Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Találkozás Szulejmán szultánnal

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

Ogier Ghiselin de Busbecq, I. Ferdinánd követe 1555 áprilisában azon kevesek egyike, akiket amásziai táborában Szulejmán szultán személyes kihallgatáson fogad. A tárgyalás tétje magyar szempontból nem kevés: Magyarország és Erdély további sorsa múlik rajta. Busbecq alábbi leírásában a szultán verbális és nonverbális kommunikációja egyaránt arra utal, hogy I. Ferdinánd ajánlata a legkevésbé sem tetszett Szulejmánnak. A Kárpát-medence sorsa ezzel pedig hosszú időre megpecsételődött.

Ogier Ghiselin de Busbecq 1554–1555-ös követjárását bemutató sorozatunk  előző részében arról olvashattunk, hogy a követség I. Ferdinánd békeajánlatával megérkezik a szultán amásziai táborába. Korábban arról is olvashattunk, hogy az 1552-es magyarországi hadjárat után a béke korántsem áll helyre a Kárpát-medencében: Tojgun budai pasa 1554-ben elfoglalja egyebek mellett Fülek és Salgó várát, 1555-ben pedig Babócsát, Kaposvárt és Koroknát is. Korábban arról is olvashattunk, hogy ekkoriban az Oszmán Birodalom az I. Tahmaszp sah által vezetett Perzsiával is háborúban áll – miközben Szulejmán Rüsztem és Hürrem ösztönzésére 1553-ban megöleti saját fiát, Musztafát is.

Korábban arról is olvashattunk, hogy Busbecq amásziai útján követtársai, a már 1553-ban Konstantinápolyba érkezett Verancsics Antal és Zay Ferenc felmérve a nemzetközi helyzetet, már nagyon is hamar tisztába jönnek annak jelentőségével, milyen – kedvezőtlen – hatása lehet a szultán és a perzsa sah között esetleg létrejövő békének Magyarország és Erdély további sorsára nézve.

A német-római császár, V. Károly öccseként I. Ferdinándnak a világpolitikát irányító bátyja mellett vajmi kevés mozgástere és eszközei álltak rendelkezésre ahhoz, hogy saját uralma alatt esetleg erővel megkísérelje egyesíteni Magyarországot és Erdélyt, s hogy visszaszerezze az oszmánok által már elfoglalt területeket. Utóbbi lehetetlenségével minden bizonnyal maga a király is tisztában volt, így az uralkodó 1554-ben azzal az utasítással küldi Busbecq lovagot Szulejmánhoz, hogy egyfajta ultima ratióként azt kérje a szultántól, hogy adófizetésért cserébe adja kvázi „ajándékba” Erdélyt I. Ferdinándnak.

Ahogy azt az alábbiakból is látni fogjuk, I. Ferdinánd javaslata Erdély és Magyarország további sorsát illetően egyáltalán nem nyerte el a szultán tetszését, aki hamarosan a perzsákkal békét, a Habsburgokkal pedig csupán rövid fegyverszünetet köt – 1556 elején pedig az erdélyi országgyűlés Szulejmán szultán támogatása és elismerése mellett visszahívja Erdély élére a kiskorú János Zsigmondot és gyámjaként anyját, Izabellát. Ebben a történelmi pillanatban a középkori Magyarország sorsa hosszú időre megpecsételődik: az ország tartósan három részre szakad.

A szultán színe előtt

Sorozatunk korábbi részében arról olvashattunk, hogy Busbecq és követtársai 1555. április 7-én érkeznek meg Amásziába, a szultán táborába. Szulejmán nem csupán I. Ferdinánd követeit várja ide, Amásziába tart még a perzsa követség is. A Habsburgok és az Oszmán Birodalom közötti béketárgyalások ekkor akár még kedvezően is alakulhattak volna Magyarországra és Erdélyre nézve, ám Busbecq alábbi leírásából kiderül, hogy a követ mondandóját a szultán elutasítóan fogadta. Busbecq a szultánnal való találkozását megörökítő leírásának rövidsége ellenére is kiderül, hogy Szulejmán minden nonverbális és verbális megnyilvánulása a kihallgatás során teljesen negatív volt I. Ferdinánd ajánlatával kapcsolatban – és Szulejmán a legkisebb fáradságot sem vette, hogy nemtetszését véka alá rejtse. Busbecq így ír:

„Amikor megérkeztünk Amásziába, hogy tiszteletünket tegyük, Ahmed nagyvezír és a többi basa elé vezettek bennünket, mivel a szultán maga távol volt. Szóltunk azokról az utasításokról, melyeket császárunk ránk hagyott. A basák, hogy nehogy rögtön ügyünk ellenfeleinek vagy ellenzőinek tűnjenek, az egész ügyet a szultán akaratától tették függővé, akihez megérkezése után bevezettek bennünket. Ő azonban sem szónoklatunkkal, sem érveinkkel, sem megbízatásunkkal szemben nem mutatott viselkedésében vagy arckifejezésében elég jóindulatot. Egy szerfölött alacsony széken ült, a talajtól nem több mint egy lábnyi magasan; a széket számos és nagyon drága ruha és finom kidolgozású párna fedte. Mellette ott volt az íja és a nyilai. Arca, ahogy mondtam, a legkevésbé vidám, tekintetében szomorú és mégis teljesen fenséges komolyság.”

