“Egy kiáltás szájat keres” – Vita a sajtószabadságról a médiabirodalmak Törökországában

A török külügyminiszter nagyfokú higgadtságot tanúsítva tárgyalt amerikai kollégájával az Egyesült Államok egész világra kiterjedő lehallgatási ügyéről. Ahmet Davutoğlu és John Kerrry az ASEAN-tagországok értekezlete alkalmából, a délkelet-ázsiai Borneó szigetén elterülő Brunei Szultánságban találkozott. Eközben Ankarában – a nagykövet távollétében – bekérették az amerikai ügyvivőt a külügyminisztériumba, s tőle is udvariasan magyarázatot kértek arra vonatkozólag, hogy a washingtoni Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) technikai szakemberei mi célból kapcsolódtak rá török diplomáciai képviselők telefonbeszélgetéseire. Miként ez kiderült a szökevény Edward Snowden volt szerződéses NSA-munkatárs leleplezéseiből.
Az átlag török médiahír-fogasztók azonban inkább egy őket mindenképpen közelebbről érintő és fontosabb hazai ügyben vártak volna egyenes választ. Annál is inkább, mivel már alighanem torkig beteltek azokkal a beszámolókkal, amelyekben arról tájékoztatják őket, hogy külföldi felderítő szervek világszerte ki mindenki körül szimatolnak-szaglásznak.
Például a törökök is sokat olvashattak arról, hogy Rupert Murdoch ausztrál-angol-amerikai médianábob emberei az azóta már felszámolt News of the World cimű lapnál orvul miként csapolták meg mobiljait a királyi család tagjainak, egyéb hazai hírességeknek, közéleti szereplőknek. Szenzációt hajszoló indíttatásból még attól sem riadtak vissza, hogy ugyanezt tegyék egy meggyilkolt iskoláslány mobiljával. A bűnrészességgel gyanúsítottak között ott volt a brit kormányfő korábbi kommunikációs szakértője is. Újabban pedig már Indiából érkezett a híre annak, hogy Gudzsarát szövetségi államban a miniszterelnök-jelölt “meghatalmazása” alapján ügynökök titokban minden lépésát, telefonhívását figyelték – egy építésznőnek. Ebből hatalmas pártközi viszály támadt a világ második legnépesebb orságában. A közelmúltban Csehországban a prágai városházán, Bulgáriában a volt kormányfő környezetében, Spanyolországban Katalónia tartományban, a dél-amerikai Kolumbiában az elnöki palotában pattant ki kínos lehallgatási botrány.
Ám ami most Törökországban történt és történik, az a fenti példáktól eltérően nem egyszerűen csak különböző érdekcsoportok befolyásszerző erőfeszítéseinek durva megnyilvánulása a jelenkori kapitalizmus egy bizonyos változatának viszonyai közepette. Azoknak az éles belpolitikai vitáknak a kimenetele ugyanis, amelyek a meg-megújuló nekirugszkodással az Európai Unióba igyekvő országban legutóbb kirobbantak, végső soron próbaköve lehet a demokrácia értelmezésének. Tömören szólva a sajtószabadság korlátozástól mentes érvényesülésének. Márpedig ennek bármiféle csorbulása következményeiben kivetül a lakosság legszélesebb réteigere. S miként ezt mi is tudjuk, az európai felzárkózásban késést vagy lemaradást, közéleti torzulást, a politikai vetélkedésben pedig eldurvulást, s így kölcsönös és tartós sérelmeket okozhat az összes vetélkedő fél oldalán. Ám nem utolsósorban melegágyává válhat a mindent átható korrupciónak is. E Törökországot gyötrő problémákról állított ki szomorú látlelelet a minap némely török ellenzéki napilap, valamint egy független hírportál és egy kutatóintézet.
A Cumhuriyet című patinás ellenzéki-kemalista napilap jelentése szerint ugyanis a miniszterelnök állítólag jóváhagyta, hogy a török elhárítás lehallgasson neves és befolyásos független újságírókat. A lap ezt megszerzett okmányokkal vélte igazolni. Az Atatürk által 1925-ben megalapított Nemzeti Hírszerző Szervezet (MIT), amely működésében hasonlít az amerikai CIA-ra, 2008 októberének végétől 2009 novemberének elejéig több alkalommal is rögzítette a Taraf cimű tekintélyes minőségi értelmiségi újság munkatársainak beszélgetéseit. Ehhez megszerezte az isztambuli 11. és 14. büntető felsőbíróság engedélyét. Az MIT idegen nyelvekből, főleg arabból kölcsönzött hamis nevekkel jelölte meg a “célszemélyeket”. Csakhogy ezzel állítólag “megtévesztette” a bíróságokat, mivel elvben még az MIT sem titkolhat el értesüléseket az igazságügy elől, így az igazi neveket sem rejthette volna véka alá. Legalábbis így értelmezte a tényállást a török bírák és ügyészek legfelső testülete.
