Flesch István: Amikor egy nagy török költő volt a fővádlott egy “haditengerészeti perben”

Ayşe Hür asszony tekintélyes török történész és publicista, akinek munkáit mindenkor tárgyilagosság jellemzi. Baloldali érzelmű, s mint ilyen, legutóbb megvált a Taraf című napilaptól, ahol külön rovata volt. Az ottani szerkesztési elvek ugyanis mind kevésbé feleltek meg eszményeinek. Áttelepült a Radikalhoz, mert utóbbi újság a történész meglátása szerint szókimondóbb, egyenesebb, radikálisabb. Ayşe Hür gyakran nyúl olyan múltbéli témákhoz, amelyekben erős időszerűséget észlel. Régóta foglalkoztatja például a hatalom és a kisebbségek viszonyának alakulása a köztársaság éveiben, vagyis a kurdkérdés. Újabban pedig az, hogy a Mustafa Kemal, a későbbi Atatürk irányította ankarai kormány mennyiben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tehát azokét, akik őszintén hittek egy valóban új világ felvirradtában. Nem utolsósorban a vélemény- és gondolatszabadság, a sajtó, az irodalom és a művészetek területén.

A történész asszony bemutatja Çankaya, az egykori államfői rezidencia ura és az újságírók, a sajtó és az értelmiség változatos, gyakran viharos kapcsolatainak történetét. Példákkal illusztrálja, hogy a múlt némely szomorú eseményéből mit tart megszívlelendőnek, intő tanulságnak korunk török politikusai számára is. Néhány éve részt vett az újságíróknak azon a tüntetésén, amelynek résztvevői a Taksim tértől Galatasarayig vonulva jelszavakat skandáltak a sajtószabadság védelmében. Igen, olvasója érzi, hogy a történész-publicistát elsősorban a sajtószabadságért érzett aggodalma készteti írásra napjainkban. És csalódottsága amiatt, hogy sok vonatkozásban csak ígéret maradt a 2013 szeptemberében bejelentett kormányzati úgynevezett demokrácia-csomag, amelynek meghirdetésekor Recep Tayyip Erdoğan még miniszterelnökként egyebek mellett nagy reményekre jogosította fel a kurd mozgalmat és általában a kisebbségeket, s amelynek szerkesztői elítélték a gyűlöletből eredő hátrányos megkülönböztetést a nyelvhasználatban, valamint más nemzetiségekkel, vallásokkal és  politikai irányzatokkal szemben.

Írásaiban kiállt a “kémkedésért” hatévi szabadságvesztésre ítélt két újságíró, Can Dündar és Erdem Gül mellett. Az alkotmánybíróság nem látta bizonyítottnak ezt a vádat, s elrendelte a kemalista-baloldali Cumhuriyet főszerkesztőjének és a lap ankarai irodavezetőjének szabadlábra helyezését. A Török Köztársaság elnöke ebbe azóta sem törődött bele. A Cumhuriyet leleplezte ugyanis, hogy a török kormány a hírszerzés embereinek közreműködésével tehergépkocsin fegyvereket csempészett Szíriába, igen kétes címekre. Dündarra a bíróság épülete előtt ismeretlenek rálőttek, de szerencsére nem találták el. Az újságíró azóta  “alámerült”, pontosabban szólva illegalitásba vonult, mert tart a hatalom messze érő kezétől, és aggódik puszta életéért. Jelenleg “valahol külföldön” tartózkodik, s ezen az ismeretlen helyen, “egy európai szállodában” nyilatkozott német tévéseknek. Szerinte a kudarcba fulladt puccs győzelme esetén katonai diktatúra rendezkedett volna be Törökországban. Most azonban már civil diktatúra kezdődött. Mint mondta, Törökország egyaránt nagyon fontos az egész térség és Európa számára, mert bebizonyította, hogy a demokrácia és az iszlám igenis összeegyeztethető ebben az országban. Ez egyedülálló jelenség, s ezt most elveszthetjük. Márpedig ezzel nagyon nagy lehetőséget szalasztanánk el”.

