Egy magyar művész izmiri alkotásai

Azt, hogy egy művész alkotó folyamatára milyen helyzetek, milyen hatások vannak befolyással, én – a matematikában és kettős könyvvitelben szépséget látó, földhözragadt közgazdász – csak találgatni tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy egy költözés, egy országváltás biztosan.

Vagyok azonban olyan szerencsés, hogy megismerhettem egy művészt, akivel sokszor beszélgethettem, és aki mesélt arról, hogy rá mi, és milyen módon van hatással. Őt Sándor Györgyinek hívják. Magyarországon született és élt ezidáig. Országon belül rengeteget költözött, de most él először huzamosabb ideig külföldön. Boldognak érzi magát, hogy pár évig – férje munkája miatt – Izmirben, Törökországban lakhat. Már sok emberrel találkoztam itteni életünk során, aki jött, látott, majd hazaköltözött. Különböző módon látják az itteni embereket, a várost, az országot.  A legrosszabb talán az lehet, amikor valaki csak átvészeli ezt az időszakot. Egy lépéssel jobb, amikor valaki jól érzi magát, de alig várja, hogy hazatérjen. Vannak azonban olyanok, akik az itt töltött rövidebb-hosszabb időt arra használják fel, hogy élvezzék, tanulják, szeressék a más kultúrát, az idegen ételeket, helyzeteket (nem sorolom). Röviden: gazdagodjanak az élmény által. Györgyi ilyen valaki. Első naptól kezdve.

Pályafutásáról így számolt be: „Fiatal korom óta foglalkozom valamilyen formában művészettel. Tanultam virágkötészetet, lakberendezést, és Magyarország egyik nagynevű iskolájában sajátítottam el a fazekas szakmát, ahol kiváló eredménnyel végeztem. Népi iparművészként több kiállításon vettem részt és több díjat is nyertem Magyarországon. Tagja voltam a Népművészeti Egyesületnek. Éveken át tanítottam kézműves mesterséget általános és középiskolában egyaránt, ezalatt kipróbáltam a szobrászatot is. Pár éve belső indíttatásból kezdtem el festeni. Célom, hogy vidámságot csempésszek az emberek otthonába.” Azt pedig állíthatom, hogy képei vidámságot közvetítenek. Stílusa: absztrakt. A színvilágot leírni sem lehet, olyan változatos. Beszéljenek maguk a képek. Íme, néhány darab az egyre szélesedő kínálatból.

Volt alkalmam néha belelesni az alkotás folyamatába. Láttam, hogy mekkora munka egy ilyen kép létrehozása az ötlet megszületésétől egészen a mű elkészültéig. Mérettől függően egy-egy kép elkészítése 3-5 hetet vesz igénybe, úgy, hogy naponta dolgozik rajta a művész. És közben hozzánő a kávésbögréje, a palettája, a műve.

A cikk elején emlegettük azt a bizonyos inspirációt, a hely hatását a művészre, a műre. Két alkotásról biztosan állíthatom, hogy Györgyiből Izmir hozta elő.

Az első egy festmény, melynek címe: Lunapark. Aki Izmirt ismeri, netán gyerekekkel is járt itt, az biztosan tudja, hogy a város kellős közepén található a város parkja, a nemzetközi és nemzeti vásárok, kiállítások helyszíne. Legfőbb híressége a park végében található vidámpark, fő látványosságként az óriáskerékkel. Ez a helyszín ihlette a Lunapark című képet, mely igazán visszaadja az izmiri vidámpark nyüzsgését, színkavalkádját.

Egy másik alkotás, mely nem is kép, viszont a stílus változatlan. Egy fejtorzó, mely üresen került a művésznő kezébe és színpompával került ki a kezei közül. És milyen örömmel dolgozott rajta, és mennyire örült, amikor egy egyszerű városi sétája során rálelt.

Amennyiben további képeket szeretnének látni az alkotóról és az alkotásairól, annak elkészülési folyamatáról, javaslom, hogy látogassák meg a művésznő Instragram fiókját, ahol @pearface7 felhasználónévvel található meg.

Én pedig csak annyit kívánok neki: járja csak tovább Izmir utcáit, szívja magába a várost, és alkosson minél többet, hogy mi – hétköznapi halandók – is megláthassuk azt egy művész szemén keresztül.

Szerző és fotók: Erdem Éva – Türkinfo