Feyyaz Ankarában 2. rész

Kedden reggel kisétáltunk az Atatürk bulvarıra, és buszra szálltunk. (Az EGO bilet persze megint nem volt jó, de erről már írtam az első részben J. Sıhhıye-Kızılay útvonalon át az Atakuléhez mentünk. Már a felszálláskor mondtam, hogy hova tartunk, ezért amikor a megfelelő megállóba értünk, mindenki szólt, hogy itt kell leszállnunk. De először nem a toronyhoz mentünk ám! Itt még közbeékelődött egy olyan program, amit én már előzetesen nagyon vártam! Visszafelé indultunk a Hoşdere caddesin, és megérkeztünk a vágyott célunkhoz, az anatóliai Beşiktaş szurkolókat tömörítő clubhoz, az Anadolu Beşiktaşlılar Derneğihez! Ez az! Mindjárt fel is mentünk, és a klub titkára-Mehmet-nagy örömmel fogadott bennünket. Elmondtam, hogy ki vagyok, honnan jöttem és már 17 éves korom óta vagyok Beşiktaş fan. Le volt nyűgözve, de a leginkább attól, amikor a falon lévő csapatposzterről megmondtam,hogy melyik évben készült,és hogy ki volt akkor az edző! (A képen lévő játékosok felsorolása természetesen csak előétel voltJ). Mehmet leültetett minket, innivalóval kínált, használhattam az internetet és mindenféle fénykép készült rólam és a Beşiktaş relikviákról. Búcsúzás előtt következett az ajándékozás! Kaptunk egy Karakartal asztalidíszt, egy faragott, Beşiktaşos fényképtartót, két db sálat, két db jelvényt, két db nyeles zászlót és 6 Beşiktaş Dergisi magazint! Hát, ez sem kis pénz azért! Amikor eljöttünk, Mehmet még kijött utánunk az erkélyre integetni.

Élményekkel eltelve sétáltunk tovább, amikor pár méter után egy hajlott hátú nénike jött velünk szembe a botjával. Felpillantott, és amikor meglátta a fekete-fehér csíkos mezemet felegyenesedett, tiszta erőből elkezdte ütni a járdát a görbebottal és ahogy a torkán kifért, úgy kiabált: Be-şik-taş! Be-şik-taş! Ez volt a legjobb poén aznap!

Megérkeztünk az Atakuléhez, mely egy nagyon szép, modern kilátótorony, a város egyik jelképe. Nevét az „Atatürk” és a „torony” szavak összevonásából kapta. 125 méter magas, de minket a lifttel csak a 103 méteren lévő kilátóig vittek fel. Az étteremről, a boltokról, az állítólagos óránkénti teljes körbefordulásról nem tudtunk meg semmit. Sebaj, a látvány kárpótolt bennünket, alattunk terült el az egész török főváros! Mindenfelé körbenéztünk, filmeztünk. De az eszetlen szél miatt csak 10-15 percet lehetett kibírni fent.

Visszamentünk a buszmegállóba és ugyanarra a járatra ültünk, amivel eddig is jöttünk. Pişti azt mondta, hogy szálljunk le a Nişantaşı bazárnál, így hát leszálltunk a Nişantaşı bazárnál. És ha már ott voltunk, be is mentünk. A feleségem rögtön vett egy igazi, törökös fejkendőt, mert akartunk még dzsámikba menni. Majd egy nagyon praktikus, valódi bőr női táskát nézett ki magának. 30 lírára tartották, és amikor 25-ért próbáltam kérni, az eladó úgy csinált, mint akit a skorpió csípett meg. Jól van, harmincért se volt sok. Ezután egy helyen nagyon szép török focimezeket láttam kitéve. Jó lett volna róluk egy fénykép, de ilyenért tavaly İzmirben majdnem meglincseltek, így hát megkérdeztem az eladót először. Széles mosollyal válaszolta, hogy lehet fotózni! Az már eléggé egyértelműen látszott, hogy hazafelé nem fogunk beleférni a bőröndünkbe. Venni kell egyet. De itt csak mindenhol puha falú gurulós táskák voltak. Az egyik ilyen árusnál nagyon rendes volt az eladó, elmondta, hogy próbáljuk meg az Ulus bazárban, ott biztosan kapható kemény falú is.

Vásárlás után gyalog a 365 AVM-be mentünk. Ebben ugyan nincsenek focis boltok, de itt akartunk vásárolni. Rögtön sikerült is egy színvonalas játékboltban ajándékot venni a fiunknak. Ezt követően egy kávékedvelő rokonnak a nagyon szép Kahve Dünyasi üzletben vásároltunk igazi, török kávét.