Hür asszonynak azonban lelkifurdalása van amiatt, hogy a fent említett két újságíró támogatásától eltérően sokáig nem emelte fel szavát Sevan Nişanyan örmény gyökerű török író érdekében, aki már hosszabb ideje börtönben senyved. Azzal vádolják, hogy az egyébként széles körben környezetvédelmi “csodakertnek” tartott kis falusi birtokán, Izmir tartományban, “megsértette az építkezési előírásokat”. Az író ugyanis közismerten rendszer- és kormánykritikus volt…

Hür asszony most visszaszállt a múltba, s fel akarja villantani, hogy a török függetlenségi háború győztes befejezése utáni korszakban az új és reményteljes kemalista rendszer mennyire vette komolyan a sajtószabadságot, az emberi és a politikai jogokat. A történész mindenekelőtt fontosnak tartja, hogy intő példaként a közvélemény elé tárja az 1938-ban megrendezett úgynevezett haditengerészeti pert. Ekkor állították ugyanis újra bíróság elé társaival együtt a haditengerészeti akadémia volt hallgatóját, Nȃzım Hikmet kommunista költőt, írót és újságírót.  A modern török költészet legnagyobb alakját már 1925 és 1937 között is összesen 9 alkalommal ültették a vádlottak padjára. Ám ez az ügy most minden előzőnél fenyegetőbb volt, s a gyanúsítottat már rögtön bilincsbe verve vitték el. De hát mi volt a bűne, mi volt a vád ellene?

A válasz előtt röviden fel kell vázolnunk a köztársaság kikiáltását követő második esztendő, a baljóslatú és tragikus 1925-ös év törökországi viszonyait. A februárban Said sejk vezetésével kitört, majd kegyetlenül levert és megtorolt nagy kurd felkelés után, márciusban meghirdették a “közrend helyreállításáról szóló törvényt.”  Felbomlott a köztársaság első éveinek szilárd török-kurd szövetsége, amelynek idején még szó volt kurd autonómia lehetőségéről is, s a nemzetgyűlésben némely képviselő még ilyen és ehhez hasonló közbekiáltásokra ragadhatta magát: csak törököknek és kurdoknak lehet szavuk a parlamentben… Az új törvény alapján betiltották az ellenzéki Haladó Köztársasági Pártot (TCF), valamint baloldali, jobboldali és vallási tartalmú napilapok és folyóiratok egész sorát. Ilyen sorsra jutott például az Orak-Çekiç, (Sarló és Kalapács) İstiklal (Függetlenség), Yoldaş (Elvtárs), Aydınlık (Világosság), Tevhid-i Efkar (Egyistenhit Eszméje) és Sebilürreşat (Igazak Útja). Önkényesen letartóztattak és elítéltek isztambuli újságírókat azon a címen, hogy “részük volt a lázadás felszításában”. Májusban lecsaptak a kommunistákra is. 38-at közülük sikerült elfogni és 1925 májusában az úgynevezett független törvényszék elé állítani.

Nâzım Hikmet Izmirben értesült a történtektől. Titokban felutazott Isztambulba, ahol elrejtőzött édesanyja házában. Rövid bujkálás után álruhában, matróznak öltözve, egy halászhajón kommunisták segítségével kijutott a Fekete-tengerre. Június végén már Moszkvában volt. Nem először. 1921 végén ugyanis egy barátjával együtt egyszer már átszökött Szovjet-Oroszországba. A nemzetközi kultúrájú Szaloniki előkelő oszmán családból származó szülöttje (1902) az isztambuli haditengerészeti akadémián folytatott tanulmányai után Anatóliában tanúja volt a török nemzeti mozgalom zászlóbontásának. A fiatalember arisztokrata török ősein kívül számon tartott lengyel nemesi, valamint német, francia és cserkesz felmenőket is.  Egyik dédapja anyai ágon az a Mehmed Ali pasa marsall, oszmán vezérkari főnök volt, aki a franciaországi vallásüldözés elől német földre menekült hugenották leszármazottjaként született Magdeburgban. Teljes nevén Ludwig Karl Friedrich Detroitnak hívták. Fényes pályájának egyik fontos állomása volt, hogy az oszmán küldöttség tagjaként részt vett az 1878-as berlini kongresszuson. Nem sokkal később halálos lövés érte Koszovóban… De a költőt rokoni szálak fűzték Ali Fuat Cobesoyhoz, Atatürk fiatalkori iskola-, pálya-, majd harcostársához is.