A felsőbírósági rendelkezések tartalmazták az újságírók telefonszámait is, így vált lehetővé azonosításuk. A titkos híszerzési műveletet körmönfont hivatalos indoklása szerint “szükségessé vált információk megszerzése olyan egyénekről, akik azzal gyanúsíthatók, hogy már esetleges terrorcselekményeik elkövetése előtt is törvénybe ütköző akciókat hajthatnak végre.” Az MIT szerint “külföldiekkel gyakran érintkező újságírókról” feltételezhető, hogy szándékosan vagy akaratlanul is külföldi hírszerző szervezetek céljait szolgálják. Hírszerzési szempontból továbbá teljesen szabályos és bevetett gyakorlat, hogy “újonnan alapított újság esetében utánanézzenek a lap hátterének, valamint annak, hogy milyen forrásokból szerzi be híreit.”
A lehallgatási ügy először 2012 februárjában bukkant felszínre, s akkor a 2007-ben alapított Taraf büntető feljelentést tett az isztambuli ügyészségen. Az ügyészség ennek alapján azzal vádolta a hírszerzőket, hogy hivatalos okmányokat hamisítottak, illetéktelenül behatoltak a hírközlés területére, és visszaéltek hatalmukkal. Mindezzel – így az ügyészség – lejáratták a MIT tekintélyét a közvélemény előtt. Az ügyészség egyben felkérte a miniszterelnököt, hogy adja meg a szükséges engedélyt közvádas eljárás megindításához. Kormányfői hozzájárulás nélkül ugyanis nem perelhetők hírszerzők. Ennek megadását viszont Erdoğan megtagadta. A Taraf ezért az alkotmánybírósághoz fordult.
Mint aT24 független hírportál nyilvánosságra hozta, Erdoğannak a MIT vezetője, Hakan Fidan is levelet küldött, s ebben azt állította, hogy a “bíróságokat egyáltalán nem tévesztették meg a lehallgatott személyek hamis neveivel. Éppen ellenkezőleg, a bírói testület nagyon is méltányolta a hírszerzői munka titkos jellegét, ennek szükségességében ebben az esetben teljes mértékben tudatában volt, s a szóban forgó lehallgatásokat is vele együttműködve-összehangolva végezték.” Ez utóbbi megállapítást az ellenzéki sajtó aggasztónak nevezte a bírói testület állítólagos pártatlanságát illetően. Ebben a levélben történik említés arról is, hogy a miniszterelnök jóváhagyta több újságíró lehallgatását a Tarafnál.
De hát miért éppen a Tarafot és ismert publicistáit szemelték ki titkos megfigyelés célpontjául? Mit vétettek? És főleg ki ellen? A hat évvel ezelőtt alapított kis példányszámú újság viszonylag rövid időn belül az isztambuli-ankarai értelmiség egyik kedvelt napilapja lett. Hűen a címoldalán olvasható szerkesztőségi jelszavához, amely szerint “Gondolkodni annyi, mint állást foglalni!”, figyelmét azonnal a legégetőbb és legidőszerőbb problémákra összpontosította. Független és szabadelvű szellemiségével feltételezhetően hamar megejtette a 2003-óta kormányzó iszlám ihletettségű konzervatív demokratákat is, akik reformprogramjuk hatékony és számukra hasznos támogatóját fedezhették fel benne. Ezért diszkréten információkkal látták el olyan esetekben, amikor az államszervezet különbőző szintjein és a hadseregben is azt híresztelték róluk, hogy valójában magukat álcázó vallási fanatikusok, s az újítások örve alatt suttyomban muzulmán fundamentalista fordulatot készítenek elő. A vádaskodók szervezkedtek is Erdoğanék megdöntésére. Az Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) kormányának, amely a hadsereg döntő politikai túlsúlyának korlátozására törökedett, kapóra jött, hogy a Taraf hasábjain sorozatban jelentek meg leleplezések addig hatalmi öntudattól duzzadó tábornokokról. Olyanokról például, akik orgyilkosok kezét bérelték kurd lázadók és támogatóik végleges elnémítása végett. A PKK-gerillák “terrorista vérszomjának” bizonyítására képesek voltak arra is, hogy az azonnali segítség szándékos késleltetésével feláldozzanak akár egy egész török katonai helyőrséget a “partizánfertőzött” hegyvidéken. Pedig a közelgő támadást a hírszerzés pontosan jelezte. Esküjükhöz hű katonatisztek is a lapnak jutatták az “első közlés dicsőségét” az “iszlámbarát kormány” eltakarítását célzó tervekről, amelyeket némely puccsra készülő feljebbvalójuk dolgozott ki. Újságolvasók szintén a Tarafból értesühettek elsőként a “Pörölykalapács” és “Égiháború” hangzatos fedőnevekkel rejtjelzett titkos katonai tervekről. Ezek szerzői kormánytényezők elleni merényletekkel, zsúfolásig megtelt isztambuli mecsetek felrobbantásával készültek pánik és zűrzavar előidézésére, majd “rendteremtésre”, amely számukra kedvező helyzetet teremtett volna ahhoz, hogy “nemzetmentőként” fellépve magukhoz ragadhassák a hatalmat. Vitathatatlan, hogy az akkori légkörben távolról sem volt minden kockázat nélküli ilyen bizalmas értesülések közlése. Emellett a szerkesztők olyan cikket is ki mertek nyomtatni, amely először írta le népirtásként az örmények 1915 tavaszán megkezdődött tömeges lemészárlását. Ezek után érthető, hogy csupán egyéves fennállása után miért nevezhette Törökország legbátrabb újságjának a Tarafot 2008-ban a Der Spiegel című német hírmagazin.. Lehet, hogy éppen ez a becses külföldi elismerés vált ártalmára a lapnak? Mert a hatalom hirtelen már úgy érezte, hogy a jóból is megárt a sok? A lehallgatás – ha igaz, hogy ráadásul legfelső jóváhagyással – éppen a dicséret esztendejében kezdődött.
Ám a Taraf sohasem hálálta meg kormányhűséggel a kezdeti “információs kivételezést.” Megmaradt megvesztegethetetlen erkölcsiségűnek, s tárgyilagosan kritikusnak minden irányban. Mindaddig meggyöződésből támogatta a muzulmán konzervatív demokratákat, amíg a célok egybeestek. Vagyis amíg a kormány fő gondja is az volt, hogy a demokráciában elfogadott arányúra zsugorítsa a társadalmi életben, főként a nemzetbiztonsági tanácsban túltengő tábornoki befolyást, megzabolázza megcsontosodott őskemalista bürokraták rétegét, és felszámolja a rendőrségi és bírósági apparátusában megbúvó nacionalisták aknamunkáját. Ez az “együttműködés” azonban lassan felbomlott, miután a szerkesztőségben többségre jutott az a vélemény, hogy kifulladóban van az eleinte észlelt nagy ankarai reformigyekezet, a kormányfő maga pedig – erős népi támogatást érezvén maga mögött – mind gyakrabban folyamodik az ellentmondást nem tűrő tekintélyelvű irányítás kényelmes módszereihez. A lap leközölt egy gúnyos írást is, amelynek szerzője csípősen azon élcelődött, hogy Erdoğan valóságos “személyi kultuszt tűr meg maga körül.” Egy másik cikkben Ahmet Altan főszerkesztő, a lap egyik alapítója és arculatának kialakítója, aki egyben híres regényíró is, döbbenetének adott hangot ama megfigyelése nyomán, hogy némely kormány közeli lapoknál nemes egyszerűséggel már “atyánkként” emlegetik a miniszterelnököt. Utóbbi “rágalmazásért” beperelte a lapot. A bíróság igazat is adott neki, és fájdalomdíjat is megítélt. De máskülönben is meglátszott, hogy pártja és kormánya a “sértegetőről” levette a kezét, s mind szigorúbban és kedvezőtlenebbűl ítéli meg a Taraf “hasznosságát”. Ennek hatására aztán kezdett elmaradozni az amúgy sem nagyszámú anyagi támogató. 2012 októberében kiderült a lehallgatás is. Ezután két hónappal lemondott állásáról Altan és a szerkesztőgárda további három tagja. A lapnál összesen hat hírlapírót hallgattak le, közéjük tartozott Altan és a vele együtt távozott helyettese.