Ebédidő volt és ebben a plázában is megláttuk a HD Iskender hálózat éttermét. Előző este nagyon jót ettünk az Ankamallban náluk, ezért most is mellettük döntöttünk. És itt jött el nekem egy nagy dilemma! 2011-ben, İstanbulban kegyetlenül kitolt velem egy adag iskender kebap. Nem tudom mi volt vele, de a hazaérkezés után egy nappal egy kicsit megnéztem belülről, hogy milyen a helyi kórház. Azóta nem mertem enni az egyik kedvenc török kajámból. De most nagyon megkívántuk! Lesz ami lesz, vágjunk bele! Mindketten iskendert rendeltünk, és nagyon jó volt, semmi bajunk nem lett tőle! Úgyhogy „visszatértem”! Mielőtt még kihozták volna a kebapot, elmentünk az emelet túlsó sarkában lévő mosdóba. Csak az övtáskámat voltam hajlandó magammal vinni, minden egyéb táskát otthagytunk a helyünkön. Tudtam nagyon jól, hogy Törökországban rá sem néznek más holmijára, nem hogy hozzányúljanak! Így is történt!

A délutánt egy újabb látványosság felkeresésével akartuk kezdeni. El akartunk menni a Szűz Mária római katolikus templomba. Kijöttünk az AVM-ből, és a jegyzeteim alapján indultunk el. De arra csak húszemeletes, modern társasházak sorakoztak. Valami itt nagyon nem stimmel… Visszanéztem a magaslaton lévő plázára, és hát persze,az oldalajtón jöttünk ki,a főbejárat helyett! Így már rögtön borult is minden.

Két bácsi beszélgetett előttünk a járdán, tőlük érdeklődtem.

-Önök talán a Vatikáni Nagykövetséget keresik-kérdezte egyikük?

-Igen!-feleltem felderülő arccal, mert emlékeztem rá, hogy mellette van a templom.

-Hááát az éppen az ellenkező irányban van!

No hát! Gondoltam én! A bácsik ezután rábíztak minket egy csodaszép azerbajdzsáni lányra, aki éppen arrafelé tartott gyalogosan. A lány félútig elkísért minket, és magunk folytattuk tovább a keresést. 2-3 kérdezősködés után meglett a nagykövetség. Nyújtogattam a nyakam, mert a mellette lévő épület nem nézett ki templomnak. Mindkettőt magas, tüskés tetejű kőkerítés vette körül. Megnyitottam a követség vaskapuját,és a hangra figyelmes lett egy,az udvaron áthaladó fejkendős török nő. (Gondolom ott dolgozhatott valamit). Mondtam neki, hogy mit szeretnénk.

-Ma nem lehet bejönni a templomba- válaszolta.

-Mert egyébként nem látogatható a templom?

-Kedden nem látogatható!- felelte

Hoppon maradtunk, ez nem sikerült! Persze mindjárt felmerült bennünk a kérdés,hogy mit mondott volna, ha mondjuk szerdán vagyunk ott…

A kicsi probléma csak az volt, hogy én innen már nem találtam vissza a Nişantaşı bazárhoz. Utunkba esett egy buszmegálló. Hárman várakoztak benne. Azt mondták, hogy ne aggódjunk, majd ők mutatnak olyan buszt,ami elvisz minket oda, sőt ők is velünk fognak utazni. Félúton egyszer csak az egyik kísérőnk nagyot rikkantott: -Itt a Magyar Nagykövetség! Balra néztünk, és tényleg ott volt!

Megérkeztünk újból a Nişantaşı bazárhoz. Várni kellett a csatlakozásra, ezért én elmentem megnézni az egészen új (2010) Hasan Tanık dzsámit. Nagyon szép és stílusos lett!

Megjött a buszunk és én a sofőrt megkértem, hogy legyen szíves majd szólni, ha a Német Nagykövetséghez érünk. A soron következő látványosságnak ugyanis valahol azzal szemben kellett lennie: ez volt a Szent Pál templom! Csakhogy ahogy szaporodtak az utasok, mi úgy kerültünk egyre beljebb a buszban. Az egyik megállóban már gyanúsan sokat álltunk. A sofőr felállt az üléséből, és a körülötte állóknak mondta:

-Szóljanak már ott hátul a külföldieknek, hogy megérkeztünk a Német Követséghez!

Az utasok szájról szájra adták tovább a hírt, megint csak mindenki nekünk segített. Leszálltunk, hát szemben is csak modern, emeletes épületeket láttunk. Bementem rögtön az elsőbe, ez volt a TÜBİTAK székháza. Az előcsarnokban volt egy információs üvegfülke egy hölggyel, valamint előtte két biztonsági őr álldogált. Egyikőjük az érdeklődésemre elmondta, hogy ő nem tud keresztény templomról itt, Kavaklıdere kerületben. De nincs gond, rögtön mutatta, hogy menjek be velük az üvegfülkébe. Ott mindjárt odafordította nekem a billentyűzetet és a monitort: tessék, menjek fel az internetre, és mutassam, hogy mit szeretnék. Én egyből meg is találtam azt az oldalt, amit már otthon is: a Törökországi Római Katolikus Egyház honlapját. Ott meg tudtam nekik mutatni, hogy miről beszéltem. Nincs probléma,-felelte erre, máris felhívjuk az ankarai templomok listáján a legelsőt! Tárcsázott és átadta nekem a kagylót. A vonal túlsó végén jelentkező úrral olasz-török keveréknyelven meg tudtuk érteni egymást, és a társalgás végén azt válaszolta, hogy „ Saint Paul kilise kapalı”… Ma már másodszor nem volt szerencsénk. (: Nagyon megköszöntük a biztonságiaknak a rendkívüli segítséget és elköszöntünk.