Nâzım Hikmet a szovjetek fővárosában szociológiát és művészettörténetet tanult a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemén. Kapcsolatba került Szergej Jeszenyinnel és Vlagyimir Majakovszkijjal is, akik erősen hatottak költészetére. 1924-ben hazatért, de kommunista politikai meggyőződéséért – már tagja volt a betiltott Török Kommunista Pártnak – és  az Aydınlık (Világosság) című folyóiratnál kifejtett pártos újságírói tevékenységéért üldözték. A letartóztatását azonban sikerült szökésével megelőznie. Távollétében az ankarai “független törvényszék” 1925-ben 15 év szabadságvesztésre ítélte. Otthon maradt társait 10 és 7 év börtönbüntetéssel sújtották.

A költő 1928-ban újra megkísérelte a hazatérést, de elfogták, s tiltott határátlépésért és hamis útlevél birtoklásáért nyolc hónapra internálták. Végül azonban a bíróság figyelembe vette a köztársaság kikiáltásának ötödik évfordulója alkalmából meghirdetett amnesztiarendeletet, és szabadlábra helyezte a foglyot. A következő évtől sok költeménye jelent meg, és dolgozott a híres baloldali publicista, Zekeriya Sertel lapja, a Resimli Ay (Havi Képeslap) számára is. Híre, neve egyre nőtt, mind többet publikált, sok barátot – és irodalmi kritikáival – sok ellenséget is szerzett. 1933. március 22-én ismét letartóztatták, de 18 hónap múlva kiengedték. Azzal vádolták, hogy hogy titkos szervezetet alapított, és kommunista propagandát terjesztett brosúrák és falragaszok útján Bursában, Isztambulban és Adanában. Aztán bekövetkezett a számára legtragikusabb esztendő: 1938. január 17-én megjelent nála a haditengerészet két tisztje, megbilincselték, és motorcsónakon a közeli márvány-tengeri szigetek egyike előtt várakozó Erkin nevű hajóra vitték. Először a vécébe, majd a hajófenékre zárták. Az ezután megkezdődött koncepciós per pedig később a “könyvolvasók ügyeként” vonult be a török jogtörténetbe. Első lépésként a hatóságok ugyanis őrizetbe vették dr. Hikmet Kıvılcımlıt és feleségét, egy általuk alapított könyvkiadó tulajdonosait, valamint egy Kerim Korcan nevű közeli barátjukat, aki viszont létrehozta a Könyvkedvelők Társaságát. A doktort, aki a húszas év óta tagja volt a kommunista pártnak, valamint feleségét és Korcant egyaránt azzal gyanúsították, hogy könyvkiadás és -forgalmazás örve alatt kommunista propagandát folytattak.

A társaságot sok fiatal kereste fel, egymás között könyveket cseréltek, önkéntes olvasókörök alakultak. Ezeket idővel a hadiflotta tengerészei is látogatták, jöttek altisztek, sőt egyszerű matrózok is. A tagság mind jobban kibővült. A könyvkedvelők egyik meghirdetett célja is az volt, hogy megszerettessék az olvasást a rendszeresen még nem olvasókkal. Micsoda szörnyűség! Efölött aztán már valóban nem hunyhatott szemet az állami hatalom! – jegyzi meg a történész. A társaság megszervezőjének bátyja, Haydar Korcan a Yavuz nevű hadihajón szolgált, és ő nemcsak hogy szintén kikölcsönzött könyveket, hanem a hajó fedélzetére is felvitt olvasmányokat altiszteknek és tengerészeknek egyaránt. E könyvek között állítólag betiltott baloldali kiadványok is voltak.

