“Elnyeli-e” a kurd- és örménykérdést a törökországi a korrupciós botrány?

Az isztambuli és ankarai ellenzéki sajtó egy része már azt mérlegeli, vajon a múlt év végén kipattant kormányzati korrupciós botrány örvénye nem ragadja-e el és húzza le a mélybe magát a kormányfőt is. Recep Tayyip Erdoğan azonban elszánt ellenállást tanúsít, s védekezésből szinte már az első pillanatban támadásba ment át. Méghozzá olyan lendülettel, hogy legádázabb ellenfele és korábbi szövetségese, Fethullah Gülen hocaefendi, a “tiszteletreméltó vallástanító” ismételten cáfolni kényszerül azt a erdoğani állítást, amely szerint az ő emberei szervezték meg és hajtották végre a magas szintű letartóztatásokat. Tehát azok a hívei, gyaníthatóan a Szolgálat (Hizmet) nevű mozgalmának a tagjai, akiket ő szerzett be az igazságügy, a bíróságok és rendőrség apparátusába, hogy “uralják a terepet.”

Törökországban egyáltalán nem új az a feltételezés, hogy a hocaefendi kiterjedt jótékonysági, közoktatási és “vallásideógiai” szervezetének tagjai mélyen beépültek az igazságügybe és a rendfenntartó szervekbe. Egy ezt leleplező könyv szerzőjét, a liberális Ahmet Şık nyomozóriportert és egyetemi előadót nem is olyan régen még őrizetbe is vették. Nem nehéz kitalálni, hogy annak idején ki vagy kik is kezdeményezték e fellépést “Az imám haderege” írójával szemben. Ez egyértelműen kiviláglik abból is, ahogy elbántak a Gülen sajtóbirodalmának részét alkotó Today’s Zaman című lap munkatársával, Andrew Finkel brit újságíróval. Finket ugyanis meg merte tenni azt, hogy pártját fogta bebörtönzött török kollégájának. “Nekünk mint egy Gülen-lap munkatársainak kiváltképp kötelességünk megvédelmezni bírálóinkat” – írta. Rögtön el is bocsátották, s nem közölték utolsó írását. Finkel húsz éve él Törökországban, amelyről több könyvet is írt. Felesége ismert skót történész, az oszmán történelem szakértője. Ahmet Şık egyébiránt – miután szabadlábra helyezték – 2013 tavaszán részt vett a Gezi parkban rendezett nagy kormányellenes tüntetésekben, és a rendőrségi “beavatkozás” közben fejsérüléssel kórházba kellett szállítani.

Név említése nélkül legutóbb még Ahmet Gül köztársasági elnök is célzott a hocaefendi mozgalmára, noha a Habertürk tévéállomásnak adott nyilatkozatában elsősorban ismét közéleti önmérsékletet igényelt, a kormánytól pedig azt követelte, hogy “derítsen fel minden korrupciós vádat.” Nyilvánvalóan azonban a “Szolgálatra” gondolt, amikor kijelentette, hogy Törökországban nem lehet még egy külön “állam az államban”, vagy nem működhetnek az állammal szemben “más szervezetek is ugyabban az államban”. Főleg pedig nem fordulhat elő az, hogy “köztisztviselők valamilyen szervezetükön kívüli helyről kapjanak útasításokat.” Ez egyértelmű utalás volt arra az országosan elterjedt, noha nem bizonyított nézetre, hogy az állítólagos korrupcióval kapcsolatos eljárást a güleni “Szolgálathoz” közel álló államügyészek kezdeményezték a “főnök sugallatára”. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni egy tárgyilagos külföldi napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung délkelet-európai tudósítójának, az eseményeket Iszambulból figyelő Michael Martensnek a szavait: “Egyértelmű, hogy Erdoğan birodalmában az igazságszolgáltatás egy része legutóbb egészen nyíltan a miniszterelnök érdekei ellen dolgozott. Törökország igazi szerencsétlenségének az is okozója, hogy igazságszolgáltatása nem a jog uralmának, hanem az erősebb jogának van alávetve, és hívásra kezd és szüntet meg nyomozást.”

