“Fiamnak a Béke (Barış) nevet fogom adni” – Hatalmi játszma a török-kurd békefolyamatban

A török média derékhada történelminek nevezte azokat a népünnepéllyel felérő színes rendezvényeket és diplomáciai eseményeket, amelyeknek a közelmúltban Diyarbakır lakossága lehetett szem- és fültanúja. Erdoğan miniszterelnök ugyanis e kelet-törökországi “kurd főváros” vendégeként e negyvennyolc óra alatt többször találkozott Maszúd Barzanival, az iraki kurd autonóm terület elnökével. Utóbbi hivatalos minőségben és küldöttség élén először jött el nagy hatalmú és befolyásos nyugati szomszédjához, noha előtte már máskor és máshol többször találkoztak. Ez alkalommal minden korábbinál elmélyültebb tárgyalásokat folytattak, részt vettek egy pompázatos muzulmán esküvőn, amelyen a szervezők több száz ifjú párt adtak össze, ezután pedig két nagygyűlésen is találkoztak a város lakosságával. Egyik örömünnep követte a másikat. Még híres énekeseket is meghívtak, hogy kurd és török dalokat adassanak elő velük. Minden tehát arra volt hivatva, hogy a kormányfő által kezdeményezett úgynevezett kurd békefolyamat sikerét bizonyítsa, az őszinte török-kurd megbékélés hangulatát árassza. A fegyverek most valóban hallgatnak, s ha zökkenőkkel is, folyik a törkországi kurd felkelők, a PKK-fegyveresek kivonása az országból, miután erre utasította őket az életfogytiglani büntetését egy márvány-tengeri börtönszigeten töltő “terroristavezér,” Abdullah Öcalan. Ezekről a lépésekről sokáig titokban tárgyaltak vele a török hírszerzés vezetői, majd meg is állapodtak a teendőkben. A kialakult helyzet azonban bonyolultabb, mint amilyennek a diyarbakıri lelkendezés mostani légkörében első pillanatásra látszik, s ez írásunkból a továbbiakban ki is fog derülni.

Barzani nem tájékozatlan idegenként, mindenre rácsodálkozó, kezdő törökországi turistaként érkezett. Legerőször járt itt már 21 évvel ezelőtt is, s nem is akárki fogadta. Turgut Özallal, a kurd gyökerű akkori köztársasági elnökkel folytathatott tárgyalásokat 1992 júniusában. Előtte a délkelet-anatóliai övezet csendőrfőnöke tartott számára biztonságpolitikai eligazítást. Mert már folyt Törökországban a véres kurd háború, a PKK terrorhadjárata, amire a kormány hasonló kegyetlenséggel, a felperzselt föld taktikájával, falvak megsemmisítésével, kurd családok ezreinek elűzésével válaszolt. Rendkívüli állapot volt érvényben az övezetben. Sürgető feladat volt elgondolkodni a megoldáson. Barzani Irakból akkor magával hozta az iraki kurd törzsi harcosok, a pesmergák díszes öltözékét is, hogy abban léphessen büszkén a sajtó elé. Reménykedve nézett ugyanis a jövőbe, bízott Özal józanságában, államférfiúi képességeiben, lehetőségeiben. A pesmergadíszben való megjelentésre azonban már nem kerülhetett sor. Kiderült, hogy a várható ellenséges visszhang miatt az egész látogatást titokban kellett tartani. A légkört jól jellemezte, hogy annak idején a török rendőrség elkobozta még azokat a fényképeket is, amelyeken valaki együtt volt látható Barzanival, s börtönbe vetve kínzásnak vetettek alá olyan lelkes zenekedvelőket, akikről kiderült, hogy a nagy kurd dalos, Şivan Perwer lemezeit hallgatják. Az akkori események tanúja és a “rendőri gyakorlat” egykori szenvedő alanya, Muhammet Akar ügyvéd a mostani Barzani-látogatás eredményeit a sajtónak kommentálva kijelentette: “Álmaink mostanra valóra váltak, a jelenlegi fejlemények kézzelfogható bizonyítékai egy régi korszak végleges letűnésének”.

