezők tévesen tájolták be az ima irányát, amelynek arabul eltörökösítve kıble a neve. A pontosság itt nagyon fontos, mivel az igazhívőknek mindig Mekka felé fordulva kell elvégezniük a temetési imát. Rögtön fel is hívták a hibára az imámok figyelmét, akik aztán siettek megtenni a szükséges kiigazítást.

Mi most még ismertetjük további gyászszertartások lefolyását, hogy érzékeltessük ezeknek a közvéleményre gyakorolt komor, egyben nyilvánvaló politikai hatását is. Az elsőre egy Ordu nevű helységben került sor, északon, a Fekete-tenger partján. Itt 15 ezres, hatalmas gyászoló tömeg kísérte utolsó útjára a 39 éves Yalçın Yamaner rendőrt, a biztonsági alakulatok különleges osztagának tagját. Ő azonban csoportjával a messze délen fekvő Siirtben, egy városi terrorista PKK-sejt felszámolására indított akcióban vett részt, s eközben esett el. Nem ismeretes, hogy halálos lövés érte-e, vagy valamely robbanócsapda, akna végzett vele. Feleségét, Hacer asszonyt és két kislányát hagyta maga után, a kilencéves Begümöt és a hétéves Betült. A gyermekek zokogva borultak apjuk koporsójára. Az ilyesmi Törökországban hovatovább megszokott mindennapos kép a sajtóban, televízióban. Eljöttek részvétet nyilvánítani a tartományi vezetők, közöttük Mustafa Tutulmaz kormányzó, aztán a fegyveres erők képviselői, İbrahim Yılmaz tábornok, a 7. hadtest és a helyőrség parancsnoka, a biztonsági erők magas rangú más képviselői. Társaitól támogatva, két mankón bicegve, sebesülten is eljött imádkozni elesett bajtársáért Ömer Faruk, az akcióban részt vett különleges rendőri alakulat tagja. A tömeg ez alkalommal is a török himnusz elhangzása után indulóktól kísérve hazafias jelszavakat kiáltozott: „Le a PKK-val, te meghoztad hazádnak a legnagyobb áldozatot, a hősök nem halnak meg!”

Az egyik legmegrázóbb képes-videós tudósítást a népszerű, nagy példányszámú Hürriyet a harminckét éves Musa Yüce rendőr gyászszertartásáról közölte. Ő is egy különleges hadműveleti rendőralakulat állományába tartozott, és Sur városában orvlövész terítette le. Még azt is közölték, hogy milyen típusú fegyverből származott a gyilkos golyó.

A városi rendőrség főparancsnokságának kertjében búcsúztatták, többek között Hüseyin Aksoy tartományi kormányzó részvételével. Mikor elindult a gyászmenet az özvegy Hatice asszonnyal és az árván maradt két gyermekkel, a hároméves kislánnyal, Zehrával és a tíz hónapos Muhammeddel, Zehra anyja öléből a koporsó után kapdosott, és papa, papa kiáltások közepette szívet tépő sírásba kezdett. Mindezt az újságolvasók szövegben, hangban és képben egyaránt pontosan követhették. A szertartáson felolvasták az elesett hős életrajzát, a jelen lévő vendégek ebből megtudhatták, hogy angoltanári oklevelet is szerzett. Aztán Hatice asszony ráborult a török zászlóval letakart koporsóra, s keservesen zokogott. „Életem! Egyetlenem!” – kiáltozta. Musa Yüce rendőr koporsóját később repülőgépen szülővárosába, Kayseribe vitték. Végleg ott adták át az anyaföldnek.