Az említett három letartóztatott személyt először az isztambuli rendőr-főkapitányságra vitték kihallgatásra. Egy hónapon át folyamatosan kínozták őket abban a híres-hírhedt épületben, amely eredetileg Sansaryan Fogadója (Sansaryan Han) volt, máig megőrizve egykori örmény tulajdonosának, Mıgırdiç Sansaryannak a nevét. Szintén örmény volt a Sirkeci vasútállomás közelében található neoklasszikus épület építőmestere, Hosep Aznavour. A tulajdonos az örmény pátriárkátusra hagyta az épületet, amelynek birtokjoga a harmincas években kisajátítás útján az isztambuli kormányzóságra szállt.  Sansaryan Fogadója  egészen az 1990-es évekig rendőrségi célokat szolgált, s az ott “megfordult” egykori foglyok később is borzongva emlegették a “koporsók házát”. A zárkák ugyanis olyanok voltak, mint felállított koporsók, annyira szűkek, hogy csak állni lehetett bennük, lefeküdni már nem.

A vallatók most próbálták kiszedni foglyaikból, hogy melyek voltak azok a könyvek, amelyek leggyakrabban cseréltek gazdát vagy olvasót a Yavuz hadihajón.  Csak annyit tudtak megállapítani, hogy a haditengerészetben “nem forgott fenn semmiféle titkos szervezet működésének esete”, viszont kiderült, hogy a hadiflotta tisztjeinek nem kis hányada úgynevezett baloldali irodalmat is olvasott. A kihallgatások aztán már a török haditengerészet főhadiszállásán folytatódtak.

Ekkortájt léptettek színre terhelő tanúként egy Hamdi Alevdaş nevű altisztet. Ő egy négy évvel korábbi történettel állt elő, amelytől a katonai ügyész döntő fordulatot remélt a perben. Az altiszt – mint állította – 1934-ben egy éjszakai mulatóban találkozott Nȃzım Hikmettel, aki egy igen különösnek tetsző dologra akarta őt rávenni: olvassa el a hazulról alárendeltjeihez, vagyis a matrózokhoz érkező leveleket. Így meg lehet állapítani, hogy mely családok élnek szegénységben, s az otthoni címük birtokában segíteni lehetne rajtuk. Nâzım Hikmet mindenesetre felajánlotta közreműködését megsegítésükben. A vádat aztán arra is akarták alapozni, hogy a költő minden valószínűség szerint ezzel a módszerrel szerette volna “beoltani a kommunizmus eszméivel” ezeket az egyszerű embereket. Ez volt tehát Nâzım Hikmet nagyon nagy bűne! – írja a történész Hür asszony. Az amúgy is gyenge lábakon álló bizonyítási eljárást bonyolította, hogy Hamdi Alevdaş, a feltehetően titkos beugrató rendőrügynök egyszer csak azt állította, hogy a költő nem is kérte fel őt semmire levélfelbontásra, s egyébként is csak azért férkőzött Nâzım Hikmet közelébe, mert szóban ezzel bízta meg a Yavuz hadihajó helyettes parancsnoka, Ruhi Develioğlu vezérkari alezredes. Utóbbi megidézett tanúként ezt tagadta. A vizsgálatot mindamellett egyre szélesebb személyi körre terjesztették ki. Kiváltképp gyanúsnak találták a költő műveit olvasó tengerésztiszteket, valamint hozzátartozóikat és ismerőseiket. Többeket közülük kihallgattak és őrizetbe vettek.

Ankarában 1938. március 15-én megkezdődött a bűnper tárgyalása, de felmerült egy probléma: az 1936-ban elfogadott török büntető törvénykönyvbe kifejezetten a baloldal “megrendszabályozására” vették bele a híres 141.és 142. paragrafust. Ennek a két pontnak az alapján erőszakcselekmények esetén lehetővé vált eszmék nevében elkövetett bűncselekmények üldözése is. Csakhogy Nâzım Hikmet és elvtársai tevékenységük során sehol semmiféle erőszakot nem alkalmaztak, semmiféle ilyen jellegű bűncselekményt nem követtek el. Ekkor 1938. július 16-án, tehát a büntetőeljárás közben, hirtelen oly módon módosították az említett két paragrafust, hogy a bíróságok immáron nemcsak bizonyos akciókat büntethettek, hanem ítélkezhettek kifogásolható eszmék hirdetése, terjesztése és magyarázása esetén is. Ayşe Hür török történész szerint ily módon akkor Törökországban egyetlen tollvonással kiiktatták a joggyakorlatból a római jog napjainkig érvényes egyik legfontosabb alapelvét, amely szerint “nulla poena sine lege praevia” (nincsen büntetés előzetes törvény nélkül, vagyis büntetni csak a tett elkövetésekor érvényben lévő törvény alapján lehet.)