Valóban, ezeken az emlékezetes mostani diyarbakıri napokon sok fontos dolog történt, s jelentős beszédek is elhangzottak. Barzani, aki ez alkalommal életében először léphetett fel törökországi nagyközönség előtt, kérte “kurd és török testvéreit”, hogy támogassák a békefolyamatot. “A Közel-Keleten elérkezett az ideje annak, hogy békében élhessünk együtt….A háborúról már van tapasztalatunk. De az a korszak, amikor török és kurd ifjak egymás vérét ontották, már mögöttünk van” – jelentette ki, majd éltette a török-kurd testvériesülést és a békét. Erdoğan is hangsúlyozta, hogy “nemcsak Törökországban, hanem az egész térségben is új folyamat, új légkör és új tavaszi hangulat van kibontakozóban.” Ezért arra intette hallgatóságát, ne engedje meg, hogy elszabotálják a kurd kérdés megoldását. Ne üljenek fel semmiféle provokációnak, s álljanak ellen mindenfajta gáncsoskodásnak és megfélemlítésnek. A kurd probléma rendezési folyamata lavinaszerűen erősödik, terjed, s ahogy hatása már eddig is megmutatkozott, jótéteményei a következő néhány évben még inkább érzékelhetővé válnak. Miként Diyarbakır is változik, úgy fog átalakulni Irak és Szíriai is” – mondotta. Beszédében azonban igazi újdonságot két másik kijelentése tartalmazott. Az egyik, amikor először ejtette ki száján nagy nyilvánosság előtt a Kurdisztán szót az észak-iraki autonom kurd területre vonatkozóan. A másik pedig beszédének ez a mondata volt: “Tanúi lehetünk majd annak, hogy az új Törökországban a mostani harcos hegylakók leereszkednek a völgybe, s hazatérnek, a börtönök pedig kiürülnek. Némely hírmagyarázó ezt úgy értelmezte, hogy a török kormányfő ezzel burkolt formában felvillantotta egy kurdokra is érvényes közkegyelem meghirdetésének lehetőségét. Ez a Béke és Demokrácia Pártja, a kurd BDP régi követelése. Volt még egy harmadik újdonság is, amelyet a Taraf című napilap tudósítója emelt ki:

“Törökország nemzeti lobogóját és iraki Kurdisztán zászlaját egymás mellett lobogtatta a szél. “

“Diyarbakır a testvériség városa, itt mi emberemlékezet óta testvérek vagyunk, s útunkon nem egyszerűen csak együtt haladunk, hanem osztozunk is közös vallási hitünkben” – jelentette ki Erdoğan, megígérve, hogy “Isten akaratából és a nép támogatásával mindenfajta megkülönböztetés nélkül békét és felvirágzást hozunk egész Törökországnak és nemzetének, amely magában foglal törököt, kurdot, lázt, grúzt, bosnyákot, a 76 milliós teljes lakosságot. Az új Törökországban senki sem szenvedhet hátrányt anyanyelve, vallása vagy népcsoportja miatt. Elfogadott minden szín, emberi tényező, nemzeti alkotóelem és önazonosság, mindenki egyenlőképpen első osztályú állampolgárnak tekintendő.”

E szép szavakat kellőképpen viszonozták is a nagygyűlések meglepetésnek szánt fellépői, a már említett Şivan Perwer és İbrahim Tatlıses kurd művészek, híres énekesek. Előbbi harminchét év németországi számkivetettség után először tért haza, méghozzá a Barzanit hozó gépkocsioszlophoz csatlakozva, Irak irányából. Beszédében, amelyet kurd és török nyelven tartott, a kurd rendezési folyamat előrelendítéséért háláját fejezte ki a török kormányfőnek, “ eme békenap építőjének” . “Keze legyen áldott” – jelentette ki, egyben köszönetet mondott mindeki másnak is, akik “e folyamatot táplálják, ésszel-értelemmel szolgálják, akiknek ezért dobog a szívük.” Felelevenítette, hogy egykor, fiatalon, a tiltások következményeként hagyta el Törökországot. Egyik fő bűne az volt, hogy 1976-ban betiltott kurd anyanyelvén énekelt el egy dalt, amellyel tiltakozott népe elnyomása ellen. Nem jöhetett haza anyja temetésére sem.

