Flesch István: Imádság délkeletért, segélykiáltások délkeletről – katona- és rendőrtemetések sorozatban

Az újságírók véleményét tudakolták azzal kapcsolatban is, hogy személy szerint táplál-e reményeket a török köztársasági elnök és Leyla Zana HDP-képviselőnő tervezett találkozójához. Utóbbi kezdeményezése nyomán İbrahim Kalın elnöki szóvivő már bejelentette, hogy Recep Tayyip Erdoğan államfő alkalmas időpontban kész újra fogadni a nemzetközi ismertségű, emberi jogi Szaharov-díjjal kitüntetett képviselőt, aki a törökországi kurd mozgalom jelképének számít, s aki már az első alkalommal is szívügyéről, a kurd–török megbékélésről tárgyalt Erdoğannal. A felek megbízottainak útján már folyik az egyeztetés – közölte a szóvivő a Hürriyet jelentése szerint.

Mint Yüksekdağ asszony kifejtette, a „mostani légkör nem kedvez annak, hogy a problémákat párbeszéd útján lehessen megoldani. Mindamellett mi szeretnénk, ha e megbeszélések előremutató eredményre vezetnének. Tapasztalataink alapján viszont nincsenek illúzióink. Noha mi általában bízunk a párbeszéd eszközében, az elnöki palota és a kormány párbeszédre alkalmas csatornái jelenleg rozoga állapotúak.”

Az elnöki szóvivő hivatalos bejelenése azt jelentheti, hogy Erdoğan jelenleg két vasat tart a tűzben. Egyfelől kérlelhetetlenül folytatja az általa elindított és távolról sem meggyőző indítékokra alapozott délkeleti hadműveleteket a kurd „terroristák” ellen. Másrészről viszont a Leylával tervezett találkozójával a háborút ellenzők széles körében olyan benyomást kíván kelteni, hogy azért ő mégiscsak ért a szóból, s nem olyan kőszívű, mint amilyennek némelyek gondolják, amiért kegyetlen módon nem habozott akár török nehéztüzérséget is bevetni kurd városok ellen. Persze nem tudható, hogy mennyire hat rá egyre rosszabb nyugati sajtója is, amely vele szemben kezd kiáltóan éles hangot megütni a „halk szavú” és a kurd délkeleti borzalmak felett inkább szemet hunyó nyugati kormányok hivatalos és diplomatikus visszafogottságához képest. Az európai fővárosokban és Washingtonban ugyanis sok mindent elnéznek Ankarának, kedvezően értékelve „menekültügyi korlátozásait” és újabban készséges NATO-szövetségbeli magatartását (légi támaszpont biztosítása). Ez a sajtó viszont nem rejti véka alá, hogy ugyanaz az Erdoğan, akit korábban éppen a kurdok iránti újító politikájának eredményeiért igazi államférfiként magasztaltak, mostani háborújával lassan, de biztosan maga teszi tönkre saját fontos eredményeit.

Eltekintve az emberveszteségektől és az elemi humanitárius szempontoktól a hadjárat már eddig is katasztrofális következményekkel járt, hovatovább semmissé teszi az Erdoğan-korszak sokat dicsért ígéretes gazdasági felfutását a korábban bűnös módon elhanyagolt Kelet- és Délkelet-Törökországban. Egyedül a legfontosabb kurd központnak számító Diyarbakırban a kereskedelmi forgalom kieséséből származó veszteség elérte a 300 millió dollárt, s az országrészben 16-ról 30 százaléknyira szökött fel a munkanélküliség aránya.

A BBC török nyelvű hírportálja Törökország-szerte százezrek számára tette hozzáférhetővé a befolyásos, még az Egyesült Államokban is majd félmilliónyi előfizetővel rendelkező The Economist című brit hetilap cikkének vastag betűkkel kiemelt mondatát: „Erdoğannak abba kellene hagynia a kurdok elnyomását, s helyette inkább újból el kellene kezdenie a velük való béketárgyalásokat”. Ez biztosan nem kerülte el az államfő figyelmét, miként a Der Spiegel című német hetilap egyik törökországi riportjának címe sem: A megtébolyodott ország.

Efkan Ala török belügyminiszter mindenesetre megpendítette – de biztosra nem ígérte –, hogy Cizre és Sur térségében „néhány napon vagy héten belül” befejezik a „terroristák” elleni hadműveleteket. Most azonban egyre jobban megmutatkozik az elnök politikai-taktikai érzéke, hogy mást ne mondjunk, ravaszsága, csavaros észjárása. És némileg – legalábbis egyelőre – valóban beérni látszott ennek az erdoğani politikának a keserű gyümölcse. Kormánybarát sajtója segítségével mindenekelőtt igyekezett elhinteni a közvéleményben, hogy a „terrorista” PKK (Kurdisztáni Munkáspárt) egész egyszerűen csúnyán visszaélt az Ankara kezdeményezte kurd megoldási vagy békefolyamat adta lehetőségekkel, s a fegyverszünetet kihasználva alaposan feltöltötte fegyver- és muníciókészleteit. Ezenkívül alattomos módon elaknásított területeket. A propaganda gondot fordított annak elhitetésére is, hogy a „tűzszünetet is a PKK rúgta fel azzal, hogy brutálisan, orvul végzett két rendőrrel Ceylanpınar város egyik lakásában”. Igaz, ezt megelőzően a szíriai határon fekvő Suruçban egy öngyilkos merénylő önmagával együtt a halálba rántott harminc személyt, akiknek többsége kurd volt. A merénylő feltehetően az Iszlám Állammal állt kapcsolatban, s a radikális kurd gerillák szerint a helybeli városvezetők összejátszottak e terrorista fanatikusokkal…

