Erdély túl veszélyes barátai – az erdélyi fejedelmek oszmán függőségéről beszél Prof. Dr. Papp Sándor történész

Megjelenés előtt álló könyvében Prof. Dr. Papp Sándor történész, a HUN-REN-SZTE Oszmán Kori Kutatócsoport vezetője, az SZTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék és az Altajisztikai Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára az Oszmán Birodalommal való függőségen keresztül vizsgálja az erdélyi fejedelmek helyzetét.

Mit jelentett Szapolyai János kézcsókja a mohácsi csatamezőn, ha megtörtént egyáltalán? Milyennek látta Szulejmán szultán a magyar Szent Koronát, és miért adta vissza 1529-ben, Buda elfoglalása után? Hogyan alakult ki a szabad fejedelemválasztás a török függőség alatt? Kért-e Bocskai István koronát a töröktől? Az erdélyi fejedelmek pragmatikus törökpolitikája mögül hogyan bukkant ki újra és újra a Magyar Királyság történelmi hagyománya?

– Az Oszmán Birodalom karddal megszerzett tartományként tekintett az Erdélyi Fejedelemségre. A magyar közbeszédben ugyanakkor kitartóan él az a nézet, hogy az erdélyi fejedelmek független politikát folytattak. Mit gondol erről?

– A történelmi realitás az, hogy az erdélyi fejedelmek nem voltak függetlenek. Azt szokták mondani, hogy ameddig az erdélyi fejedelem rendszeresen fizette az adót, és nem tett a szultáni hatalom érdekei ellen, teljes belső önállósággal bírt. Mivel a Habsburg-ellenes támadásokat intéző fejedelmek működése egybeesett a Porta politikai céljaival, eléggé megfoghatatlannak tűnt az alávetettség igazi mértéke. Ebből kialakult egy Erdély kvázi függetlenségét feltételező nézet. A 19. századtól kezdve ez a vélekedés a közbeszédben annak hatására terjedt el, hogy a Magyar Királyság, bár önálló államisággal rendelkezett, de beépült a Habsburg Monarchiába. Magyarország teljes függetlensége iránti vágyat jelentette, amikor a történészek azt hangoztatták, hogy az igazi államiságot az erdélyiek vitték tovább. Erdély jogi státusa azonban valójában egy örökség. A mohácsi csatavesztés után Szapolyai János megpróbált magyar királyként fellépni a nagyhatalmat képviselő Ferdinánddal szemben. Szapolyainak a franciák is ígértek támogatást, de nem tudták segíteni, az V. Károly ellen szervezkedő német-római rendek is megígérték neki a segítséget, de ennek nem volt súlya. Szapolyai úgy tudott megmaradni királynak, hogy tényleges katonai, hatalmi támogatást csak a török szultán adhatott neki. Innentől egyenes út vezetett oda, hogy ne beszélhessünk függetlenségről. Szapolyai Jánosnak még elegendő volt megegyeznie a szultánnal és elfogadnia fennhatóságát. Az 1538-as váradi béke kellett hozzá, hogy egy pillanatnyi egyensúlyi állapotban beálljon egy rend, ami biztosította a Habsburgoknak az örökösödést, de elfogadta Szapolyai János uralmát. János király halálával az egész borult, a fia, János Zsigmond trónon maradásához már arra volt szükség, hogy a szultánt külön követséggel keressék meg. Csak a szultán támogatásával vállalhatta fel Szapolyaiakat támogató szűk kör, hogy 1540-ben, illetve 1541-ben Ferdinándnak ellenállnak. Nem gondolhatták, hogy saját maguk sikeresek lehetnek Ferdinánddal szemben, amikor ez az apának is csak különböző megállapodásokkal sikerült. Ez pedig azt jelentette, hogy Erdély még egy lépéssel bentebb került az oszmán érdekek szférájába.

Folytatás