Mint mesélték, dalai olyan mély, andalító hatást gyakoroltak az emberekre, hogy egyszer egy sebesült kurd pesmerga harcos, akit az orvosok érzéstelenítés nélkül voltak kénytelenek megoperálni, a műtét alatt végig Şivan Perwer dalait énekelte, s állítása szerint nem érezte a fájdalmakat. “Voltak, akik börtönükben egyenesen megrohadtak, kínzást kellett elszenvedniük. Mi elmenekültünk, s hosszú évek múlva, bizony már öregen, lassan visszaszivárgunk – hangoztatta. De most “akár kurd, akár török, akár láz vagy cserkesz, mindenki nyújtson baráti jobbot a másiknak. Mert új korszak köszöntött ránk, a barátság, béke és demokrácia ideje. S erre a demokráciára az országnak oly nagy szüksége van” – mondta.

İbrahim Tatlıses, társával ellentétben, hazájában maradt, s népénekesként, elsősorban szerelmi dalok előadójaként ünnepelték. Többször is megkíséreltek ellene gyilkos merényletet. Közben sikeres vállalkozásokba is kezdett, érdekeltségei az autóbusz-közlekedéstől a török nyershúsgombóc-gyártáson át a televíziózásig terjednek. Ő is kijelentette, hogy “aki a békét szolgálja, annak keze legyen áldott”. “Nem azért jöttünk el ide Şivan testvéremmel – mondta – , hogy hírnevünk dicsfényében sütkérezzünk, hanem hogy kinyilvánítsuk: mindenekfölött békére van nagyon nagy szükségünk! És igaz szívvel mondhatom: ha születne még fiam, a Béke (Barış) nevet adnám neki!”

Ezután a két művész együtt elénekelte a Megri, Megri !(Ne sírj, ne sírj!) kezdetű kurd dalt, amelynek első versszaka így folytatódik: Édesanyám, a hegyek csúcsát köd borítja. édesapám, sebem mély és nem gyógyul meg. Rögtönözve azonban hozzátették: Jön a béke, ne sírjatok! A szemlátomást mélyen meghatott Emine asszonyt, a kormányfő feleségét a dal meg is ríkatta, s erről beszámolva fényképet is közölt a Taraf című napilap. De ugynígy könnyeivek küszködött Ariınç miniszterelnök-helyettes, de maga az egyik énekes, Tatlıses is.

A találkozó gazdasági szempotból is haszonnal járt a felek számára: megállapodtak abban, hogy a központi bagdadi kormány engedélye nélkül is az iraki kurd területről Törökországon keresztül szállítják a kőolajat közvetlenül a nemzetközi piacokra.

Volt azonban a tárgyalásoknak egy olyan vonatkozása is, amely erősen zavarta a törökországi kurdok egy részét és politikai szervezeteiket. Barzani és Erdoğan ugyanis közös fellépést helyezett kilátásba a Demokratikus Unió Pártja (PYD) nevű észak-szíriai kurd szervezet próbálkozása ellen, hogy autonóm kormányt hozzon létre a Törökországgal és Irakkal határos területen. Barzani ezt arra irányuló kísérletnek nevezte, hogy “kisajátítsák az egész kurd nép képviseletét.” A szíriai PYD eszmei rokonságban van a törökországi PKK-val, a Kurdisztáni Munkáspárttal. Az iraki kurd vezető ilyen jellegű korábbi és mostani megnyilatkozásai lapjelentések szerint vitát robbantott ki a török parlamentben képviselt kurd pártban, a BDP-ben, ami már-már nyílt tiltakozás megfogalmazására vezetett Barzanival szemben.