A törökországi események szinte űzik, hajtják egymást. Az új esztendő negyedik napján a miniszterelnök a fényes isztambuli Dolmabahçe-palotában három és fél órán át tartó díszebédet rendezett a vezető, főleg kormánybarát újságírók és médiavezérek, nem utolsósorban pedig az állami élet számos befolyásos tényezője részvételével. Ebből az alkalomból a sajtó több mint félszáz képviselőjét – mintegy “tenyeréből etetve” – egy pompásan megterített asztal köré ültetve látta vendégül. Így fejtette ki álláspontját a “folyó ügyekről.” De már a következő napok egyikén Ankarában bejelentették újabb 350 rendőr kényszerű “áthelyezését”, magyarul leváltását. Országosan összesen 80 rendőrfőnöknek mondtak fel, s csak az utóbbi hetekben részben a korrupciós ügyön dolgozó1000 rendőrnek kellett távoznia eddigi beosztásából.

Mindez szemlátomást “ellencsapások” sorozatának része, a kormányfő visszavágása azért, amit a díszebéden elhangzott hosszú beszédében úgy minősített, mint egy “népakarattal szemben megkísérelt igazságügyi államcsínyt. Mi azonban ezzel szembeszállunk. Az egész műveletet törvénytelenül kezdték, és törvényítelenül folytatták, semmibe véve az ártatlanság vélelmét – mondta. A reggeli óráktól kezdve az egész akciót a “történelemben a korrupció és a hűtlen kezelés ellen indított legnagyob hadműveletként” reklámozták az írott és az elektronikus sajtóban, a közösségi oldalakon, és sikerült is ezt a felfogást mindenütt elhinteniük. Mindezek tetejébe a sajtónak kezdtek kiszivárogtatni törvényben előírt módon szigorúan titkosnak minősített okmányokat, információkat és fényképeket, s ezzel egy időben mintegy gombnyomásra megjelent a színen az ellenzék is. A művelet reggel kezdődött, estére pedig már véget is ért a kihallgatási és bírósági szakasszal. Hát lehetséges ilyesmi? – tette fel önmagának a kérdést, amelyre “sajnos igen”-nel válaszolt. Nyilvánvaló, hogy a személyét is megcélzó sokirányú művelettel, amelyet a jog köntösébe bújtattak, nem egyszerűen két legyet akartak ütni egy csapással, hanem “valóságos légyirtást akartak véghezvinni” – folytatta a képes beszéd módszeréhez folyamodva.

Több miniszter fiát is őriztbe vették a hatóságok anélkül, hogy előtte tájékoztatták volna őt, a kormányfőt, s némely lapjelentés szerint Bilal nevű fiával szemben is felmerült visszaélés gyanúja . “Mi a törvényt védelmezzük, mindenkivel szemben érvényesítjük, s ebből a szempontból az én gyermekeim sem élveznek külön védelmet” – hangsúlyozta.”

“Ám az eljáró hatóságoknak valójában nem az úgynevezett visszaélések leleplezése volt az igazi céljuk – jelentette ki – , hanem belső és külső sötét erők merényletet akartak végrehajtani a nép akarata ellen, veszélybe akarták sodorni országunk jövőjét és stabilitását. Mi azonban nem fogjuk megengedni, hogy sötét felhők elhomályosítsák Törökország jövőjét – jelentette ki, s bizakodóan nyilatkozott rendszere szilárdságáról a küzöbönálló márciusi helyhatósági választások és az augusztusi elnökválasztással kapcsolatban. A beszédet az állami hírügynökség, az Anadolu Ajansi szinte teljes terjedelemben ismertette, s név szerint felsorolta a meghívott sok újságírót is.

Az utóbbi napokban lényegében nem sokat változatott beszédeinek hangvételén. Szinte ugyanolyan élesen támadja ellenfeleit, mint évvégi “támogatásszerző” körútján a fekete-tengeri Giresunban és Trabzonban. Ott jelentette ki lelkes híveinek tömeges üdvrivalgása közepette, hogy “barátnak és ellenségnek egyaránt tudnia kell, hogy mindenkinek letörjük a kezét, aki kezet mer emelni függetlenségünkre.”

