Flesch István: Hőstettek és legendák: ki lőtt először a hódítókra a függetlenségi háborúban?

            A török nemzet a köztársaság kikiáltásának közelgő századik évfordulója, a bűvös és sorsdöntő 2023-as esztendő közeledtén már napjainkban is kezdi tisztelettel számba venni mindazokat, akik személyes példájukkal vagy áldozatukkal hozzájárultak a függetlenség kivívásához az országot a háborús vereség után megszálló és felosztani igyekvő idegen hatalmakkal szemben. Így nem csak a felszabadító küzdelem élharcosairól emlékeznek meg, közöttük is elsősorban Gazi Mustafa Kemal pasáról, a történelembe végül Atatürkként, azaz Atyatörökként bevonult országalapító nagy államférfiról és vezérkaráról, hanem újra piedesztálra emelnek már-már elfelejtett kimagasló közembereket is, és alakjukat meg-megújuló és váltakozó hősmondák dicsfényével koszorúzzák. De a közelmúltban is támadtak hősök, akik legkevésbé sem maradhatnak ki az ünnepeltek sorából.

            A délkeleti Kahramanmaraş város standionjában éppen a minap idézték fel a török különleges erők, a köznyelvben Bordo Berelilerként, vagyis bordóvörös sapkásokként emlegetett osztag bátor altisztjének alakját, aki önfeláldozóan részt vállalt a 2016. júliusi katonai hatalomátvételi kísérlet meghiúsításában: Ömer Halisdemir őrmester rögtön az események forgatagának kezdetén tétovázás nélkül egyetlen lövéssel leterítette az összeesküvő árulók oldalára átállt tábornokát, Semih Terzi vezérőrnagyot, akivel korábban még együtt szolgált Afganisztánban. Ezután a puccsisták vele is azonnal végeztek. Azóta az országban számos helyen teret vagy utcát neveztek el róla. Szülővárosában, a közép-törökországi Niğde központi tere is az ő nevét viseli.

            A kahramanmaraşi sportstadion ünnepségén azonban nem csak az őrmester, hanem egy korábbi másik hős legendás történelmi alakjának, az 1922-ben elhunyt Sütçü İmamnak az emléke előtt is tisztelegtek. Neki, e város szülöttjének tulajdonítják, hogy az ő bátor cselekedetével, a megszálló franciákra leadott lövéssel kezdődött meg a térség, sőt az ország felszabadítása az idegen uralom alól 1919–1920-ban. A rendezvényen beszédet mondott a két tartományi kormányzó, Vahdettin Özkan és Yılmaz Şimşek, hangoztatva, hogy az ellenségre elsőként tüzet nyitva mindketten sorsfordító történelmi tettet hajtottak végre. A sportlétesítmény közönsége ezután megtekinthette a két hős szülővárosi labdaraúgó-csapatának barátságos mérkőzését.

            De ki is volt közelebbről Sütçü İmam, vagyis İmam, a tejesember? Mert a sütçü szó, vagyis az utóneve ezt jelenti, és viselője valóban ezt a foglalkozást is űzte. Az İmam pedig vezeték-, nem pedig csupán ragadványneve volt, s nem mecseti vallási teendők foglalkozásbeli intézését jelölte. A hagyományosan ismert életrajza szerint, amelyet a Sabah című napilap újra közölt, İmam 1871-ben született az akkor még csak Maraşnak nevezett városban. Kenyerét Uzunoluk kerületben tej árusításával kereste. Ugyanebben a kerületben kezdődött híres története 1919. október 31-én.