A BDP aggódik amiatt, hogy a török miniszterelnök iraki kurd partnerének meghívásával és a vele való találkozóval, amelynek előkészületeiről a pártot előzetesen megfelelően nem is tájékoztatták, a kurdok egyik szárnyát ki akarja játszani a másik, a PKK és PYD ellen. Mégpedig azzal a hátsó szándékkal is, hogy a közelgő helyhatósági választásokon minél több kurd szavazatot szerezhessen a kormánypártnak, az AKP-nak. A Barzani elleni tiltakozást főleg a PKK-hoz közel álló BDP-képviselők tartották volna helyesnek. Ezt a nyílt bírálatot viszont másokkal együtt nem támogatta a legendás hírű kurd emberjogi harcos, jelenleg független képviselő, Leyla Zana, akit korábban hosszú évekre csupán azért börtönöztek be, mert a nagy török nemzetgyűlésben kurdul is köszöntötte képviselőtársait, és homlokán a kurd-török barátságot éltető, kurd és török feliratos szalagot viselt. Legutóbb feltűnést keltett azzal, hogy a Hürriyetnek adott nyilatkozatában jelentős parlamenti támogatottsága miatt a kurd kérdés megoldásának előmozdítására alkalmasnak nevezte Erdoğant, aki ezután fogadta is őt. Most több más független kurd képviselővel és BDP-törvényhozóval együtt részt vett azon a fogadáson, amelyet Osman Baydemir diyarbakıri kurd polgármester adott a török kormányfő tiszteletére. Két utóbbi először találkozott 11 év óta.

De ezek a belső viták lényegében tükrözik azokat a nézeteltéréseket is, amelyek a Barzani-látogatás miatt a szélesebb kurd társadalomban is felszínre kerültek. A “kurd főváros” lakossága körében némelyek azzal vádolják Perwert – aki száműzetésének éveit főleg Németországban majd később Irakban töltötte, és Barzaninak barátja lett – , hogy hagyta magát eszközül felhasználni, s így részesévé vált a török miniszterelnök és az észak-iraki kurd vezető egy harmadik fél ellen irányuló összefogásának. Az a céljuk – állítják – , hogy mindinkább a “politikai pálya szélére” szorítsák a “PKK-terroristákat”.

Diyarbakır központjában ezért több száz kurd lakos megrendezte a maga külön vidám és PKK-barát “ellenfesztiválját”. Ezen az ünnepségen a közönség hagyományos kurd zenére táncolt, és az emberek Abdullah Öcalan képmásával kivarrt sárga zászlókat lengettek…

Az ankarai kormánypolitika minden ellentmondásossága ellenére azonban tény, hogy a legmagasabb szintű török politikai vezetők közül Erdoğan törekedett leghatározottabban a kurd probléma rendezésére, és jutott legmesszebbre is. 2005 forró nyarán a kurdok által Amednek nevezett Diyarbakırban sok ezer ember lelkes üdvrivalgása közepette elöször ő ismerte el, hogy igenis létezik az addig lényegében tagadott vagy megkerült kurd kérdés.”Márpedig ez nem népünk egy részének a problémája, hanem mindannyiunké, az enyém is. Népünk azonban elég erős ahhoz, hogy a problémákat napirendre tűzzük” – jelentette ki. Lényegében meg is tartotta adott szavát, a kérdés a legteljesebb mértékben napirenden van. Elődei közül Demirel miniszterelnökként legfeljebb “kurd realitás létezését” említette, Çiller asszony kormányfőként valamiféle “baszk megoldásra” célozgatott, az iszlámbarát Erbakan, aki a kurdokat muzulmán testvéreknek tekintette, kétségtelenül békülékenynek mutatkozott, és közvetítők útján kiszabadított török katonákat a PKK fogságából. Addig legmesszebre a kurd származású Turgut Özal elnök ment, aki nem sokkal váratlan halála előtt, 1993-ban tűzszünet érdekében követett kapcsolatot létesített Öcalannal. Családja azt állította, hogy ezért mérgezték meg. Ám igazi eredményt csak a mostani kormányfő ért el. S ez akkor is igaz, ha az a vád éri, hogy lankad igyekezte a PKK-való megállapodás teljesítésére. Emiatt bírálja is a BDP. Gyaníthatóan viszont PKK-gerillák a napokban újra megtámadtak egy török katonai gépjárműoszlopot. Mindent összevetve azonban még mindig nagyon sokan bíznak a békefolyamat ha nem is gyors, de végső sikerében. A Barzani-látogatás is részben ezt bizonyította.

Flesch István

2013-11-21