Elif Shafak: „Isztambulban az utca a férfiaké”

Az irodalmi körök mágikus realistának tartják, az elvakult törökországi nacionalisták törökellenesnek. Elif Shafak Londonban élő török írónő nem tartozik az elefántcsonttornyukban gubbasztó íróemberek közé: nem csak regényeiben emel szót a feminizmus és a meglehetősen ingatag törökországi demokrácia védelmében, de beszédeiben, újságcikkeiben is. Az isztambuli fattyú, a Szerelem, A város tükrei és a Becsület szerzőjével, a hamarosan magyarul is megjelenő Bolhapalota apropóján váltottunk szót e-mailben.

Köztudottan nagy rajongója a flâneur divatját újra megteremtő Walter Benjamin filozófusnak. Új könyvében is fellelhető az ő hatása?

Nagyon is. Walter Benjamin világlátása mindig is nagyon közel állt a szívemhez. És ebben a világlátásban központi helyen áll a flâneur, vagyis a nagyvárosi bóklászó, az az ember, aki képes elveszni, képes szinte feloldódni a városi forgatagban. A flâneur úgy vész el a városban, ahogy más az erdő fái között. Walter Benjamin azt mondja, hogy ez a fajta elveszés nem más, mint művészet. És hát, gyakorlat teszi a mestert, az, hogy valaki kellőképpen el tudjon veszni a városokban, nem megy egyikről napról a másikra. Gyakorolni kell, sokat gyakorolni. Meg kell tanulni a legapróbb részleteket is befogadni. Pontosan ezzel a technikával írtam a Bolhapalotát is. Az utcanevek, a falfirkák, Isztambul legapróbb részletei mind, mind fontos fogódzót jelentettek.

Netán önben is egy flâneur-t üdvözölhetünk?

Igen is, meg nem is. A lelkem egy flâneur lelke. De ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy a flâneur a kezdetektől fogva férfiembert takart. Így van ez még a felvilágosult Európában is. Törökországban a céltalan nagyvárosi kóborlás olyan luxus, amit csak a férfiak engedhetnek meg maguknak. Ugyanez egy nő számára már nehézségekbe ütközik. Isztambulban az utca a férfiaké. Ám ez tarthatatlan; nekünk, nőknek, vissza kell szereznünk a városainkat. Láthatóvá kell tennünk magunkat a közösségi tereken! Meg kell teremtenünk a női flâneur-t! Legyen a neve flâneuse!

Sylvia Plath, Virginia Woolf, Simone de Beauvoir – őket szokta említeni, ha az ihletadó elődökről kérdezik. Mit tanult tőlük?

A műveikből is sokat tanultam, de az életük történetét is lelkesen tanulmányoztam. Nagy tiszteletet érzek minden olyan nő iránt, aki az írás művészetének szenteli az életét. Ők, akiket említ, mind rendkívül erős, különleges és nem utolsósorban megnyerő személyiségek voltak. Egyszersmind emberi lények, mint mindenki más. Nem voltak szentek, távolról sem. Nagyon is halandó emberek voltak, akik hibákat követtek el, konfliktusokba keveredtek, csakúgy, mint minden ember. Szóval, csak annyit szeretnék mondani, hogy mélységesen tisztelem őket, de nem szeretnék a fetisizálás hibájába esni.

Milyennek ítéli a szólásszabadság állapotát Törökországban?

A szólásszabadság Törökországban nem kevés kivetnivalót hagy maga után, és az elmúlt években semmiféle javulás nem történt e téren. Minden író, minden újságíró tudja, hogy a leírt szavak bajba sodorhatják. Állandó a veszélye annak, hogy perbe fogják az embert. Egy könyv, egy újságcikk de még egy Twitter-bejegyzés miatt is megtörténhet ez. Meg van kötve a kezünk, nem írhatunk le bármit, még ha a felszínen Törökország sokkal szabadabbnak is tűnik, mint sok más muszlim ország.

Számos török művész állt már bíróság előtt obszcenitás vádjával. Önnek is volt ilyen pere?

Álltam már bíróság előtt, igen, de engem nem obszcenitással vádoltak. Az isztambuli fattyú című regényem egy örmény és egy török család történetét követi nyomon. Több se kellett egyes elvakult, török nacionalistáknak, bepereltek „a törökség megsértésének” vádjával. Szerettek volna rács mögött látni, a maximálisan kiszabható, három éves büntetéssel. És mindezt azért, mert írtam egy történetet. Az ügyvédemnek a regényben szereplő örmény karakterek védelmében kellett érvelnie. Szürreális volt az egész. A végén felmentettek.

Mi történt a Snuff című Palahniuk-regény fordítójával? Ha jól tudom, őt is perbe fogták.

Az esetek jó részében ejtik a vádakat. Vagy ha mégsem, és el is ítélik páldául a kiadót, a legtöbbször feltételes szabadlábra helyezés a vége. Azzal a feltétellel, hogy hasonló „bűnt” nem követ el többet. Ha nem is juttatnak rács mögé, azért igyekeznek elhallgattatni.

Hasonló sorsra jutott William Burroughs The Soft Machine című regényének török kiadója is. Vele mi történt?

Három évre befagyasztották a büntetését. Ami annyit jelent, hogy ha az illető az elkövetkező három évben hasonló mű kiadására vetemedik, a bíróság nem csak az új „bűnt” fogja mérlegelni, de a régit is hozzáveszi. Így hallgattatja el a rendszer a kiadókat, a szerkesztőket, a fordítókat és az írókat. Egyiket a másik után, szépen sorban. Most épp Apollinaire műveit kell megvédeni a bíróságon. Így nem mehet tovább. Ezeknek a szólásszabadságot ellehetetlenítő törvényeknek meg kell változniuk.