            Azon a napon egy török fürdőből éppen akkor lépett ki az utcára három asszony és csomaggal egy kisfiú, amikor ott haladt el a francia katonákból és örmény milicistákból álló járőrség. Ezekben a hónapokban ugyanis a britektől franciák vették át a délkelet-törökországi Maraş, Antep és Urfa városok megszállását. A franciák, akiket az 1915 óta elűzött vagy elmenekült örményekből szervezett fegyveres alakulat tagjai kísértek, megkezdték az erről a területről deportált örmény lakosság egy részének visszatelepítését is. Az egyik járőr észrevette a hamamból lefátyolozva távozókat, és teli torokból rájuk kiáltott: „Ez itt már nem török felségterület, hanem francia, márpedig ezért itt már tilos a fátyolviselet!” Ezzel odalépett hozzájuk, és követelte a nők arcának kitakarását. Más változat szerint kezdte letépni róluk a fátylat. Megint másként számolt be az incidensről 1973-ban New Yorkban megjelent visszaemlékezéseiben egy Stanley Kerr nevű egykori amerikai segélyszolgálatos. Ő később úgy tájékozódott, hogy egy örmény pálinkaárus italától lerészegedett örmény légiós próbálta letépni a fátylat, mire egy ismeretlen török rálőtt. De nem a tettest találta el, hanem egy ártatlan örmény katonát sebzett halálra.

            Török források szerint a megtámadottak segítségért kiáltoztak, mire egy járókelő, akinek a neve is fennmaradt, a hangoskodó-erőszakoskodó katonák szemébe vágta: „Gyaurfajzat! Ne merészeljetek hozzányúlni nővéreinkhez!” A bátor közbelépőt Çakmakçı, vagyis Fegyverkovács Saitnak hívták. Ez alkalommal nem viselt fegyvert, viszont a katonák ezek után rálőttek és súlyosan megsebesítették. Sebeibe később belehalt. Ekkor lépett színre Sütçü İmam, aki szem- és fültanúja volt az esetnek, ám akinél – a fegyverkováccsal ellentétben – történetesen volt fegyver. Ezt nyomban használta is, célzottan tüzelt. Pisztolygolyójától találva egy örmény járőrkatona holtan esett össze, egy másik súlyos sebesülést szenvedett. A megölt örményt nagyszabású gyászünnepségen kísérték utolsó útjára, ezenközben pedig franciák és örmények hajtóvadászatot indítottak Sütçü İmam kézre kerítésére. Utóbbi azonban lovon elvágtatott és egy távoli faluban elrejtőzött. Üldözői hiába keresték-kutatták, nem tudtak nyomára bukkanni. Áruló sem akadt. Ekkor kegyetlen módszerhez folyamodtak: a bujkáló egyik unokaöccsét, Kireççioğlu Kadirt megkínozták, hogy megtudhassák tőle az üldözött tartózkodási helyét. De így sem értek célt. Ekkor a fiú orrát-fülét levágva végeztek vele, holttestét pedig egy koporsóban közszemlére tették, hogy megfélemlítsék a lakosságot. Ám így sem boldogultak. A tejesember épségben megérhette a felszabadulást, az idegen megszállók távozását.

            Ekkor érdemeinek elismeréseképpen Maraş kormányzata kinevezte városi gondnoknak, és feladatainak részeként rábízták az erőd ágyújának karbantartását is. Egy díszlövéssorozat alkalmából azonban, amellyel még az utolsó oszmán szultánt, Vahideddin VI. Mehmedet köszöntötték, az ágyúcső felrobbant, s egy acéldarabja homlokon találta a közvetlen közelben álló városi gondnokot. A német árvaház kórházába szállították, de az orvosok már nem tudtak rajta segíteni. Két nap múlva, 1922. november 25-én elhunyt. Çınarlı Cami temetőjében helyezték örök nyugalomra.

            A várost már 1925-ben különleges megtiszteltetés érte azáltal, hogy a török nagy nemzetgyűlés – Gazi Mustafa Kemal pasa jóváhagyásával és szavazatával – elsőként tüntette ki Felszabadítási Emlékéremmel. A maraşi Uzunoluk téren, ahol a hagyomány szerint Sütçü İmam 1919. október 31-én az ellenségre leadta első, vagyis lényegében a függetlenségi háború állítólagos kezdőlövését, Maraş híres főpolgármestere, dr. Hasan Tukuti Tükel 1936-ban emlékművet és szökőkutat állíttatott. Sütçü İmam néven 1992-ben egyetemet alapítottak Kahramanmaraşban. A városban elneveztek róla még egy muzulmán vallási szempontból engedélyezett összetevőkből készült helyi fagylaltkülönlegességet is.