Ahmed pasa nagyvezírrel és másokkal való találkozásuk után Busbecq és követtársai tehát bebocsátást nyernek a szultán színe elé, ám Busbecq fentebb szemléletesen leírja, hogy a szultán nonverbális kommunikációja már a kihallgatás kezdetétől eleve kevés jót ígért. A folytatás nem kevésbé aggasztó a tárgyalások sikerére, Magyarországra és Erdélyre nézve:

„Ahogy megérkeztünk, karunknál fogva egyesével vezettek be hozzá bennünket az ő lakrészébe – ez azon időktől fogva szokásuk, hogy egy horvát, megbosszulandó urának, Szerbia despotájának, Marcusnak halálát, Murádtól kihallgatást kérve megölte azt. Ezt követően, amint kezét megcsókoltuk, a vele szemben levő falhoz vezettek bennünket, hogy neki hátunkat vagy testünk hátsó felének bármely részét se mutassuk.”

A szigorú udvari etikett oka, mely szerint a követeket karonfogva vezetik a szultán elé, Busbecq elbeszélése alapján abban rejlik, hogy az 1389-es rigómezei csatában győzelmet arató I. Murád szultán még a csata idején vagy nem sokkal utána áldozatul esett egy szerb, a Lázár szerb fejedelem oldalán az oszmánok ellen harcoló Miloš Obilić (vagy Kobilić) tőrének, aki csellel férkőzött a szultán közelébe.

A szultán elé járulva Busbecq végül elmondhatja I. Ferdinánd üzenetet. Az alábbi leírásból az is kiderül, hogy a szultán ennél a pontnál már nem csupán nonverbális, de igen szűkszavú és meglehetősen kimért verbális kommunikációjában is hangot ad nemtetszésének:

„Ekkor meghallgatta azt, amit el akartam mondani. Mivel azonban ez nem felelt meg az ő elvárásainak (Őfelsége a Császár követelései ugyanis méltóságteljesek voltak, szabadsággal telve, s ezért attól, ki úgy vélte, tőle semmit megtagadni nem lehet, kevésbé kedvező meghallgatásra leltek), mintha bosszankodna, semmi mást nem válaszolt, mint: ’Giusel, Giusel’, azaz ’szép, szép’. Így bocsátottak bennünket haza.”

A Busbecq által a latin eredetiben „Giusel, Giusel” alakban szereplő török „güzel, güzel” valóban csak annyit jelent: szép, szép. Igazán szűkszavú és baljóslatú válasz Busbecq vélhetőleg hosszasan előadott beszédére. Magyarországra és Erdélyre nézve pedig vajmi kevés jóval kecsegtető szavak.

Dernschwam 1555 áprilisáról

A folytatásban Busbecq még ír a szultán amásziai táborában tapasztaltakról, a szultánról, a perzsa követségről és saját követségének távozásáról is, azonban előbb hallgassuk meg a Busbecq társaságában utazó Hans Dernschwamot is – akitől egyúttal a kronológiát illetően pontosabb információkhoz juthatunk. Dernschwam így ír a sorsdöntő áprilisi napokról:

„Április 10-én a követek lóra ültek és megtették első látogatásukat Ahmed vezérpasánál, akit négy serleggel ajándékoztak meg.

Ezt követően Ali pasát keresték fel, aki két serleget kapott.

[…]

Ezt követően Mehmed pasát, a korábbi temesvári beglerbéget látogatták meg. Ő is két serleget kapott ajándékba.”

A fenti leírásban említett Ahmed vezérpasa nem más, mint a már korábbról megismert Ahmed pasa nagyvezír, aki 1553-ban nyerte el a tisztséget azután, hogy a Musztafa halálát követő zavargások miatt Szulejmán jobbnak látta elmozdítani a pozícióból saját vejét, a Musztafa haláláért részben felelős Rüsztemet. Ahmed nagyvezír azonban 1555-ben, amikor Szulejmán ismét Rüsztemet nevezte ki nagyvezírnek, a szultántól selyemzsinórt kapott.

A Dernschwam által említett Ali pasa ekkoriban a második vezér rangját viselte, később, 1561–1565 között ő is volt nagyvezír. Mehmed pasa, akit Dernschwam talán nem véletlenül harmadikként említ a felsorolásban, ekkoriban a harmadik vezér címet viselte. Dernschwam későbbi bejegyzésében azt is megemlíti, hogy Ahmed nagyvezír albán születésű, Ali pasa horvát származású, Mehmed harmadik vezér pedig „szintén szláv”.

Dernschwam a követség amásziai tartózkodása idején az alábbi kronológiát adja a követek pasákkal és a szultánnal való találkozásairól:

„Április 10-én követeink Amásziában megjelentek a három pasánál s ugyanazon hó 18-án Ahmed vezérpasánál, 21-én, fehérvasárnapon, vagyis a húsvét utáni első vasárnapon a császárnál, majd 25-én újból a három fentebb már megnevezett pasánál.”

Sorozatunk előző részében arról is olvashattunk, hogy a követség szállásától nem messze volt az az épület, ahol maga a szultán szállt meg. Dernschwam arról is írt, hogy mivel a szultán elé csak a követek járulhattak, maga Dernschwam nem nyert oda bebocsátást. Fenti soraiból viszont az is kiderül, hogy a követek (Busbecq, Verancsics és Zay) 1555. április 21-én járulhattak Szulejmán színe elé – a Busbecq által fentebb leírt, Magyarország és Erdély további sorsát illető sorsdöntő kihallgatás minden bizonnyal ekkor zajlott le.

Tudjuk azt is, hogy a követség június 2-án hagyja csak el Amásziát, addig pedig még számos sorsdöntő eseményre és más érdekességre kerül sor a szultán táborában – ezekről a folytatásban olvashatunk.

Források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. (Közreadja: Tardy Lajos) Európa, Budapest, 1984

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971

Horváth Krisztián – Türkinfo