Eskişehirben, a régi városban

Az étterem hátsókertjében szokás szerint nem sikerült olyan korán kelnünk, mint ahogy terveztük, de még mindig nem volt túl késő ahhoz, hogy ne kánikulában vágjunk neki az országútnak.

Az országútnak, ami innen, 627m-ről, a 980m-es hágó előtti 100 métert leszámítva már csak enyhe emelkedőket tartogatott számunkra. Ezt azért tudtuk ilyen pontosan, mert még Isztambulban a netbook képernyőjét max. fényerőre téve átrajzoltam a domborzati grafikont egy vékony papírcetlire. Így pontos képünk volt arról, mikor milyen emelkedők várnak ránk, és a grafikon meglepően hasonlított a valósághoz, ezért ekkora már megbíztunk benne.

Épp csak azokat az apró dombokat nem jelezte, amelyek a hágó után vártak ránk, kietlen, üres tájon utaztunk, még a vízvételt is egy cementgyár portája melletti teázóból oldottuk meg. Mivel korán indultunk, jól lehetett haladni az úton és sok fényképeznivaló pillangó sem jött szembe, délután kettő előtt megérkeztünk az aznapi végállomásunkra, Eskisehirbe. Ilyen még sosem történt, mióta úton vagyunk, ez nagy öröm volt a kilométerhuszár lelkemnek, és a „csak akkor vagyunk boldogok, ha túl vagyunk a napi melón (a tekerésen)” régi, rossz beidegződésemnek.

Salih-éknál – A kedves protestánsok, akik mindenüket felajánlották nekünk

Cüneyt-el (ejtsd: Dzönej), a vendéglátónkkal fél 7-re volt megbeszélve a találkozó, így volt még négy és fél óránk. Ez az idő nem telt eseménytelenül. Egy helyen, ahol úgy véltük, kapunk olcsón jó kaját, letámasztottuk a bringákat. Még csak egy-egy megérkeztünk-ayranon voltunk túl, amikor Zita megpillantott egy fickót egy nagy tűzőgéppel. Utánaszaladt, és kézzel-lábbal megkérdezte tőle, hogy szabad-e használnia  néhány tűzés erejére. Az ülése hálós szivacsát szerette volna végérvényesen összeilleszteni a tépőzárral, ami az ülés merev szénszálas anyagához rögzíti. Sajnos a tűzőgép nem működött a vastag szivaccsal, de miután emberünk átlátta a problémát, Zitát szivacsostul elrángatta egy kis utcába két sarokkal odébb. Ott volt ugyanis egy kis mindenes bolt, ahol főleg szövetanyagokat árultak. Innen emberünk szerzett egy íves tűt, amivel már könnyedén rá tudta Zita varrni az ülésszivacsra a tépőzár egyik felét. A művelethez már a bringákat is áttoltuk erre a helyre, hogy ne kelljen kétfelé lennünk. Én nagy örömömre találtam titkosítás nélküli wifit, így el tudtam ütni az időt a telefonommal az Interneten, amíg Zita varrt.

Folytatás

Forrás: 360fokbringa.hu