            A muzulmán-nacionalista néhai Necmettin Erbakan miniszterelnök mindenkor szívügyének tekintette az iszlám hősök emlékének ápolását. Ezért Sütçü İmam mellett igyekezett népszerűsíteni Rıdvan Hoca történetét is, aki a francia megszállás idején dzsámijában lelkes hitszónoklatokkal buzdította ellenállásra híveit. Különösképpen emlékezetes maradt magával ragadó prédikációja, amelyben hevesen tiltakozott amiatt, hogy a franciák a maraşi erődben leeresztették a török lobogót, s helyébe felvonták a saját francia trikolórjukat.

            Törökország függetlenségének kivívásában a délkeleti országrész népe valóban jelentős mértékben kivette részét, mindez azonban mérhetetlenül véres áldozatok árán ment végbe. A színfalak mögött a kemalista diplomácia kitartó tárgyalásokon igyekezett hatni a francia megszállókra, féken tartásuk és az eredeti tűzszüneti megállapodás megtartása érdekében. Amikor erre nem mutatkozott kellő hajlandóság, felkészültek a végső leszámolásra. 1920 januárjában megkezdődött a mintegy háromhetes maraşi ütközet, amelyben a már reguláris kemalista hazafias erőktől támogatva a hegyekből lezúduló török szabadcsapatok mérték a fő csapást az ellenségre. Lényegében ezek a gerillák foglalták vissza a várost.

            A kiélezett, kegyetlen küzdelemben a halottak és sebesültek száma több ezerre rúgott, a franciák végül kénytelen voltak meghátrálni, gyalázatos módon sorsukra hagyva örmény segédcsapataikat, az örmény légiót, és ami még szégyenletesebb, cserbenhagyták a városba visszatért civil örményeket is. Utóbbiak körében kegyetlen mészárlás, bosszúállás kezdődött: a menekülőkre mindenhonnan lőttek törökök, utcán, tetőkről, ablakokból. Azokra pedig, akik iskolákban vagy templomokban kerestek menedéket, rájuk gyújtották az épületeket. A francia haderőt is tragédia sújtotta: katonái dermesztő hidegben próbáltak átkelni a hegyeken, hogy elérjék a biztonságot nyújtó szíriai területet. Százával odavesztek, sokuknak lefagyott keze-lába… A franciák végül elismerték vereségüket, és delegációt küldtek Ankarába. Bebizonyosodott, hogy a kemalisták immáron le tudtak győzni egy nagyhatalmat, Franciaországot, amelytől ezáltal kicsikarták az első nemzetközi elismerést is.

            A függetlenségi háború délkeleti frontszakaszának városait, amelyek oly fényesen kitűntek a francia betolakodókkal szemben tanúsított kitartó ellenállásukkal, később sorra-rendre megtisztelő jelzők odaítélésével becsülte meg a török utókor. Hősiességre utaló gazi előtagot kapott Antep, amely így Gaziantep lett. Ez a bővítmény eredetileg az iszlám győzedelmes hitharcosát jelentette a mohamedánok határvidékeken vívott szent háborúiban. Az ősi Urfa ma már Şanlıurfa, amelyben az előtag dicsőt jelent. Maraşt Kahramanmaraşra változtatták. A kahraman jelző vitéz harcosoknak kijáró elismerő megkülönböztetés.