Ilyen körülmények közepette szabtak ki a bírák sorozatban súlyos ítéleteket “lázadás szításáért a haditengerészet katonáinak soraiban”. A bíróság 1938. augusztus 29-én hirdette ki határozatát. Nâzım Hikmetet előzőleg egyszer már elítélték 15 év fegyházra. Aztán kommunista szervezkedésért volt még egy 20 évi szabadságvesztést kimondó ítélete is. Ez összesen 35 év lett volna. A bíróság most – mindent összevetve és bizonyos kisebb büntetéscsökkentési tételeket is beleszámítva – a kommunista költőt, írót és újságírót 28 év és 4 hónap fegyházban letöltendő büntetésre ítélte. Négy vádlottat 18 év, 4 másikat, közöttük dr. Hikmet Kıvılcımlı könyvkiadót és Kemal Tahir írót 15 év, három embert 10 év, egy személyt 5, két további vádlottat pedig 4, illetve 3 év börtönbüntetéssel sújtottak.

A legfelső katonai bíróság 1938. december 29-én jóváhagyta az ítéleteket. Ekkor a történész szerint sajátságos eset történt: a költőt és a könyvkiadót egészségi állapotukra való tekintettel hat hónapi időtartamra kiengedték. Kıvılcımlı doktor ezt a lehetőséget arra használta fel, hogy szökést kíséreljen meg az országból. Próbálkozása azonban balul ütött ki, elfogták és visszavitték a börtönbe.  Nâzım Hikmet azonban – fegyelmezett párttagként – a TKP-ra bízta a döntést. Lehet, hogy a költő pártja nem is értesült arról, hogy Nâzım ideiglenesen elhagyhatta börtönét. Vagy inkább az történt, hogy a fogoly önállóan maga döntött, s időben visszatért fogsága színhelyére. Valószínűleg ugyanis még reménykedett abban, hogy az időnként meghirdetendő közkegyelmi rendeletek folytán később még idő előtt szabadulhat, s nem akart rontani helyzetén.

Így is azonban még 12 évig kellett börtönben maradnia. Barátja és elvtársa, Kıvılcımlı doktor ellenben – korábbi és később kiszabott büntetéseinek alapján – összesen 22 és fél esztendőt töltött fogságban…

A török és a világközvéleményt még ma is érdekelné, hogy miként reagált az általa egyébként ismert és elismert Nâzım Hikmet bírósági meghurcoltatására Mustafa Kemal Atatürk köztársasági elnök. A nagy török államférfi 1938. november 10-én meghalt, s így már nem érte meg az ítéletek december végi legfelső hadbírósági jóváhagyását. A török történettudományban vita folyik arról, igaz-e, hogy a bírósági határozat augusztus 29-ei kihirdetés után a költő Atatürkhöz fellebbezett, az államfőhöz küldött levelében érvelve ártatlansága mellett. Andrew Mango, a közelmúltban elhunyt brit történész, Atatürk életrajzírója e levél elküldését ténynek veszi, Haldun Derin török történészre hivatkozva.  A súlyosan beteg elnök nyáron még fogadott külföldi látogatókat is Savarona nevű jachtján, például Károly román királyt és a Londonból érkező török nagykövetet, Ali Fethi Okyart, aki hadapródiskolai osztálytársa és ifjúkori barátja volt. Előbbivel a drámai csehszlovákiai helyzetről, a szudétanémet válságról beszélgettek. Betegsége nem befolyásolta érvelésének következetességét, ítéleteinek józanságát, határozottan támogatta a nagyhatalmak által cserbenhagyott Prágát. Ali Fethi Okyar is megállapította, hogy bár régi barátját törődött, testileg leromlott állapotban találta, gondolkodása, szelleme teljes mértékben megőrizte frissességét.