A durva szavak hangoztatása közben azonban a miniszterelnök eddigi legnehezebb politikai helyzetében is rendkívüli taktika ügyeségről és rugalmasságról tett bizonyságot.. Ennek egyik példája, hogy a mellette való kezdeti határozott kiállása óta újabban óvatosan elhatárolódik az állami Halkbank igazgatójától. A bank az Erdoğan-kormány ellen felhozott egyik legsúlyosabb gyanúsítás célpontja. Eszerint állítólag kenőpénzek lefizetése fejében közreműködött abban, hogy aranyszállítmányok “segítségével” kijátszhassák az iráni büntetőintézkedéseket. A kormányfő politikusi ügyességének másik megnyilvánulása, hogy a köztársasági elnök után ő is tárgyalt a török ügyvédi kamarák szövetségének elnökével, Metin Feyzioğlu professzorral a “jogrendszer esetleges további reformjáról.” Ez egyszerre érintene két érzékeny társadalmi kérdést, amelyet a kormányfő soha nem tévesztett teljesen szem elől.

Ennek alapján felmerülhet, hogy újratárgyalnák magas rangú katonák egyikének-másikának azóta is vitatott bírósági ügyét, akiket az Ergenekon fedőnevű kormányellenes összesküvés állítólagos részvevőinek perében ítéltek el, valamint több ezer főleg olyan kurd értelmiségi esetét is, akiket a Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége, kurdul Koma Civakȇn Kurdisztan (KCK) tagjaként szintén kétséges jogi megalapozással évek óta ítélet nélkül börtönben tartanak. Azzal vádolják őket, hogy a KKC-ben mint a terrorista PKK városi fedőszervezetében tevékenyednek.

Ami a katonákat illeti, itt nyilvánul meg leginkább a miniszterelnök megfelelő időzítéssel párosuló ritka előrelátása, taktikai érzéke: már jóval a mostani korrupciós botrány kirobbanása előtt felismerte, hogy nem lenne helyes végleg felégetni minden hidat közte és a haderő éppen általa “megalázott”, vagyis politikai befolyásában már alkotmányosan is korlátozott vezérkara között. Azzal, hogy most újfent szóba hozta korábbi vezérkari főnökének, az életfogytig tartó elzárásra ítélt Ilker Başbuğ tábornoknak a perfelújítását, voltakképen megismételte régebbi gesztusait. Már egy éve hangosan “megütközött azon”, hogy “puccsistaüldözés” olyan méreteket ölt, hogy “háborús veszély esetén hovatovább híjával leszünk rátermett katonai vezetőknek.” Ez Başbuğra vonatkozott, akit annak a vádnak az alapján ítéltek el, hogy “terrorszervezet élén állt.” De a miniszterelnök már korábban rendszeresen célozgatni kezdett arra, hogy az “igazságszolgáltatás elvetette a sulykot, amikor államcsíny előkészítésének vádjával futószalagon ítéltel és küldött börtönbe katonatiszteket”. Most pedig kormánypropagandisták időnként elejtenek egy-két megjegyzést arról, hogy az igazságszolgáltatás gülenistákkal volt fertőzött, s így a “főtisztek némelyikét sújtó igazságtalan ítéletek nem kismértékben az ő lelkükön száradnak.” Ügyes húzás – mondják megfigyelők. A kormányfő legügyesebb húzása azonban az volt, hogy 2013. február 12-én meglátogatta a kórházban Ergin Saygun nyugalmazott tábornokot, akit előzőleg 18 év börtönbüntetésre ítéltek. Ő volt az Ergenekon egyik alvállalkozásának, a “Pörölykalapács” fedőnevű kormányellenes összeesküvési ügynek az egyik fő vádlottja. A hihetetlennek tetsző látogatásról készült sajtófotók tanúsága szerint a kormányfő gyengéden fogja a kezét a nyolcórás szívműtéten átesett volt vezérkarifőnök-helyettesnek, a szárazföldi erők korábbi főparancsnokának. Az ágyban kimerülten fekvő beteg hálás pillantást vet látogatójára. A tábornok ágyát családjának aggódó tagjai fogják körül. Megható jelenet…