            E városnevek némileg megkésett átkeresztelésében azonban részben már nemzetközi napi politikai szempontok is közrejátszottak. Elsősorban az a körülmény, hogy súlyosan, sőt fenyegetően újra napirendre került az örménykérdés. 1973-tól Los Angelesen kezdve, majd Párizson és más európai fővárosokon át folytatva örmény terroristák gyilkos merényletek sorozatát hajtották végre török diplomaták ellen, így akarván megbosszulni az Oszmán Birodalomban véghezvitt örmény népirtást. Ezenközben Marseille-ben acélobeliszket állítottak fel a népirtás örmény áldozatainak emlékére. Később számos, főleg európai ország törvényhozása határozatban minősítette genocídiumnak örmények első világháborús tömeges lemészárlását vagy biztos halálba küldését a szíriai homoksivatagban.

            Kétségtelen, hogy a fentiek miatt a kitüntető jelzők odaítélésekor a török döntéshozókban ott munkált a politikai visszavágásnak, a franciák és örmények „megleckéztetésének” szándéka. Ami pedig Sütçü İmam személyét illeti, az ő szélesebb körben való idealizálása és heroizálása is lényegében csak az 1970-es évektől kezdődött. Történészeknek feltűnt, hogy soha nem szólt róla maga Atatürk sem. Még abban a híres beszédében sem említette, amelyet a Köztársasági Néppárt kongresszusán tartott 1927 októberében a függetlenségi háború fő eseményeiről, alakjairól és legfontosabb tapasztalatairól. Igaz, ebben a történelmi visszapillantásban, amelyet a szónok még ékes oszmán török nyelven adott elő, s amely nyelvészek átültetésében olvasható mai török nyelven, nem lelhető fel az a másik név sem, amelynek viselője tárgyunk szempontjából fontosságban a „tejesemberhez” mérhető, vagy őt akár jóval meg is haladja.

            Hasan Tahsin újságíróról van szó, akinek hosszú ideje szintén az idegen hódítókra leadott „első lövés” történelmi érdemét tulajdonítják. Ő azonban pisztolyát délkeleti ellenálló társánál öt hónappal korábban, 1919. május 15-én görögökre sütötte el a nyugat-anatóliai Izmirben, az egykor főleg görögök lakta Szmirnában. Azon a napon ugyanis csapatszállító hajókon görög katonaság érkezett és szállt partra török földön – a háborús győztes antant vezetőinek bátorítására és engedélyével, de új kis-ázsiai hódításról álmodozó és nagy területfoglalásra készülő saját kormányának parancsát is teljesítve. A kikötői partokat elözönlő katonák elindultak a város belseje felé. A helyi görög lakosság üdvrivalgással köszöntötte a puskacsövükben virággal, katonazenekar indulóinak hangjaira masírozókat.

            Amikor a város központjába értek, a Konak tér híres tornyában az óra éppen elütötte a tizenegyet. A lelkendező görög lakosokkal ellentétben az összeverődött tömegben a törökök letörten, elfacsarodó szívvel vagy szenvedélyes haraggal szemlélték a fejleményeket. Utóbbiak közé tartozott Hasan Tahsin is. A Sorbonne-on tanult 31 éves férfit környezetében nemcsak arról ismerték, hogy külföldről való hazatérte után export-import szállítmányozási vállalatot alapított, hanem azt is tudták róla, hogy elkötelezett hazafi: csatlakozott a területrablásokkal szemben fellépő oszmán Annexióellenes Társasághoz (Redd-i İlhak Heyeti Milliyesi). Szélesebb körben pedig már nevet szerzett magának az Emberi Jogok (Hukuk-u Beşer) című lapjában közölt vezércikkeivel, például a női egyenjogúság fölöttébb érzékeny kérdéséről. Előző éjjel Izmir városi vezetőivel együtt a régi zsidó temetőben tiltakozó nagygyűlésen vett részt és beszédet mondott, amelyben a párizsi békekonferenciát bírálva ellenállásra buzdított. Egy idősebb barátja már korábban óva intette mindenfajta erőszakos cselekménytől, mert gyanította, hogy fegyverrel jár-kel.

