Én nem színnek látom a feketét

Vékony kis novelláskötet, egy fiatalon elhunyt török drámaíró művei, amelyeket a felesége rendezett össze és posztumusz adták ki pár éve. Mindenféle előzetes elvárás nélkül vettem kézbe, mivel színdarabjait sem ismertem – és meglepett. Nem tudom, ki akarta-e valaha adatni ezeket a novellákat, vagy saját maga szórakoztatására írta őket, érzek bennük némi önvallomásos, öngyógyító jelleget. Nehezen írok róla, annyira szabad és nehezen megfogható kis írások ezek.

Miért jó olvasni?

Mert kiszámíthatatlan, sodró, néha megkomponált, néha van a történeteknek furcsa csattanója, néha pont a befejezetlenség rejti a mondanivalót. Néha csak hangulatfestés, az ismerős török melankólián átszűrve – ez benne a legjobb… Van ez a ’déli búbánat’, ami tetten érhető az olasz, a török, a spanyol és görög regényekben, filmekben, erre én sokkal jobban rezonálok, mint mondjuk a skandináv vagy germán kultúra termékeire. A mediterrán életérzés, életöröm ellentéte, árnyéka nekem sokkal borzongatóbb, mint az északi lelkizés – azt is szeretem, pont azért, mert idegen, egzotikus és inkább értem, mint érzem. Aki Pamukot olvas, az tudja, mi az a hüzüm. Nekem ez köszön vissza Baydur novelláiban.

Tovább