Egy “földönkívüli képtelen ötlete”, avagy megfontolt lépés a kisebbségek, főleg a kurdok felé?      

                     

            Tavaly októberben éppen a nacionalista és megrögzött kurd ellenes Devlet Bahçeli szájából hangzott legkevésbé hitelesnek és őszintének az a javaslat, amely szerint magának Abdullah Öcalan terrorista PKK-vezérnek kellene a kormányerőkkel szembeni megadásra felszólítania a még mindig az ő szavára hajló kurd gerillákat. Az életfogytiglani elzárásra ítélt rab eme “fegyverletételi parancsa” az Erdoğan államfővel és általa vezetett kormánypártjával szoros szövetségben álló Nemzeti Cselekvés Pártja, az MHP elnöke szerint ugyanis sikeres végső lendületet adhat a korábban többször elakadt és véglegesen megfenekleni látszó török-kurd megbékélésnek, az ő szavaival élve a “terrorizmus gyökerestül való kitépésének”.

            Okunk van feltételezni, hogy az amerikai-török titkosszolgálati együttműködéssel Kenyában végrehajtott 1999-es elfogása óta İmralı márvány-tengeri szigetbörtönében a külvilágtól többnyire teljes elzártságban tartott Öcalan, aki azonban teljes szellemi képességeinek birtokában zárkája magányában is élénk politikaelméleti irodalmi tevékenységet folytatott mozgalmának kegyetlen múltjáról és végső kudarcából levonható békés következtésekről, erősen gyaníthatta, hogy az első pillantásra “tisztes ajánlat” igazi szerzője az ankarai Fehér Palota ura, Erdoğan. Hihetett ezenfölül abban, hogy nem valamiféle taktikai manőverről van szó, még akkor sem, ha a most éles közéleti rivaldafényben békéltető szereplőként felléptetett Bahçeli színeváltozása egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek. Ám talán végiggondolta, hogy az ilyen pálfordulás általában sem ritka politikusoknál, s pozitív változata lehet végleges is…

            Tény, hogy Abdullah Öcalan idén februárban élt a felkínált lehetőséggel, annál is inkább, mivel cserébe számára felcsillantották a szabadulás reményét is – nyilvánosságra nem hozott más “kedvezmények” kíséretében. Ezután egyre gyorsabban peregtek az események: a magányos szigetlakó és a török kormány közvetítők, elsősorban a kurdok ügyét felkaroló DEM (a Népek Egyenjogúságának és Demokráciájának Pártja) küldöttei útján több hónapon át beható tárgyalásokat folytatott, majd rab vezérük szavára hallgatva a PKK, a Kurdisztán Munkáspárt 30 harcosa az észak-iraki Szulejmánijja városában egy széltében-hosszában reklámozott, de lényegében csak szimbolikus jellegű és jelentőségű szertartás keretében július 11-én hasznavehetetlenné tette személyi fegyvereit. A fénykép- és híradófelvételek bejárták a világsajtót. Július 14-én pedig Erdoǧan meghirdette, hogy kormánya hamarosan reformcsomagot kíván beterjeszteni a török nagy nemzetgyűlés elé. Észak-ciprusi látogatásáról hazaérőben a repülőgépen újságíróknak kijelentette: “Önök nemsokára tanúi lehetnek annak, hogy milyen jelentős haladást érünk majd el a törvényhozásban. El vagyunk szánva arra, hogy a társadalmi békéért megalapozzuk a terrormentes török jövőt!”

            S ekkor ugyanolyan váratlansággal, mint Öcalannak címzett első javaslatakor, Bahçeli nyilvánosan hirtelen azzal az ötlettel állt elő, hogy a törökországi politikai rendszerben meg kellene honosítani az elnökhelyettesi tisztséget. S ezt most rögtön úgy lehetne a legelőremutatóbb módon intézményesíteni, ha két ilyen posztra máris kineveznének egy kurd és egy alevi személyiséget. Az indítványozó szerint ezzel orvosolni lehetne a régóta fennálló etnikai és pártos-szektás megosztottság okozta súlyos bajokat. Az MHP-vezér e gondolatot először zárt körben pendítette meg pártja végrehajtó bizottságénak július 18-i ülésén, majd írásos nyilatkozatban közzé is tette.

Erre még azzal a kijelentéssel is ráduplázott, hogy eme álláspontját “körömszakadtáig is védelmezni fogja”.