A vezető török napilapok együttérzésüket és sajnálatukat fejezték ki a Taraf sorsának alakulása láttán. Egy publicista szerint a Taraf nélkül sötétség nyelt volna el sok kétes és szégyenletes ügyet. Munkatársai azonban világot gyújtottak a sötétben. “Ezek a publicisták – írta egy másik – a média más részétől eltérően – mindig ragaszkodtak szerkesztőségük függetlenségéhez, s következetesen védelmezték a pluralista demokráciát.” A tévében egy miniszterelnök-helyettes is sajnálkozott a Taraf helyzetén. Ritka őszinteséggel azonban egyben el is árulta, hogy kormánya milyen “gyógymódot ajánlana”: Módosítsanak irányvonalukon! Ez volt fölöttébb egyszerű, ám kétségtelenül azonnali javulással kegyegtető receptje. Cikkei alapján úgy vélte ugyanis, hogy a lap “hovatovább a kormánypárt vereségére játszik.” Az újságot könnyű volt ilyen célozgatással megszorongatni, igazodásra késztetni, hiszen gazdaságilag elejétől fogva sebezhetőnek bizonyult. Kiadója és tukajdonosa csupán egy kiadóvállalatot és egy könyvkereskedés-hálózatot igazgat, szemben a média túlnyomó többségét birtokló különböző holdingokkal és konszernekkel. Soha nem is tudta állni velük a versenyt. Jelenleg így most teljes pőreségében kiütközik a török médiavilág működésének alapvető szerkezeti gyengéje, amely kedvez a “kormányráhatásnak”, de annál nagyobb kárára van a sajtószabadságnak.
A T24 független hírportál kommentátora, Doğan Akın csalódottan tapasztalta, hogy újabban már nem közölt hírt a lehallgatási ügy további bonyodalmairól az első számú érintett, a Taraf sem, pedig előzőleg az alkotmánybírósághoz fordult. Mintha saját ügyében előkelő idegen lenne. Néhány kivételtől eltekintve így cselekedett egyébként a sajtó legnagyobb hányada is. Vagy úgy, hogy az újságok a hátsó oldalaikon eldugták az ilyen híreket. “Lényegében egyaránt hallgatnak lehallgatott és le nem hallgatott újságírók és újságok” – állapítja meg szomorúan a hírmagyarázó. A sajtónak ezt az állapotát összehasonlíthatónak tartja azzal a helyzettel, amikor még egy éles kiáltás, panasz sem talál magának ennek kimondására képes szájat. Doğan Akın itt a kalandos életű és nagy hatású amerikai író, Hubert Selby Jr. egy mondatát variálta. De hogyan alakulhatott ki ez a fajta űjságírás? – kérdezi a független török újságíró.
Erre adja meg a választ legújabb tanulmányában Ceren Sözeri asszony, a Galatasaray Egyetem kommunikációs karának kutatója, aki egyben a Török Gazdasági és Társadalmi Tanulmányok Alapítványának (TESEV) szakértője. A T24 hírportálon közölt tanulmánya szerint Törökországban szétbogozhatatlanul összefonódtak a média, az üzleti világ és a kormány érdekei. Az utóbbi évtizedekben a vezető napilapok és a tévéállomások mindinkább a kormánnyal baráti viszony ápoló nagy tőkés csoportosulások kezébe kerültek. Néhány tőkés mogul szerezte meg a nagy hírközlő szervek legtöbbjét. Az ország négy leghatalmasabb médiacsoportja – a Doğan, a Çalık, a Doğuş és a Ciner – az energiaiparban érdekelt, s mindegyikük tulajdonosa például egy-egy vízerőműnek. Más médiakonszernek és holdingok a bánya- és építőiparban, tengeri kikötők üzemeltetésében, a pénzügyi világban és a bankrendszerben, valamint az idegenforgalomban és a fémkohászatban részesednek. Az utóbbi években folyamatosan növekedett azoknak a fenti médacsoportok birtokában lévő vállalatoknak a száma, amelyek közbeszerzési pályázatok haszonélvezői lehettek.
“Elég egy futó pillantást vetni arra, hogy az utóbbi időben kik is nyerték meg a kormány által kiirt közbeszerzési versenytárgyalásokat, s máris láthatjuk, hogy a sajtó milyen fontos szerepet tölt be bizonyos üzletágak és a kormány közötti szívélyes kapcsolatok fenntartásában ”- írja a kutató. A nagytőke azért vásárol fel lapokat és tévéállomásokat, hogy ezáltal tovább izmosodjék, gyarapítsa befolyását, ezt azonban elsősorban azzal a céllal teszi, hogy nagyobb eséllyel vegyen részt közbeszerzési pályázatokon ipari-gazdasági érdekterületein. Némely üzleti nagyfőnök el is ismeri, hogy ennek érdekében enged politikai nyomásnak vagy “kérésnek”. Eme összefonódás következtében aztán sok kormánykritikus újságíró, publicista el is veszti állását. Ezt nevezi a médiacsoportok “félelembe való befektetésének” a T24 török független hírportál.

Flesch István

2013-12-02