Atatürk munkatársaival együtt készítette elő a köztársaság megszületésének 15. évfordulós ünnepségét, folyamatosan ezzel foglalkozott, s hozzájárult ahhoz, hogy erre az alkalomra, október 29-ére részesítsék közkegyelemben a nemzeti mozgalom 150 ellenfelét, akiket száműztek a függetlenségi háború győztes megvívása után. Csak az Oszmán-ház tagjait zárták ki ebből a körből. Ezt az amnesztia-rendeletet a török nagy nemzetgyűlés június 29-én szavazta meg. Amikor azonban két hónappal később, augusztus 29-én a költőt haditengerészeti lázadás szításának koholt vádja alapján elítélték, Atatürk betegsége már végső szakaszába érkezett. A hadbíróságok ügyei különben is Fevzi Çakmak marsall, vezérkari főnök hatáskörébe tartoztak, aki szigorúan tartotta magát a fegyelmi szabályzathoz, s akinek – mint Mango írja – “nem maradt ideje kommunistákra”. Így aztán Nâzım Hikmet az elnyomás áldozataként börtönben is maradt…

Ayşe Hür asszony viszont a kérdéskör kutatásának szaktekintélyének számító másik török történészre, Cemil Koçakra hivatkozik, s azt írja, hogy azt a bizonyos állítólagos levelet senki se látta. De még ha elküldték volna is, a nagy beteg Atatürk aligha szerzett volna tudomást róla, vagy erről aligha tájékoztatták volna. E vitában felmerült az a roppant különös állítás is, hogy a levelet a költő állítólag Şükrü Kaya belügyminiszter kezdeményezésére fogalmazta meg. Erről a vaskezű kormánytagról azonban végképp bajos lett volna feltételezni bármiféle együttérzést elítélt kommunistákkal. Bár ki tudja?!Elvégre nem akárkiről, hanem Nâzım Hikmetről volt szó!

Mustafa Kemal Atatürk kétségtelenül becsülte a költőt, akivel először Ankarában találkozott.  Nâzım 19 évesen, szintén forradalmár költő barátaival érkezett. Mindannyian vörös nyakkendőt viseltek, ezzel is hangsúlyozva meggyőződésüket. Az Isztambulból érkező ifjú társaság ezzel a szemet szúró színnel először megütközést keltett İneboluban, abban a fekete-tengeri kikötővárosban, ahol partra szálltak. A kormányzó ezért engedélyt kért az ankarai központtól, hogy továbbengedheti-e őket. Az engedélyt megadták, s így felkerekedhettek Ankara felé. Ott szárnyai alá vette őket Muhittin Birgen baloldali újságíró, aki akkor a nemzeti mozgalom sajtóosztályát vezette. Később a sors úgy hozta, hogy Nâzım Hikmetet követte Moszkvába. Most a kommunista vendégeket bemutatta főnökének. Mustafa Kemal az akkoriban megalakult parlamentben azt tanácsolta a fiatal nemzedék költőinek, hogy írjanak elkötelezett, pártos verseket. Ez annál is inkább fontos lenne – mondta -, mert manapság némelyek rákaptak tartalom és téma nélküli költemények írására… Hikmeték megfogadták a tanácsot, valóban elkötelezett költők lettek, de másként pártosak, mint ezt Mustafa Kemal szerette volna. A kommunistákra akkoriban kezdtek nagyon rossz idők járni Törökországban. Az időtájban gyilkolták meg orvul és bestiálisan a keleti Trabzon város közelében “ismeretlen személyek” a Török Kommunista Párt éppen Szovjet-Oroszországból érkező vezetőjét, az egyébként szintén előkelő születésű és Párizsban tanult Mustafa Suphit.