Gyalogosan indultunk északi irányba. Rövidesen elértük a hírhedt Kızılay teret. Láttunk úgy kb.100 rendőrt,é s mindenfajta rendőrségi járművet: 6 buszt, autót, dzsipet és vízágyút. Mindenki teljesen nyugodt volt, az emberek kb. 10 méterre a rendőröktől teljesen nyugodtan ebédelgettek, teázgattak a teraszokon.:

Néhány kis utcán és egy könyvbazáron át eljutottunk Ankara fő látnivalójához: a Kocatepe dzsámihoz! Elképesztően szép! És nem úgy van ám, hogy csak berontunk, előtte az épülettől távol leültünk egy padra,és hosszasan onnan gyönyörködtünk. Nagyszerű élmény! A dzsámi hiába tipikusan oszmán (Sinan) jellegű építmény,mégis 1987-ben lett kész. 4 darab,88 méteres minaretjével mindenhonnan láttuk a városban valamerről. Meglepően kevés látogató volt csak. Bementünk, és álmélkodtunk. Bent éreztem igazán, hogy tényleg az istanbuli Sultanahmet mása. Lepakoltuk a holminkat egy fal mellé, és mindent megnéztünk. Persze a dzsámi legszembeötlőbb látványossága a hatalmas, gömbölyű csillár! Tényleg hihetetlen közelről! Talpunk élvezte a pompás szőnyeg simogatását, figyeltük az arab idézeteket a falakon,és két szintet is felmentünk a kerengőn. Teljesen kiélveztük a látnivalót, és elbúcsúztunk a város fő lényegétől.

Semmi kedvem nem volt buszmegállót keresni (különben sem volt felírva, hogy hányas busz lenne a jó),így leintettünk a taksit. Az Opera térre vitettük magunkat, ami 8,2 TL-be került. Mondtam a sofőrnek, hogy van apróban 7 lírám vagy pedig 50-est tudok adni.
-Akkor 7 TL-be került az út, nem számít- hangzott a válasz! Hát, mi pedig köszöntük szépen!
Nagyon fáradtak voltunk már, de csak piszkált minket az az Ulus bazár. Lepakoltunk, és gyalogosan útra keltünk. Séta közben megtekintettük Atatürk lovasszobrát, és hamar meglett a bazár is. Az Anafartalar caddesi két oldalán helyezkedik el. Minden boltot átnéztünk, de igazából merev falú bőröndöt kerestünk. Sajnos itt sem volt. Muszáj volt puha falút venni. Egy kedves, középkorú úrnál találtunk is,mindössze 45 TL-ért! Nagyon jól elbeszélgettünk, és amikor meséltem neki, hogy voltam már Edirnében és Tekirdağban, ő szomorúan mondta, hogy már az 50 felé ballag és még soha nem volt Trákiában.:(

Voltunk még egy sportruházat boltban is,és a boltos megengedte,hogy lefényképezzem a focimezeket (mivel ő is Beşiktaş drukker volt:) ). Végezetül a feleségem akart venni egy ujjatlan, mellény jellegű farmerpólót. Csak rövid ujjúban volt, de az eladónők nagyon túlbuzgóak voltak, mindenáron ott azonnal le akarták vágni az ujjakat. Csak nem akarták megérteni, hogy az egész ruha egy egész számmal kisebb a kelleténél! Végül úgy kellett megszökni a boltból.:) A Kiler szupermarketben pedig láttuk,hogy hihetetlenül olcsó a Damak pisztáciás csoki. Ide még visszatérünk.

Most már tényleg hazafelé indultunk. De a szálloda mellett az Öztürk Süpermarketbe még be kellett mennünk! Ugyanis az ebédnél a feleségemnek annyira megízlett az ayran, hogy azt akart csak vacsorára, friss török kenyérrel és semmi egyebet! A hotellel szemben volt egy kenyérárus, melyre ki volt írva,hogy „Trabzon ekmeği”. Rögtön kérdeztem az eladó bácsit, hogy ő odavalósi-e,de azt mondta, hogy Orduból jött. A kenyér ára 65 kuruş lett volna. De megint csak nagy címletünk volt. A bácsi csak intett: ez nem gond, majd holnap ideadjátok! Fél nap alatt másodszor esett meg velünk ilyesmi! Felmentünk a szobába,és véget vetettünk a keddi napnak, mert igen hosszúra és tartalmasra sikeredett!

Üdvözlettel:
Feyyaz

2013-07-09