            Másnap reggel, amint a megszállók végigvonultak a városon, az emberek láthatták, számosan muzulmánok is, amint az izmiri görög ortodox metropolita sírva megcsókolja a görög zászlót. Az egyik utcában az arra elhaladó görög katonaság láttán valaki hátulról előrefurakodott a tömegben, s kiabálni kezdett. „Ilyen nincs, ezt a bevonulást nem tűrjük. Hozzánk nem fogtok csak úgy egyszerűen besétálni!” – legalábbis némelyek ezt vélték hallani. Majd ezzel szinte egy időben lövés dördült, Jannisz hadnagy, a zászlótartó holtan bukott le a lováról. Mások több lövést is hallottak, s úgy tudták, hogy két másik görög katona, Delarisz és Papakosztosz is akkor és ott lelte halálát. A török hagyomány mindmáig azt tartja, hogy Hasan Tahsin lőtt rájuk, s így Törökország függetlenségi háborújában ő emelt elsőként fegyvert a behatoló ellenségre.

            Ezt a bátor fegyvertényt azonban nem élte túl. A görög zászlóalj katonái végeztek vele. Szuronyt döftek és golyót eresztettek belé. A lövöldözésre megriadt távolabbi görög katonák soraiban zűrzavar támadt és eluralkodott a fejetlenség. Az esetet felidéző Milliyet beszámolója szerint a tartományi kormányzó palotája előtt állomásozó görögök parancsnoka, Sztavrini alezredes „feküdj!” parancsára emberei a földre vetették magukat, utána azonban vadul lőni kezdtek géppuskából. A menekülés közben lekaszált törökök száma megközelítette az ötvenet. Helybéli görögök bosszújának áldozata lett Süleyman Fethi bej, ezredes. Minthogy nem volt hajlandó hozzájuk hasonlóan hangosan és görögül éltetni Venizelosz athéni miniszterelnököt, bajonettel megölték.

            Hasan Tahsin neve, hőstettének híre hamarosan már szájról szájra járt a környéken, s lelkesítően hatott a szintén nyugati Aydın és Balıkesir városok vidékén is, segítve az ellenállás kibontakoztatását. Példaképüknek tekintették olyan kemény szegénylegény népfelkelők, törökül efék, mint például Demirci Mehmet. „Ha ez a fiatalember elsőként eresztett golyót az ellenségbe, akkor most rajtunk a sor, hogy mi is cselekedjünk” – mondta harcba indulva állítólag a legendás efe. Hasan Tahsin lassanként ugyanúgy nemzeti hőssé vált, mint a vele együtt mártíromságot szenvedett Fethi ezredes, képmásuk és történetük rákerült a török iskoláskönyvek lapjaira. Az újságíró emlékének tiszteletére az egykori izmiri események színterén 1974-ben szobrot emeltek, amely alakját mintázza, egyik kezében az ellenségre az „első golyót” kilövő pisztollyal, a másikban zászlóval. Országszerte iskolákat neveztek el róla, Izmiren kívül Isztambulban és Ankarában is, nevét viseli egy újságíródíj, s történelmi vetélkedőket rendeztek róla.

            Ám a kilencvenes évek végétől, még inkább az új évezred első évtizedétől kezdve különböző szerzők különböző lapokban Sütçü İmamon kívül utólag megpróbáltak újabb „vetélytársakat” is támasztani Hasan Tahsinnak a „hiteles első lövés” tekintetében. Ez történt például a délkelet-törökországi Hatay tartomány Dörtyol városában, ahol egy kutató szerint már 1918 decemberében volt harcos ellenállás. Erről a kutatási eredményről tájékoztatták a török vezérkari főnökséget is. Azt azonban nem tudták bizonyítani, hogy minden kétséget kizáróan egy bizonyos ottani személyhez lehetne kötni a franciákra és örményekre leadott „első lövést”. Mindamellett Dörtyolban İlk Kurşun (első lövés vagy golyó) Gazetesi címmel működik egy internetes hírportál.