            Politikai darázsfészekbe nyúlt… S minden újabb szavával csak hevítette a vitát. “Az alevik a mi népünk részei, a kurdok is a mi népünk részei. S mi együtt alkotjuk a török nemzetet” – hirdette az a politikus, aki pártja élén sokáig következetesen ellenzett a kurd és az alevi közösségnek nyújtandó bármiféle kedvezményt, s meghátrálásnak tüntetett fel bármilyen engedményt annak a kurd és alevi közösségnek, amely a mára már 86 milliós törökországi népesség jelentős hányadát, 15, illetve 25 százalékát adja. Nagyon sok kurd – és török is – egyben alevi vallású is.    

            Az alevi a hagyományos iszlámtól eltérő, a síitákhoz némileg közel álló hitvallás. Náluk nem érvényes az iszlám jog, a saría, s a nőknek egyenlő jogaik vannak. Kemalista szellemiségű értelmiségiek, művészek, írók, énekesek jelentős számban vannak soraikban. Sokszor voltak elszenvedői az őket eretnekség vádjával megbélyegző vallási fanatikusok sok áldozatot követelő gyilkos támadásainak.   

            “De hát miért ne lehetne akár a Török Köztársaság elnöke is kurd személy? – kérdezte

sajtóértekezletén Bahçelinek válaszolva a DEM párt társelnöke, Tuncer Bakırhan. Mi ugyanis mind jelöltek vagyunk kormányzásra. Ebben az országban minden öntudatos nemzeti identitású polgár rászolgálhat a vezetésben való képviseletre.” Az MHP elnöke közben erélyesen elutasította azt a feltételezést, hogy a kurd és alevi alelnökségre vonatkozó indítványával valamiféle “libanoni megoldást” kínált volna fel Törökország számára, vagyis hogy az államvezetői tisztségeket különböző vallási-etnikai hovatartozás szerint osszák szét. “Ez szavaim félreértelmezése, sőt kísérlet arra, hogy kiforgassák eredeti értelmükből. Senkinek sincs hatalma és képessége ahhoz, hogy Törökországban a libanonihoz hasonló ingatag rendszert és zűrzavaros állapotokat hozzon létre” – jelentette ki.

            Libanon példája azonban tovább kísértett, foglalkoztatva újabb hírmagyarázókat, miután Erdoğan elismeréssel nyugtázta, hogy a PKK kezdte megsemmisíteni fegyverzetét. Ezt valóságos “nemzeti győzelemnek” nevezte, s a “törökországi etnikai csoportok egységének” megnyilvánulásaként méltatta.

            “E cselekedetükkel 86 millió állampolgárunk, törökök, kurdok, arabok közös diadalt arattak” – jelentette ki, figyelmeztetve az etnikai és éles politikai megosztottság pusztító következményeire. Némely török politikai megfigyelő “esetleges kormányzati modellbeli paradigmaváltásként” értelmezte, hogy az államfő úgy utalt törökökre, kurdokra és arabokra, mint akik egyenlő részben lesznek alakítói és haszonélvezői Törökország jövendőjének. A rájuk való egyidejű célzás e megfigyelőket szintén a politikai hatalommegosztás libanoni rendszerére emlékeztette. Libanonban a különböző közösségek közötti hatalommegosztás a vallásfelekezeti és etnikai arányoknak megfelelően történik. Az államfőnek a keresztény maronita, a parlament elnökének a muszlim síita, a miniszterelnöknek a szunnita muzulmán közösséghez tartozónak kell lennie. A parlamentben képviselteti magát a drúzok tekintélyes vallási-etnikai csoportja is. 

            E viták, pontosabban csak feltételezgetések és magyarázgatások közepette feltűnést keltett egy szarkasztikus külföldi kommentár, amelyet a tekintélyes Timothy Garton Ash oxfordi angol egyetemi tanár, közgazdász, történész, közíró, Közép- és Kelet-Európa kiváló ismerője fűzött közösségi oldalán Bahçeli újabb kezdeményezéséhez: “Őt netán tavaly földönkívüliek ragadták el, majd hozták vissza a Földre, miután agybeültetést végeztek rajta multikulturalizmus és liberalizmus közbeiktatásával? Micsoda nagyszerű átalakulás!“- kiáltott fel a tudós.

            Ám a helyzet összetettebb és a szóban forgó török államférfi jelleme bonyolultabb, mint ahogy minderről a világhírű brit történész Bahçeli vélt politikai felületességét, sőt egyenesen megbízhatatlanságát és alkalmatlanságát sejtető gúnyos bejegyzése alapján megalapozott és másokat is meggyőző ítéletet alkothatnánk.

            Megalakulóban van egy parlamenti bizottság azzal a feladattal, hogy előmozdítsa, egyben felügyelje a kormánytényezők által elindított török-kurd megbékélési folyamatot. A pártokkal bizalmas tárgyalásokat folytató İbrahim Kalın biztonsági főnök a törvényhozás mielőbbi legfontosabb feladatai között említette, hogy meg kell teremteni a jogi alapját a fegyveres harcot feladó és abból visszatérő PKK-gerillák társadalmi beilleszkedésének, általában is meg kell alapozni a “politikai normalizálást”.