Török hírmagyarázók akkoriban megpendítették, hogy a miniszterelnök a tábornok betegágyánál tett látogatásával valamiféle végleges kiegyezést, megbékélést keresett a kemalisták tekintélyelvű régi gárdája és az általa képviselt új anatóliai vallásos konzervatív elit között . A hadseregben ugyanis morgolódás volt hallható amiatt, hogy “indokolatlanul túl sok katona van rács mögött.” Állítólag lemondott egy magas rangú haditengerész, és több vadászpilóta is erre készült. Más magyarázatok szerint a sajtó számára is jól megrendezett “beteglátogatással” a kormányfő semlegesíteni akarta a hadvezetésnek azt a nacionalista részét, amely esetleg még mindig akadályozni képes a “kurd békefolyamat” kiteljesedését. Márpedig a PKK-való tárgyalásokhoz szükség van a haderő támogatására. Némely per újratárgyalának követelésével most maga a vezérkar lépett fel, amely egyébiránt cáfolta, hogy “be akarna avatkozni a jelenlegi válságba.”

Az említett igazságügyi reform kurdokra vonatkozó várható hatásától a kormány – személy szerint Erdoğan – nyilvánvalóan azt várja, hogy előlendíthetik az akadozó “kurd békefolyamatot.” Bírósági döntés alapján éppen a napokban helyeztek szabadlábra több kurd nemzetgyűlési képviselőt, akiket a KKC-ben való tevékenységgel, azaz terrorista PKK-kapcsolattal vádoltak. És csak most érkeztünk el az írásunk címében feltett kérdés megválaszolásához, vagyis hogy a mostani botrány “elnyeli-e” a kurd- és örménymegoldást. Vagyis károsan hat-e ki rájuk.

Érdekes módon a külföldi sajtó szinte teljesen hallgatott arról, hogy a török miniszterelnök már a belpolitikai válság kezdetén azt állította, hogy a hocaefendi “Szolgálata” a rendőrségi-igazságügyi rajtaütéssel voltaképpen a “kurd békefolyamatot”

akarta megcsáklyázni. A BBC török nyelvű adásainak szerkesztősége olyan törökországi véleményeket idézett, amelyek szerint a kormány és a Gülen-mozgalom első súlyosabb súrlódását is a kurd prbléma miatti nézeteltérsek okozták. A mozgalom “biztonságpolitikai okokból” helytelenítette, hogy a kormány képviselői 2009 és 2011 között Oslóbn titkosszolgálati tárgyalásokat folyatott a “terrorsista PKK képviselőivel” a békés megoldásról. Később szintén nem értett egyet azzal sem, hogy İmralı márvány-tengeri börtönszigeten egyezkedtek Öcalan “terroristavezérrel”, aki ott tölti életfogytiglani büntetését. Miután a kormány korlátozni akarta Gülenék befolyását a biztonsági szolgálatoknál, képviselőik az igazságügyi minisztériumban “törvénytelen kapcsolatfelvétel” címén feljelentették Hakan Fidant, a hírszerzés (MTI) vezetőjét. Ennek ellensúlyozására hozta a kormányfő azt a rendeletet, hogy MIT-munkatársak ellen nem lehet eljárni az ő felhatalmazása nélkül. Ezután kerültek forgalomba azok az értesülések, amelyeket amerikai forrásokból vett át a török sajtó, s amelyeket főként a Today’s Zaman című Gülen-lap kapott fel. Ezek szerint Fidan állítólag olyan információkkal látott el illetékes iráni tényezőket, amelyek alkalmasak voltak izraeli ügynökök azonosítására, vagyis leleplezésére. Kormánypárti lapok ezután a MIT és Törökorzág ellen irányuló “nemzetközi összeesküvésről” cikkeztek, s Bülent Kenes főszerkesztőt “cionista kémnek” bélyegezték.