            Az újságolvasók azonban az utóbbi évtizedben megütközve tapasztalhatták, hogy kialakult egy publicisztikai irányzat, amely alkalmas lehet Hasan Tahsin hősi cselekedete hitelének megingatására, lerontására és személyének lejáratására. Ennek művelői erősen hangsúlyozni kezdték, hogy a párizsi egyetemen 1910-től jog-, politika- és gazdaságtudományi előadásokra járó diák az ifjútörök Egység és Haladás Bizottságának „ösztöndíjasaként” érkezett a francia fővárosba, s már a Sorbonne-on folytatott tanulmányai közben is az ifjútörökök titkos oszmán különleges szervezetének, a hírszerzéssel, kémelhárítással és propagandával foglalkozó Teşkilat-ı Mahsusa megbízottjaként vállalt feladatokat. Később már „keményebb akciók” kivitelezésével is megbízták. Az első világháború alatt a Balkánra „ráállítva”, Bukarestben „ki kellett volna iktatnia” a Konstantinápoly szerint a brit felderítésnek dolgozó és az oszmán érdekeket veszélyeztető Buxton fivéreket, a mezőgazdasági és halászati miniszter Noelt és testvérét, Charlest. Egy aluljáróban vagy alagútban sikertelen merényletet hajtott végre ellenük 1914 októberében. A megtámadottak a rajtaütést sebesülten – Charles tüdőlövéssel – túlélték és felgyógyultak. A román bíróság az állítólagos tettest tízévi szabadságvesztésre és kényszermunkára ítélte, de a német szövetségesek 1916-os bukaresti bevonulásakor kiszabadult. Tüdőbetegségének kezeltetése céljából ezután Svájcba utazott. Elővigyázatosságból, felismerésének elkerülése végett ekkor változtatta meg eredeti Osman Nevres nevét Hasan Tahsinra. 1918-ban tért haza. Innen már felvázoltuk történetét.

            Az életpályájával foglalkozók egy része azonban újabban előtérbe állítja „újrafelfedezett” származásának kérdését is, amely a közvélemény túlnyomó többségének szemében eddig nem számított, de amelyet most némelyek igyekeznek problematikusnak feltüntetni. Osman Nevres, alias Hasan Tahsin ugyanis iszlamizált zsidók, törökül dönmék („megfordulni, visszatérni”) családjában látta meg a napvilágot 1888-ban abban az oszmán Selânikban, a későbbi görög Szalonikiben, amely akkor soknemzetiségű lakosságával, kozmopolita műveltségével és nyugatias hangulatával a „Balkán Párizsának” számított, s amelynek lakosságát tekintélyes hányadban a muszlim közösség részeként a muzulmán hitre tért zsidók alkották. A kis Osman a szintén dönme Şemsi efendi mesternek ugyanabba a messze földön híres és a szülők körében népszerű iskolájába járt, mint ahová évekkel korában a gyermek Mustafa Kemal is. A dönmék kitűntek a kereskedelemben és a szellemi foglakozások területén, aktívan politizáltak, és szorgalmuknak, jótékonykodásuknak köszönhetően általános tekintélyt élveztek. Selânikból indult ki az ifjútörökök mozgalma, itt született Atatürk és a törökök legnagyobb modern költője, a kommunista Nâzim Hikmet.

            Egy ismert egyetemi professzor, Ekrem Buğra Ekinci még 2010-es blogbejegyzésében szükségesnek tartotta mielőbb „tisztázni”: hosszú évekig ismeretlen volt az ellenséget megcélzó nevezetes „első fegyvergolyó” kilövőjének kiléte, mígnem a hatvanas években elő nem állt történetével az az Ahmed Emin Yalman publicista, aki éppúgy dönme és ifjútörök volt, mint barátja, Hasan Tahsin. Utóbbi ráadásul szerinte még „szocialista tanoknak is hódolt”. A szerző nem említette, hogy Yalman az Egyesült Államokban tanult, s az egyik legbefolyásosabb török liberális újságíróként a második világháború alatt a fegyveres semlegességet fogadó és az ellenfelek között kínosan egyensúlyozni igyekvő Törökország érzékeny bel- és külpolitikai helyzetében cikkeivel határozottan kiállt a szövetségesek ügye mellett, erős náciellenes álláspontot képviselve. Később magas amerikai kitüntetésben részesült. Tahsin alakját becsmérelve az egyetemi tanár még azt az igen kétes állítást is megkockáztatta, hogy miután külföldről hazatért, nemcsak kereskedelmi vállalkozóként jutott csődbe, hanem mint újságíró is teljes kudarcot vallott, és „ezért ivásra adta a fejét”. Végül a professzor kétségbe vonta az „első lövés” Hasan Tahsint kitüntető legendáját, és İzzet bej tartományi kormányzó erre vonatkozó jelentésére hivatkozott,