A hadműveletek megindulása után, amelyeket kurd fegyveres ellenállás, pusztítás és nagyszámú emberhalál kísért, ezrek menekültek el lakhelyükről. A kormánypropaganda pedig azt sulykolta, hogy a háborús állapotok előidézője és a zűrzavar okozója a hitszegő PKK, s a rend, a nyugalom és a politikai stabilitás helyreállítására csakis az AKP képes. És minthogy maga Selahattin Demirtaş, a kurd HDP egyik vezetője is „sötét, piszkos történetnek”, a tömeghalált okozó suruçi robbantás megtorlásának nevezte a két rendőr szabályos kivégzésként ható fejbe lövését, a fenti érvelés sok helyütt nyilvánvalóan termékeny talajba hullt. Annak ellenére, hogy Demirtaş hozzátette: a bosszúállók egy helyi gerillaalakulat tagjai voltak, nem a PKK-központ megbízásából cselekedtek, amely nem is vállalta a felelősséget e véres tettért. „Nekem úgy rémlik, mintha egyesek provokálni akarták volna a török államot” – mondta a HDP-politikus.

Találkozni olyan jellegzetes nézetekkel is, amelyeknek a hangoztatói azt vallják: „sok vonatkozásban nagyon ellene vagyunk Erdoğannak és politikájának, de azt helyeseljük, amit a PKK-val szemben tesz. Hiszen törökök és kurdok mindaddig barátságban éltek, amíg nem jelent meg a színen a PKK”. Az államfő nyilvánvalóan rájuk is épít abban a tervében, hogy a török nagy nemzetgyűlésből kiszorítsa azt a HDP-t, amelynek vezetői eddig a béketárgyalások alatt közvetítőként ingáztak a márvány-tengeri İmralı börtönszigete (Öcalan PKK-vezér) és a Kandil-hegység (a PKK hadműveleti főnöksége) között. Ha a „kiszorítósdi” sikerülne, akkor a szükséges parlamenti AKP-többséggel az államfő előtt megnyílna az út az általa szorgalmazott bővített hatáskörű elnöki rendszer megalapozásához. Ám a tűzben tartott másik vassal, tehát a Leylával való találkozóval kapcsolatban felmerül az a lehetőség is, hogy az államfő – amilyen nagy taktikus – már nem a HDP parlamentből való kiszorításától várja üdvét, egyben megdicsőülését egy erős és megingathatatlan új elnöki rendszer élén, hanem éppenséggel a HDP támogatásával. Lehet, de ez sem biztos, s ne találgassunk!

Ami ellenben tagadhatatlan és szembeötlő: az AKP és az államfő a polgárháborús viszonyok közepette a népszerűség-építésnek egy különös „kegyeleti” formájával is kísérletezik – a vallásos emberek között szemlátomást nem is eredménytelenül. Az első, nagy visszhangot keltő ilyen eset az volt, amikor Erdoğan a fekete-tengeri partvidéken fekvő Güneysu fölé magasodó hegyen felavatott egy mecsetet, s ezt az ünnepséget összekapcsolta azzal, hogy közvetlenül utána a közeli Çaykara helységben részt vett egy rendőr temetésén. Ahmet Çamurt valahol a délkeleti kurd vidéken ölték meg szolgálatteljesítés közben. Több ezren kísérték utolsó útjára. Újabban országszerte a legkülönbözőbb városokban-településeken szinte naponként búcsúztatnak gyászolók elesetteket, akiket a kurdok leverésére küldött délkeletre a hatalom. A Çamur rendőr emlékének adózó köztársasági elnök egyik kezével a koporsóra támaszkodott, másikban a mikrofont tartotta, s szó szerint ezekkel a szavakkal fordult a sokasághoz: Búcsúzunk mártírunktól, hősi halottunktól, aki elesett hősként hitünk szerint már mennyei mártíromságra jutott! Mily boldogság tölti el családját, mily boldogok szerettei, hiszen a mártírok a paradicsomban a Próféta mellett foglalnak helyet.

Közben ismeretessé vált, hogy egy elesett török katona valamelyik rokonát feljelentették, amiért a gyászszertartás közben azt mondta: ezt a fiatalt Erdoğan küldte a sírba. Óvatlan megjegyzésével ugyanis megszegte az „államférfiak sértegetésének tilalmáról” hozott törvényt…Az államfő és Ahmet Davutoğlu miniszterelnök együtt vett részt Cizrében Uğur Taşçı tüzér főhadnagy temetésén, aki a vörös sapkások különítményének katonájaként a PKK terrorszervezet elleni harcban vesztette életét. A legmagasabb szintű török állami vezetők részvétüket fejezték ki a hősi halott apjának, Mehmetnek, anyjának, Emelnek és özvegyének, Esrának. A Hürriyet című napilap írásban és tévéjének videóival számolt be a gyászeseményről, amelyről részletesen tudósított a két legnagyobb török hírügynökség, az AA és a DHA is.