Murat Karayılan, a “PKK hadműveleti főnöke”, aki főhadiszállását az iraki Kandil-hegységben tartja, úgy nyilatkozott, hogy a titkos oslói tárgyalásokról készített kazettát a “Szolgálat” emberei szivárogtatták ki a sajtónak. A BBC által meginterjúvolt Ertuǧrul Kürkçü, a kurd Népi Demokrata Párt (HDP) társelnöke emlékeztetett Gülen 2011. október 24-én elhangzott beszédére, amelyben átkokat szórt a kurdokra, s legutóbb hasonló átkokkal illette a kormányfő követőit is. Akkori videoüzenetében felszólította a török haderőt, hogy indítson támadást a kurd szakadárok ellen. Szó szerint ez hangzott el: “Derítsétek fel, és kerítsétek be őket, verjétek szét alakulataikat, bocsássatok tűzözönt házaikra, hogy jajszavukat nyomjá el még kétségbesettebb jajveszékelésük. Gyökerestül tépjétek ki őket, és vessetek véget ügyüknek.”

A mostani videoüzenetében két karját az ég fel emelve hasonlóképpen káromolta azokat, “akik a tolvajt nem látják, és őhelyette azok után vetik magukat, akik a tolvajt üldözik. Allah bocsásson tüzet az ő házaikra!”. Mindez azonban eltörpül legkorábbi írásai és kijelentései mellett. Gülen mind az 1971-es, mind az 1980-as katonai puccs idején a tábornokok oldalára állt. Persze ha ezt nem teszi, a világ talán ma nem tudna róla. Csupán néhány nappal azután, hogy a puccsisták 1980-ban ezreket tartóztattak le, és sokakat örökra eltüntettek a föld színéről, már pártosan rögtön meg is szólalt. Mint egy újságcikkében írta, “Anatólia áll utolsóként őrségben a “keresztes lovagok, a jezsuiták vagy a kéjmámor, az alkohol, valamit a nyugati filozófiák és ideológiák ellen.” Majd méltatta a katonaság közbelépést. s még a kilencvenes évek végén is azt állította visszapillantva, hogy “a baloldaliak sok vezetője akkoriban nagyon is megérdemelten kapott büntetést. Muzulmánokat legtöbbször csak azért vettek őrizetbe, hogy meglegyen az egyensúly…”

Ám az utóbbi évekbena “a Szolgálat” mozgalma valóságos élharcosává vált a katonai uralom elleni küzdelemnek. Ezért Gülen hívei nem veszik jó néven, ha emlékeztetik őket báványozott vezetőjük korai katonás publicisztikáinak lelkes ömlengésére. Hivatalos honlapjukon nincs is szó a katonai hatalomátvételt igazoló írásokról. Most úgy tüntetik fel vezetőjüket, mint a puccs szenvedő alanyát.

Régebben Gülen kiváltképp kitűnt azzal, hogy az Oszmán Birodalmat az egekig magasztalta, mint “török-muzulmán nagyhatalmat és az iszlám világának élcsapatát”. Ilyenkor azonban egyúttal hangot adott a nem mizulmánokkal, különösképpen a keresztényekkel szemben érzett előítéleteinek. De korábbi írásaiban ellenségesen nyilatkozott kurdokról és alevitákról is, s mozgalma okmányaiban ezért soha nem volt szó “kurdokról” vagy “Kurdisztánról”, hanem csak “keletiekről” és “keleti tartományokról.”

Jelenleg azonban ez már szintén a múlté, mert a Gülen-féle sajtócsoportoz tartozó médiaegyüttes a leglelkesebb védelmezője a kurdok kisebbségi jogainak, Ha viszont a törökországi kurdok függetlenséget vagy saját államot követelnek, vége szakad türelmüknek. S Gülen most a “kurd békekezdeményezés” támogatójának is vallja magát. Ilyen értelemben tehát a botrány kimenetelétől függetlenül sincs minden veszve a kurd-török béketeteremtés kérdésében.