            A legnagyobb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt (CHP) 16 pontos állásfoglalásban körvonalazta csatlakozásának feltételeit. Ezek tartalmazzák demokratikus reformok parlamenti becikkelyezését, a politikai perek megszüntetését, az igazság- és jogszolgáltatás függetlenségének helyreállítását, valamint annak szavatolását, hogy a kurd békefolyamat bármely eredményét ne lehessen felhasználni a jelenlegi “egyszemélyi kormányzati rendszer és uralom” megszilárdítására. “Ha a bizottság működésével valóban a demokráciát és a tényleges jogrendet szolgálja, részt veszünk munkájában – közölte a párt szóvivője. Ha ellenben az uralkodó tömb eszközévé válik, vagy figyelmen kívül hagyja alapelveinket, akkor nem kérünk belőle…Márpedig a kurd jogok elismertetésért vívott küzdelemből soha nem zárható ki a CHP, a Török Köztársaság alapító pártja.”

            A szóvivő egyben hangsúlyozta, hogy nem lehet semmiféle színfalak mögötti alkudozás tárgya a CHP színeiben nagy fölénnyel megválasztott Ekrem İmamoğlu isztambuli főpolgármester börtönéből való szabadlábra helyezése. A korábban Erdoğan egyetlen komoly választási ellenfelének és esélyes legyőzőjének tekintett népszerű vezető városatya sorsa, és általában a CHP helyzete, további megerősödése vagy gyengülése valóban kulcskérdés Törökországban – mert nagymértékben ettől függ az Erdoğan vezette kormányzó AKP hatalmának megtartása vagy elvesztése.

            A legkülönbözőbb, egyebek mellett korrupciós vádak alapján fogva tartott İmamoğlu elől újabban azzal igyekeznek örökre elzárni a politikába való visszatérés útját, hogy érvénytelenítették az ehhez nélkülözhetetlen diplomáját. Méghozzá jogi csűrés-csavarással, s olyan teljesen átlátszó ürügyekkel, mint az, hogy valamikor nem tartotta be pontosan egyik egyetemközi átjelentkezésének határidejét. Ezt eddig neki sem akkor, sem hosszú évekkel később soha senki nem rótta fel.

            Ám a törökországi közvélemény tekintélyes hányada úgy érzékeli, hogy az elnök és pártvezér nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a CHP szétverését, lényegében az egész ellenzék megfélemlítését, meggyengítését. Az AKP-kormány újabban igyekszik a maga számára hasznossá tenni a legerősebb ellenzéki politikai tömörülés általa már korábban is kipuhatolt belső feszültségeit, a volt és a jelenlegi vezető most már nyílt hatalmi harcát.

            A 76 éves volt CHP-pártelnök, egyben a legutóbbi elnökválasztáson Erdoǧan ellenfele, Kemal Kılıçdaroǧlu ugyanis jelenleg megpróbálja jogi alapról kérdésessé tenni és megtámadni utódja, Özel 2023-as kongresszusi megválasztásának törvényességét. Előbbi 2010-től 2023-ig állt a CHP élén, s eközben többször is vereséget szenvedett választásokon. Következetlen, centristának nevezhető stratégiájával képtelennek bizonyult hatékonyan ellenszegülni Erdoǧan mindinkább autoriter irányba forduló politikai vonalvezetésének. Legnagyobb politikai balfogása az volt, hogy 2016 után támogatta kurd HDP-képviselők mentelmi jogának felfüggesztését, amiért sok kurdbarát szavazó elfordult a párttól. Bírálói már hosszú ideje követelték, hogy a CHP folytasson sokkal bátrabb politikát. Ezek a vélemények egyre szélesebb körben váltak elfogadottá 2023-ban, és segítették a párt élére előremutató, pluralista programmal Özelt és İmamoǧlut – emlékeztetett az emigrációban élő Onur Burçak Belli szír-török újságírónő a Der Freitag című baloldali német ellenzéki hetilap hasábjain. A közel-keleti térséget alaposan ismerő szerző török és angol munkanyelvén kívül beszél arabul is, és szintén gyakran ír a Die Zeit, a BBC és a The New York Times számára.