            Hasan Tahsin érdemeinek lekicsinylésében és dönme származásának felhánytorgatásában azonban még rajta is túltesz egy kifejezetten antiszemita szerző, Yalçın Küçük. Ő több politikai pártot is megjárt, részt vett a Török Munkáspárt megalakításában is, onnan azonban kizárták. Volt már forradalmár, ifjúsági aktivista, filozófus, politológus, kremnilológus-szovjetológus, médiakritikus, kurdológus és történész-kutató. Gyorsan váltakozó ideológiáját meglehetős zűrzavar jellemzi.

            Miután Franciaországban iranológiát és kurdológiát hallgatott, illetve ennek megfelelően a fárszi nyelvet és a kurd kurmandzsi és szoráni nyelvjárásokat tanulmányozta,  hazatérve a szíriai határ közeli libanoni Bekaa-völgyben felkereste a PKK terrorszervezetének ottani főhadiszállásán Abdullah Öcalan vezért. A vele 1993-ban készített interjúját könyv alakban is kiadta, és sorozatosan szerepelt a Törökországban betiltott szervezet médiaközpontjának tévéműsoraiban. Ezek egyikében a PKK-rajtaütéseket „szent háborús hadműveleteknek” nyilvánította, amiért „szakadárok propagandájának” terjesztéséért kétévi börtönre ítélték. Szabadulván figyelmét mind inkább lekötötte a törökországi zsidók jelenlegi – állítólagosan növekvő – közéleti befolyása. Arról kezdett cikkezni, hogy a török iszlámot is fokozatosan átjárja a judaizmus hatása. A zsidók titkos története című politikai írásában 2006-ban határozottan állította, hogy Izmirben nem Hasan Taksin lőtte ki az első golyót. Ez szerinte nemzetiségétől vagy „fajtájától” nem is lett volna várható. Az egész csak zsidó legenda.

            Küçük szerint a nemzeti hősnek kikiáltott Tahsin nem egyszerűen csak „héber” volt, hanem a szabbatianizmusnak (sabetaycı) a híve is, s az ő isztambuli Bülbüldere temetőjükben nyugszik. Ezzel a 17. századi Sabbatáj Cvi követőire célzott, aki önjelölt messiásként fellépve tömegeket vonzott az Oszmán Birodalomban is. A török uralom alatt élő zsidók egy része kezdte már nem szultánjának, hanem az Úr eme állítólagos felkentjének a nevét imájába foglalni. Ezért amikor 1666-ban Konstantinápolyba érkezett, bilincsbe verték és Gallipoli börtönébe vetették. A padisah választás elé állította: vagy áttér az iszlámra, vagy búcsúzhat az élettől. Sabbatáj az előbbit választotta. Nyomban szabadlábra helyezték és császári nyugdíjat utaltak ki számára. Látszólag hithű muzulmánként fejezte be napjait 1676-ban. Később példájára tömeges áttérés kezdődött, sokan azonban titokban továbbra is gyakorolták ősi hitüket.

            A török antiszemitizmusnak régi fegyvere, hogy bizonyos nem kedvelt személyeket, családokat vagy csoportokat dönmének vagy sabetaycınak nyilvánítanak, s azzal vádolják őket, hogy külföldi szolgálatba szegődve idegen érdekeket szolgálnak és kiárusítják török hazájukat.

Flesch István – Türkinfo

2019. január 19.