Erasmusi beszámolók: Milyen egy török egyetem?

Isztambulban több buszpályaudvar is van, Esenler, az egyik legnagyobb, az európai oldalon található. Egy hatalmas tér az egész, körbe a buszjáratokat üzemeltető társaságok irodáival. Elég az hozzá, hogy Adapazariba, ami ugye Sakarya tartomány (megye) székhelye, a Sakarya VIB nevű cég közlekedtet buszokat. A luxuskategóriás járművek két óra alatt teszik meg a 160 kilométert. Mivel senki nem várt a reptéren, egyedül tettem meg az utat, a repülőn megismert barátaim (a két angolul jól beszélő fiatalember) segítségével. Adapazariban már várt rám Mahmut, az egyetem Erasmus-koordinátora, helyi ügyeink intézője, minden titkok tudója. Vele még Magyarországon találkoztam, merthogy egy évet töltött Miskolcon, ugyanennek a programnak részeseként. Kisbusszal utaztunk a „Kampus”-ra, ezt a távolságot, remélem, soha az életben nem kell megtennem gyalog, ugyanis legalább 20 kilométer, durva emelkedőkkel, és valószínűleg föl se találnék. A koliban gyorsan elhelyezkedtem, international program and dormitory lévén, Pedro, egy portugál gyerkőc jutott nekem szobatársul. Mindketten erősen sokat használjuk a világhálót, néha egy internetes kávézóban érzem magam…

Az első esték egyikén tettem egy sétát, a kilátás feledhetetlen: Az avataromban (gyk. névjegyben) látható naplementés kép is ezen a tájon készült. Nos, nem egészen ez fogad, ahogy kilépek a kollégium ajtaján, de valami hasonló. Talán nem látszik jól, de a hegyek tetején az ott hó, ugyanakkor tavaszias az idő, a hőmérők 10 fokot mutatnak napközben, ma (2007.02.11.) pedig virágokat is találtunk. Az időjárásra vonatkozó firtatások egy részét ezúttal megválaszoltnak tekintem. Egyébként az egyetem épületei sárga, piros, kék, barna színekben pompáznak (a miénk ez utóbbi), a fehér nem annyira favorizált szín errefelé. Ennek előnye, hogy meg lehet jegyezni melyikben, mit találok, hátránya, hogy hozzá kell szokni. A campus sok száz hektáron terül el a dimbes-dombos hegyoldalon, és folyamatosan építkeznek. A meglévő karok mellé most tervezik beindítani az orvos- és jogászképzést, így bizony kell a hely. 35.000 tanuló senyved naponta a padokban, ez a szám néhány éven belül 50.000-re duzzad. Nemcsak a török gazdaság dübörög, hanem határozott fejlődés figyelhető meg a oktatásban is, a diplomások aránya is nő (gondolom). A linkek 2004-es adatokat mutatnak, eszerint a török társadalom 87 %-a írástudó, a középfokú oktatásban az összes középiskolás korú gyerek 54,87 %-a vesz részt, vagyis kb. minden második embernek van, vagyis inkább lesz érettségije. Az egyetemek általában csalóka képet mutatnak, ha valaki csak ebben a környezetben kívánja megismerni az adott társadalmat. Általában a világ minden részén hasonlóan néznek ki, számítógépek, könyvtárak, büfék és sokféle szolgáltatás áll a tanulók rendelkezésére. Itt sincs ez másképp, a kollégiumban például vezeték nélkül lépünk kapcsolatba a dotcommal (.com), a menzán is működik ugyanez.

A török büszke nép, a zászló alapfelszerelés. Van egy jó nagy az egyetemi campuson is, szépen lebegett a mérsékelt szélben, valahogy így: Megmutatnám, de nem tudok még videót feltölteni, úgyhogy íme egy kép. Egy ismerősöm szerint, ahogy haladunk kelet felé (Európától), az idő úgy lesz egyre relatívabb. Néhány félóra várakozás Romániában és Bulgáriában teljesen megszokott, felesleges idegeskedni. Törökországban is tapasztalható a time-unconscious kultúra (ez pont az ellentéte „az idő = pénz” megfontolást középpontba állító világunknak): egy nap múlva egyetemi órákra kéne mennem és még nincs órarendem. És, az a helyet, hogy én sem izgatom magamat miatta, különösen, ha ők sem. Inkulturálódom, bár néha nem olyan könnyű. A