            Megállapítja, hogy a két vezető irányításával a CHP határozott lépéseket tett a kurd választók felé, s ennek eredményeként nagy sikert aratott az 2019-es és 2024-es önkormányzati választásokon. Jelenleg a CHP által igazgatott városokban és tartományokban él a lakosságnak több mint a fele, és hasonló arányú ezek részesedése a bruttó hazai termék előállításában. Szerinte az államfő letartóztatásokkal, rágalomhadjáratokkal és törvényszéki nyomásgyakorlással próbálta elvonni a figyelmet az eredményekről. A párt sikere, valamint Özel és İmamoǧlu mind meggyőzőbb közvélemény-kutatási adatai egyértelműen figyelmeztetik a jelenlegi kormányt. A régi bukott pártelnök esetleges visszatérése viszont azt a veszélyt rejti magában, hogy a CHP éppen egy olyan pillanatban törne szét, amikor a párt megbízható alternatívát dolgoz ki.

            Nincs bizonyíték arra, hogy a kormány közvetlenül egyeztetne vagy összejátszana Kılıçdaroǧluval vagy szövetségeseivel, de árulkodó jelek egyértelműen arra mutatnak, hogy a kormány nyilván próbálja megosztani a CHP-t. Vezető kormánypárti újságok, főleg a Yeni Ȿafak (Új Pirkadat) és a Sabah (A Reggel) szokatlanul nagy terjedelemben foglalkoztak a volt CHP-vezér Özel elleni bírósági beadványával.

            Özel maga viszont hivatkozott egy úgynevezett emlékeztetőre, amely a köztársasági elnök alá tartozó állami kommunikációs igazgatóságról származott. Ez a kiszivárgott “memo” részletesen felsorol ellenzékiek ellen irányuló “pszichológiai hadműveleteket”. Arra utasít továbbá kormányhoz közel álló intézményeket és médiumokat, hogy Özelt, aki ellen már amúgy is bírósági eljárás folyik a köztársasági elnök megsértéséért, úgy tüntessék fel, mint aki gyenge jellemű, magát mindenkinél többre tartó elitista, ráadásul még egy gyékényen árul a hatalmi elittel is.                   

            Ilyen nemtelen eszközök igénybevételétől az ankarai kormány korábban sem húzódozott, amikor éppen szükségét látta annak, hogy elhallgattasson ellenzéki politikusokat. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) korábban már következetesen elítélte az ilyen módszereket, legtöbb esetben sajnálatos módon eredménytelenül. Mint ez legutóbb a törökországi kurdok egyik legbefolyásosabb és legtekintélyesebb képviselője, Selahattin Demirtaş esetében is történt. A jelenlegi DEM párt elődjének, a szintén a kurd ügyet támogató HDP-nek a volt társelnöke “terrortámogatás” gyanújával immáron 16 éve börtönlakó. Ígéretes pályáját minden nyugati szolidaritás és jogi támogatás ellenére a jelenlegi török hatalomnak sikerült derékba törnie. Politikai tevékenyég folytatásáról ő maga is már végleg lemondott. A hosszú évek alatt zárkájában írott és nyugati nyelvekre lefordított török regényeivel lassan nemzetközileg is méltatott szerzővé vált. A török bíróság a napokban újra megtagadta szabadon bocsátását…

            A 600 tagú török nagy nemzetgyűlés képviselői különös színjátéknak lehettek tanúi az utóbbi hetekben. Lemondások sorozata és a kormányzó AKP-ba való átvándorlás kezdődött. E politikai lemorzsolódás kárvallottja az az ellenzéki Gelecek Partisi (A Jövendő Pártja, GP), amelynek parlamenti képviselete így négyre zsugorodott. Ennek elnöke

a 2023-as alapítás óta nem más, mint Erdoǧan egyik legkorábbi harcostársa és volt barátja, aki azonban részint a kurd ügyek kezelését illető politikai összekülönbözésük után hátat fordított az AKP-nak és új pártot szervezett: Ahmet Davutoǧlu. Ő számított annak idején a muzulmán török elit egyik legkiválóbb koponyájának. Mint közgazdasági és külpolitikai nehézsúlyúra az AKP sok mindenben reá támaszkodott, kikérte tanácsait. A Stratégiai mélység című művével a török államvezetésnek utat mutatott az alkotó geopolitikai gondolkodásban.

            A távozók arra hivatkoztak, hogy a GP “elvesztette kapcsolatát a realitásokkal”, s ebben a pártban már nem látják biztosítva jövőjüket. Feltételezhetjük azonban, hogy legalábbis politikai jövőjük az AKP-ban garantáltan biztosítva lesz, noha sajtójelentések nem szóltak arról, hogy az átállók onnan kifejezett csábításnak lettek volna kitéve. Az ellenben nyilvánvaló, hogy Recep Tayyip Erdoǧan malmai ebben a vonatkozásban is lassan, de biztosan őrölnek…

Flesch István – Türkinfo