Orhan Pamuk Nobel-díjas író és Nuri Bilge Ceylan Cannes-ban is díjazott filmrendező a mai Törökország nemzetközileg legismertebb művészei. Ők is ennyire belefolynak a politikába? Ilyen határozott véleményük vann, mint önnek?

A regényíróknak és filmkészítőknek furcsa társadalmi szerep jutott Törökországban. Közszereplőnek számítunk az emberek szemében. A közt pedig ellepi a politika. Nem hiszem, hogy egy író, ha olyan országból származik, ahol a demokrácia csak egy távoli eszménykép, megengedheti magának, hogy apolitikus legyen. Ha csak egy kicsit is érdekel, mi folyik körülötted, lehetetlen apolitikusnak maradni. Ezzel együtt a politika nem irányíthatja a művészt. Engem a képzelőerőm irányít. Sajátosan török dolog ez, nehéz ezt elmagyarázni. Két énem van. Az egyik, az írói, a magányt és az elvonultságot kedveli. Az írás magányos elfoglaltság. Az írói mellett azonban a szerzői énem sem hagy nyugodni. Beszédeket mondok, politikai kommentárokat írok, közéleti szerepet játszom. Meg kell tanulnom egyensúlyt teremteni az író és a szerző között.

Törökország tavaly a Taksim téri, kormányellenes tüntetések miatt került be a hírekbe. Ön akkor több helyen is megszólalt az európai médiában, az eseményeket kommentálva.

Három dolgot emelnék ki a tiltakozások kirobbanásával kapcsolatban. Az első a spontaneitás. Sokan voltak, akiknek korábban meg sem fordult volna a fejükben, hogy utcára vonuljanak, most mégis felemelték a hangjukat és tüntettek. A másik a diverzitás. Olyan emberek álltak össze a Gezi Parkban és környékén (a tiltakozások közvetlen kiváltó oka a park megszüntetésének terve volt, de a tüntetések a fennálló rendszer ellen irányultak – a szerk.) , akik máskülönben sosem léptek volna szövetségre. Baloldaliak, liberálisok, feministák, szufik, elégedetlen konzervatívok – együtt, vállvetve tiltakoztak. És a harmadik fontos dolog, a humor. A tiltakozásokat valami egészen friss, kreatív humor jellemezte. Amikor a kormány politikusai már rég besavanyodtak és elvesztették a humorukat, a leghatásosabb ellencsapás a humor. A szavak és a derű.

Hiába a humor és a derű, ha az országos média például alig ad hírt a tiltakozásokról…

A törökországi média hatalmas változásokon ment keresztül az elmúlt néhány évben. A paletta vészesen leszűkült. A rendszerkritikus újságírók közül sokan elvesztették az állásukat. Törökország jelenleg a 154. helyen áll a sajtószabadság állapotát mérő Press Freedom Index szerint. Nagyon szomorú tény ez. Öles léptekkel haladunk visszafelé. Érthető, ha a még állásban lévő újságírók megriadtak attól, hogy tudósítsanak az utcán történtekről. Ehelyett egyes tévécsatornák természetfilmeket adtak. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. A Gezi parki események során a média hitelessége is sokat sérült.

Veszélyes dolog ma Törökországban Erdoğan miniszterelnököt nyíltan bírálni?

Nem tilos Erdoğant nyíltan bírálni. Sokan meg is teszik. A probléma nem ez. A probléma az, hogy a kormány ki nem állhatja a kritikát és a szólásszabadságot. Aki kritikus mer lenni, azt a kormány az ellenségének bélyegzi, olyasvalakinek, aki lepaktált a kormány ellenségeivel. Virágzik a paranoia: „nyugati hatalmak, zsidó lobbi, CNN, CIA” – a szónoklatok tele vannak az ilyen és még ilyenebb, minden alapot nélkülöző, minden sarokban ellenséget látó, teljesen irracionális bűnbakkereséssel. Megy az ellenségképzés. Ha egy társadalom ennyi ellenséget teremt magának, az nagyon nem egészséges.

Nemrégiben a török kormány elfogadott egy törvényt, ami gyakorlatilag lehetővé teszi, hogy bárkit lehallgassanak Törökországban. Ez már az orwelli Big Brother valósága, nem?

Most mindenhol a világon nagy kérdés az értelmiség köreiben, hogy mekkora hatalommal szabad felruházni a kormányokat, mekkora betekintést szabad engedni a polgárok magánéletébe? Ez most mindenhol nagyon aktuális kérdés. Ahol igazi demokrácia van, ahol a hatalmi ágak nem egy kézben összpontosulnak, ott a kormány hatalmának igazi fékei és ellensúlyai vannak. De Törökországban mind a demokrácia, mind a hatalmi ágak szétválasztása hibádzik. Ami engem illet, én senkit sem ruháznék fel túl nagy hatalommal, sem a jobboldalt, sem a baloldalt, sem ezt a csoportot, sem amazt. Bárki is kerül hatalomra Törökországban, előbb-utóbb még több hatalomra tör, s végül teljhatalmat akar. Új alkotmányra, rendes civil szférára, a hatalmi ágak szétválasztására, szólásszabadságra van szükség. Máskülönben mindig ugyanez történik.

Köves Gábor

Könyvismertető, a cikk folytatása>>>

konyvjelzomagazin.hu