A török államfő egy jellegzetes esetben határozottan ki is mutatta, hogy mennyire nagyra értékeli Nâzım Hikmet tehetségét. Már jóval később, a harmincas években meghívta egyszer a költőt késő esti, inkább már éjfél utáni asztaltársaságához. Ez volt ama híres rendszeresített összejövetelek egyike az isztambuli Domabahçe palotában, amelyekhez bizonyos szakkérdések eldöntése végett az elnök néha ötletszerűen, váratlanul magához kéretett, néha bizony elhozatott is ismert személyiségeket a városból. Az emelkedett és tanulságos beszélgetés, a vitatott probléma tisztázása közben a vendég kedvére válogathatott étkekből, italokból. Előfordult, hogy bizonyos dalművészek számára kötelezővé tették ezt az éjjeli megjelenést. Közöttük volt egy olyan énekesnő, akinek kevésbé vonzó megjelenése miatt egy függöny mögött kellett fellépnie.

A palotából küldött éjszakai meghívást azonban Nâzım Hikmet elhárította. Méghozzá azzal a kifogással, hogy elvégre ő nem Eftalia, az éjszakai tündér, aki akkoriban kedvelt énekesnője volt mulatóknak, bároknak. Amikor ezt közölték Mustafa Kemallal, kijelentette: “Éppen ilyen választ vártam ettől a nagy költőtől!”

Nâzım Hikmet 1950 tavaszán többször éhségsztrájkba kezdett szabadlábra helyezése végett. Erősen lefogyott, orvosi kezelésre szorult. Az áprilisban megtartott általános választásokon győztes Demokrata Párt kormánya azonban amnesztiát hirdetett, elengedték a rab hátralévő büntetését. Július 15-én a költő kiléphetett börtönének kapuján. Ám a rendőrség állandóan szemmel tartotta. Bárhová ment, egy dzsipen mindig követték.  Ekkor behívták katonai szolgálatra a távoli Sivas tartományba. Noha felmutatta orvosi igazolását arról, hogy szív- és májbeteg, a Haydarpaşa kerületi katonai kórház egészségügyi tanácsa úgy döntött, hogy behívásának nincs egészségi akadálya, és szolgálatra alkalmasnak nyilvánították. Egy orvos közben megsúgta neki, hogy egészségi állapota valójában nem sok jóval kecsegtetheti…

Egy hetet kapott még dolgainak intézésére, holmijainak összekészítésére. Aztán arra hivatkozva, hogy a hadkiegészítő parancsnokságon módosíttatnia kell egy téves adatot, 1951. június 17-én reggel eltávozott hazulról. Ám június 20-án a bukaresti rádió bemondta azt a hírt, hogy Nâzım Hikmet Romániába érkezett. Mint később kiderült, egy rokona, Refik Erduran kormányos segítségével motoros hajón sikerült kijutnia a Fekete-tengerre. Eredetileg a bolgár partokat akarták elérni, de útközben felvette őket egy román tehergőzös, így kerültek Romániába.

Onnan utazott Moszkvába. A török kormány július 25-én megfosztotta török állampolgárságától. A Szovjetunióban tapasztalnia kellett, hogy régi barátai közül többen eltűntek, vagy ha modern művészek voltak, már nem emlegették őket. S az ország általában sem beteljesült forradalmi reményeinek földje. Hivatalosan kifelé mindenkor alkalmazkodott az ottani politikai irányvonalhoz. A kezdetben Sztálin-hívő azonban szűk baráti körben később tett rendszerbíráló megjegyzéseket, főleg Sztálin legtriviálisabb mondatainak még műalkotásokban is kötelező szajkózásával kapcsolatban. Állítólag be is idézték Malenkov kormányfőhöz. A XX. kongresszust lelkesen üdvözölte, versben meg is énekelte. Sokat utazott, részt vett a nemzetközi békemozgalomban. Egy varsói látogatása alkalmából megtisztelték lengyel útlevél kiadásával: az okmányt lengyel nagyapja, Konstanty Borzęcki után Nâzım Hikmet Borzenski névre állították ki. A lengyel nemes az 1848-as forradalom után menekült az Oszmán Birodalomba, s Mustafa Celaleddin pasaként szolgált a török hadseregben. A költő Moszkvában hunyt el 1963. június 3-án, s a Novogyevicsi temetőben nyugszik.