És ha a másik gyötrő problémát, az örménykérdést is felidézzük, ma már teljes biztonsággal állapíthatjuk meg, hogy ezt a tárgykört a törökországi civil társadalom most már huzamos ideje az ország közéleti napirendjén tartja. Ennek lehetőségéhez tagadhatatlanul hozzájárult az Erdoğan-kormány immáron több mint tíz éve alatt tapasztalt hivatalos reformtörekvés, a kisebbségek iránti hajlandóság. Ezért egy olyan közéleti botrány hullámai, mint amilyen a mostani, felcsaphatnak a hatalom legmagasbb csúcsaiig is, és előidézhetnak akár kormányváltozást is, az örménykérdésben a civiltársadalom már kimozdíthatatlan hadállásiból. Az örmény “nagy tragédia” százéves évfordulójának közeledtével szemlátomást Ankara is tudatosítja, hogy az 1915-re való megemlékezés várható nemzetközi jellege kötelezettségeket ró az európai uniós csatlakozásra törekvő országára, a “tettes” Oszmán Birodalom köztársasági utódjára is. Jól felfogott érdeke, hogy a tragikus örménysors és az érte való felelősség megítélésében tapasztalható nézetkülönbségek ne akadályozzák, hogy újra felvegyék az Örményország és Törökország közötti hivatalos tárgyalások fonalát. Felelevenítsék tehát az életbe még nem léptetett 2009-es zürichi megállapodásokat, és megoldást találjanak a határnyitásra és a kapcsolatok rendezésére. Ahmet Davutoğlu külügymniszter legutóbbi svájci és örményországi megbeszélései némi reménnyel kecsegtetnek.

Mindettől függetlenül a török civil társadalom és az egyetemek életében változatlanul pezsgő tevékenység tapasztalható: azon fáradoznak, hogy mind szélesebb körben tegyék ismertté az örmény golgotajárás különböző állomásait és a török-örmény közös történelmi múltat. A török napilapokban és könyvekben erről hosszú ideje már sokat lehet olvasni. Az utóbbi években az eziránt érdeklődő közvélemény figyelme mind inkább

arra a kérdésre összepontosult, hogy mi lett a sorsuk a kegyetlen deportálások közben életben maradt örmény asszonyoknak és gyermekeknek, akiket mzulmán török családok vagy talán még nagyobb számban kurd törzsek vettek magukhoz, és az erdetileg ortodox apostoli örmény vagy örmény katolikus nőket és árvákat muzulmán hitben nevelték fel. Sokáig a feledés sűrű sötétje borult rájuk.

Most azonban már azoknak a történetével is sokat foglalkoznak, akik azzal váltották meg életüket, hogy kényszerből áttértek az iszlámra. Ez utóbbi témáról történészek konferenciát rendeztek, s ennek anyagát nyilvánosságra hozta az örmény és török nyelven megjelenő Agos című hetilap, amelyet Hrant Dink, a 2007-ben meggyilkolt örmény újságító alapított. A múlt év áprilisától júniusáig volt látható Isztambul Tophane kerületének egyik kiállítótermében egy hasonló témájú kiállítás, amelyet vándorútra küldtek később Anatólia távolabbi városaiba. “Tanúságtétel egy örmény család elveszett történetéről – Amit a Dildilian fivérek fényképezőgépükkel megörökítettek” – ez volt a címe a rendezvénynek. A hivatalos ismertető szerint “a szervezők arra törekedtek, hogy bemutassák azt a fájdalmas történelmi folyamatot, amelynek során az anatóliai örményeket kegyetlenül kiirtották szülőföldjükön, amely otthonuk volt 2500 év óta”. Az örmény fivérek Sivasban, Merzifonban és Samsunban dolgoztak fénnyképészként. Hivatásuk gyakorlása – illetve először amerikai misszionáriusok, majd egy emberséges török katonatiszt – mentette meg az életüket. Kezdetben Merzifon város amerikai tanintézetében foglalkoztatták őket a szkmájukban, amire felfigyeltek az oszmán hatóságok, s ők is kezdték fényképeztetni magukat az örményekkel. Még mielőtt azonban 1915-ben megkezdődött volna az örmények elhurcolása a városból, jelentkezett náluk az említett oszmán tiszt: megsúgta nekik, hogy halálos veszedelemben forognak, küszöbön áll “áttelepítésük”, törökül a baljóslatú “tehcir”. Sürgette őket, térjenek meg az iszlám kebelére, másként nem menekülnek…E nemes katona tanácsát megfogadták. A helyi mufti jelenlétében hivatalosan áttértek a törökök vallására ennek minden velejárójával együtt, s muzulmán nevet is felvettek. Ott maradhattak, s így nyílt meg előttük az a rájuk szakadt szörnyű lehetőség, hogy dokumentálhatták saját népük pusztulását…Titokban ünnepelték azonban karácsonyt és a húsvétot. 1922-ben már tarthatatlanná vált helyzetük. Samsunban még fel tudtak jutni egy Athénba tartó hajóra, amely örmény árvákat is vitt fedélzetén. A görök fővárosból aztán a család szétszóródott a világ mind a négy égtája felé. A kiállítás anyagát az egyik fényképész amerikai unokája, Armen Marsoobian, a dél-connecticuti egyetem filozófiaprofesszora gyűjtötte össze tízéves munkával…