Szintén terrorista orvlövész végzett Ali Bulduk rendőrrel, s ugyanúgy Surban, mint a fenti esetben a másik rendőrrel, Yücével. Valószínűleg ugyanabba a harci egységbe is tartoztak. Bulduk a déli Adana tartománybeli Kozan városából származott. Ott is temették el. Ötezer ember volt jelen. Ő volt a családban az egyetlen fiú négy leánytestvére mellett. Felesége, Melek és hatéves kisfia, Bahadır gyászolja. Részt vett a temetésen Mustafa Büyük adanai tartományi kormányzó, Osman Erbaş vezérőrnagy, a 6. gépesített hadosztály parancsnoka, Cengiz Zeybek tartományi rendőrfőnök, valamint a kormánypárt és két ellenzéki párt, a CHP és az MHP egy-egy képviselője. A nagy család a szülők, Salih és Fatma Bulduk házában gyűlt össze, hogy elsirassák Alit. A 75 éves apa elmondta, hogy korábban is már annyi katona- és rendőrtemetést láttak a tévében, hogy állandó félelemben éltek. Annyira aggódtak fiukért, hogy már aludni is alig tudtak. Összerezzentek, ha megszólalt a kapucsengő vagy a telefon. Rettegtek a rossz hír előérzetétől. Aztán be is következett: a sors ezt a véget szánta Alinak…

Kizárt, hogy az ilyesmi hatás nélkül maradhat az emberekre. És a kormány gondoskodik is arról, hogy a tévé és a lapok mind bővebben tudósítsanak a „hősök áldozatáról”, „orvlövészek gyilkos birodalmáról”, „elesett hősök” temetéséről. A „másik oldal hőseiről” viszont csak a kurd hírügynökségek adnak hírt. De mindkét oldalt egyformán elborítja a gyász.

E sorok íróját régóta foglalkoztatja az a gondolat, hogy sok minden milyen más lenne, ha az Európai Unió több vezetője, elsősorban Angela Merkel Németországa nem kezdi eleve távoltartani magától a már EU-tagjelölt Törökországot. Szemben például az angolok, amerikaiak, svédek ajánlásával. Ha nem áll elő állandóan különféle „áthidaló megoldásokkal”, így a „privilegizált tagság” szerinte csábító, de a törököknek „untig elég” ajánlatával. Ez érthetően káros hatással volt a nemzeti önérzettől duzzadó, büszke törökökre.

Legyünk őszinték, ezt sértésnek vették. Mert hát az is volt. Ennyit azért mégis jó tudni a nemzetek lélektanából. Csak egy kicsivel több beleélő képességre lett volna szükség, a csatlakozási tárgyalásokon a dolgokat nem elodázni, halasztgatni, hanem bátorítóan egyre több fejezetet megnyitni. Legalább reménnyel kecsegtetni az európai kapu előtt toporogva várakozót. Még ez sem lett volna közvetlen csatlakozás előkészítése, de az biztos, hogy Törökország népei ma sokkal nagyobb számban helyeselnék a csatlakozás szándékát, mint ahogy jelenleg, mélységesen csalódva. Most csak negyven százalékon áll a helyeslési mutató, tíz évvel ezelőtt hetven százalékon állt.

És a szerző most örömmel bukkant rá a Der Spiegelnek egy régi számában Ali Haydar Konca nyilatkozatára. Ez a kurd HDP-személyiség töltötte be az „európai ügyek minisztere” tisztét az átmeneti török koalíciós kormányban, miután az AKP tavaly júniusban a választásokon nem kapott abszolút többséget, és ideiglenesen rákényszerült az együttműködésre más pártokkal. Konca valóságos történelmi jelentőségű alakká magasodott, mivel egy másik kurd társával együtt először képviselhetett egy kurd pártot török kormányban. Most már persze egészen más a helyzet, az AKP újra egyedül diktál a tavaly novemberi választások óta.

De Ali Haydar Koncának fennmaradt egy nagyon elgondolkodtató akkori „szolgálati megnyilatkozása”. Vagyis az a kijelentése német újságírók jelenlétében, hogy szeretné, ha az európaiak nem annyira előítéleteik által hagynák vezettetni magukat Törökországgal szemben. „A csatlakozási tárgyalásokon az volt a legnagyobb akadály, hogy az EU aggódott: mi lenne, ha integrálnának egy muzulmán országot?” – mondta.
„És képzeljék csak el, mi lett volna, ha az EU hajlandó lett volna felvenni Törökországot. Valószínű, hogy a Közel-Kelet és az egész világ ma másként nézne ki”. Bizony másként! De mennyire! Mi csak helyeselhetünk a korábbi ideiglenes török kormány volt kurd miniszterének…

Flesch István – Türkinfo