Műveinek kiadását 1965-ig tiltották hazájában. Születésének 100. évfordulója alkalmából, 2002 januárjában az UNESCCO kezdeményezésére világszerte megemlékeztek róla. Versei ma már ötven nyelven olvashatók. Isztambulban Nâzım Hikmet nevét viseli egy alapítvány. Állampolgárságát azonban csak posztumusz kapta vissza 2009-ben a Recep Tayyip Erdoğan vezette kormánytól.

Az 1938-as “haditengerészeti per” azonban kis híján utóéletre kelt tizenhét év múltán Isztambulban. 1955 szeptemberének elején rasszista indulatú erőszakcselekmények vihara söpört végig a történelmi nagyvároson. A kormány propagandája által feltüzelt csőcselék gyújtogatott, rabolt, fosztogatott és nőket erőszakolt meg elsősorban a görög üzleti-kereskedelmi negyedben. De a pusztításból kijutott az örmény és zsidó kereskedőknek is. Az emiatt erős hazai és nemzetközi bírálatnak kitett és szorult helyzetbe került Menderes-kormány az elkövetett bűncselekményekért, amelyeknek voltak halálos áldozatai is, hirtelen ötlettel a “feltűnően gyanús kommunistákra” hárította a felelősséget. A közvélemény nagy része már akkor is sejtette, de ma már biztosan tudjuk – Orhan Pamuk is megírta -, hogy alantas provokáció történt: egy titkos török rendőrügynök robbanószerkezetet hozott működésbe Atatatürk emlékmúzeumnak berendezett szaloniki szülőházánál. A robbantás híre, a “törökök atyja” emlékének meggyalázása Törökországban hatalmas felháborodást keltett, a merénylet kiváltképp vérlázítóan hatott az egyre súlyosabb ciprusi válság, az ottani görög-török viszály idején. Menderesék, akiknek eredeti tervében csak egy “viszonylag ártalmatlan tiltakozó diáktüntetés megszervezése” szerepelt, hamar elvesztették uralmukat az események alakítása felett. Ezért korábban már sikerrel alkalmazott módszerhez, kommunisták befeketítéséhez folyamodtak. 1955. szeptember 7-én letartóztattak 45 “hatóságilag nyilvántartott” kommunistát”. Közöttük olyan híres írókat, mint Azis Nesin és Kemal Tahir.

Decemberben azonban a kabinet rádöbbent arra, hogy semmit nem ér el ezzel a nyilvánvalóan képtelen ostobasággal, és szabadlábra helyeztette a letartóztatott személyeket.  Az egyetlen kivétel Kemal Tahir író volt, akit a “haditengerészeti perben” 15 évre ítéltek, s aki 1950-ben börtöntársával és barátjával, Nâzım Hikmettel együtt amnesztiával szabadult. Őt most azért még a biztonság kedvéért hat hónapig benntartották…Amikor újra szabad lett, kizárólag az irodalomnak szentelte magát: 1973-ban bekövetkezett haláláig 18 regényt írt…

Kerim Korcana, a Könyvkedvelők Társaságának megalapítója, akit a “haditengerészeti perben” tízévi szabadságvesztésre ítéltek, teljes büntetését letöltve, 1948-ban szabadult. 1957-ben azonban újra letartóztatták, és két újabb évig kellett raboskodnia. Amikor a hadsereg 1980-ban magához ragadta a hatalmat, és a félelem akkori légkörében nyilvános helyen leginkább csak suttogva volt tanácsos beszélni, Kerim Korcan fennhangon hirdette, hogy kommunista. “Az állam azt mondta nekem, hogy kommunista vagy! El is ítélt ezért összesen 12 évre, amit le is ültem” – jelentette ki. De a tábornokok, akik annyi embert meggyötörtek, és sokakat halálba is küldtek, őt már nem bántották. A “könyvkedvelő kommunista”, aki minél több tengerésszel igyekezett megszerettetni az olvasást, 1990-ban hunyt el, 76 éves korában…

Flesch István – Türkinfo

2016. augusztus 5.