Harmincöt évvel ezelőtt az iszlamizált örmények utódainak számát mintegy egymillióra becsülte a konstantinápolyi örmény pátriárka. Akkor még csak 45 millió volt a török lakosság lélekszáma. Szinork Kalusztijánt ez a kérdés közelről érintette, mert egyik fivére is az iszlámra történt áttérével menekült meg.

Napjainkban némelyek már örmény újjászületésről vagy ébredésről beszélnek annak az új tapasztalatnak az alapján, hogy mind több olyan örmény meri beíratni személyazonssági igazolványába eredeti etnikai-vallási hovatartozásá, aki ezt eddig titkolta. A konstatinápolyi örmény pátriárkátus jelentése szerint az ország legtávolibb szegleteiből is jönnek örmény gyökerű fiatalok, hogy kutassák, megismerjék családfájukat. Manapság örmények ezrei térnek vissza vallásukhoz.

Az örmény ébredés egyik legújabb hire az, hogy a örmény nyelvtanfolyamot indított a “kurd főváros”, Diyarbakır Sur nevű kerületének vezetése. A Taraf című napilap és a kurd Béke és Demokrácia Pártja (BDP) sajtószolgálata számolt be arról, hogy a nyelvoktatás 2012-ben kezdődött egy kurd és egy örmény alapítvány összefogásával. Három hónaponként két osztályt szerveznek, s ezekben eddig hatvanheten szereztek végbizonyítványt. “Keresve az elvesztett önazonosságot” című tudósításból az olvasó megtudhatja azt a meglepő tényt, hogy a jelentkezők mind iszlamizált örmények, akik nemrégiben fedezték fel származásukat. Egyikük közlése szerint a tanulók háziasszonyok, tisztviselők, diákok, orvosok. Ő tizenöt éves volt, amikor megtudta, hogy örmény, s családi neve eredetileg Ohanján. Apja addigra már Mekkába is elzarándokolt, s őt is a szunnita muzulmán hagyománynak megfelelően nevelte. Most azt mondja magáról, hogy örmény etnikai tudatú szunnita muzulmán. “Több oknál fogva” nem tanultam meg nyelvemet, de mindig vágyat éreztem erre – mondja. A nyelvtanulás ötletét előterjesztettük Abdullah Demirbaşnak, Sur kerület kurd polgármesterének, aki azonnal felkarolta a javaslatot.

A polgármester régóta ismert arról, hogy támogatja a többnyelvűséget. Főként azonban – mint hangsúlyozza – a demokratikus közigazgatás elkötelezettje. Ennek alapján a főként kurdlakta városban a demokráciát nem lehet csak a kurdokra és a kurd nyelvre korlátozva érvényesíteni. Éppúgy kiterjesztjük örményekre, lázokra, süryanikra (szír ortodoxok), arabokra és más nemzetiségekre is. A közeljövőben nyelvtanfolyamot indítanak az arrefelé domaninak nevezett kurd cigányok számára is.

“Mi nem csak a ránk szavazó kurdokat szolgáljuk ki, hanem szolgáltatást nyújtunk városunk minden pogárának – jelentette ki. Számunra fontos minden polgártársunk nyelve, vallási meggyőződése és kultúrája. Vagyis a régi “egy nyelv”, “egy vallás”, “egy haza”,”egy zászló”, “egy föld” felfogással szemben mi a sok önazonosság, sok nyelv, sok vallás és sok kultúra létjogosultságát valljuk.”

Flesch István-Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014-01-10