Egy film, mely 1955-be és Isztambulba repít minket

Nem is tudom, mely gondolatomat írjam le először, olyan sok mindent kavart fel bennem a 2021. november 5-én bemutatott török gyártású Netflix-sorozat, a Kulüp (A klub). Csaponganak bennem az érzések, és még, még, még többet szeretnék tudni a korszakról, a több kultúra és nemzet olvasztótégelyeként működő városról, Isztambulról. Továbbá a színészeket is szeretném látni ezer más karaktert megformálva.

A teljes sorozat 10 epizódból áll, most az első hatot láthattuk. Pont ideális hosszúságú a hatszor 45 perces alkotás arra, hogy egy őszi begubózós hétvégén vagy egy lustálkodós vasárnapon végignézzük. Én mindenképpen azt javaslom, hogy egyben nézzük meg, mert így magába szippant a történet és a hangulat. Utána már csak azt sajnáljuk, hogy nem nézhetjük tovább.

A látványvilág, a hangulat, a kosztümök egyszerűen elragadóak. Most nem azért, mert – ahogyan más alkotásokban – a csodás, napsütötte, történelmi Isztambult láthatjuk nagytotálban vagy közelről, mert azt csak egy-egy kocka erejéig villantják meg.

Ott van nekünk viszont Pera, a mai Beyoğlu, Isztambul bohém negyede. A mozik, a klubok, a taxik, a szélhámosok, a nem éppen összkomfortos lakások, vagy éppen az ellentéte, a fényesen ragyogó mulató. Hatásosan mutatta meg a rendező azt, amikor először látta meg ezt a világot két nagyon távoli vidékről érkező falusi fiú. Elbűvöli és beszippantja őket.

A díszletért és kosztümért felelős filmes munkatársak tökéletesen teremették meg a korabeli hangulatot. A járművek, filmplakátok, kirakatok elénk varázsolják az akkori utcaképet. A ruhák, a férfiak élre vasalt, magasra húzott nadrágja, a lányok csinos szoknyája és kabátja pedig csak kiegészítik ezeket. Mikor az egyik főszereplő lány szemceruzával végighúzza a fekete csíkot a lábszárán és harisnyáján, elrepülhetünk az ötvenes évekbe, annak minden apró hozzávalójával együtt.

Itt az ideje, hogy szót ejtsek a városról, ahol játszódik a történet, és egy kicsit a történelmi időszakról.

Isztambult nem kell bemutatni a Türkinfo olvasóinak, rengeteget olvashattak már róla. Belegondoltak már abba, hány és hány nemzetiségű, vallású, társadalmi hátterű ember él együtt ebben a városban? Hogyan találja meg a helyét egy örmény, egy görög vagy egy zsidó a 99%-ban muszlim vallású ember között? Hogyan illeszkedhet be egy falusi a sokmilliós metropolisz életébe, ha sorsa odaveti? Egyáltalán, lehet szó arról, hogy egy zsidó lány vagy fiú beleszeressen egy muszlimba? Néha békésebben élnek együtt, időnként pedig összecsapnak az ellentétek.

Történetünkben az egyik legtöbbet emlegetett, és szereplőink sorsára óriási hatással lévő szabály az 1942. november 11-i új adótörvény, mely alapján a vagyona után egy örmény 232%, egy zsidó 179%, egy görög 156%, míg egy muszlim 4,94% adót kénytelen fizetni. Nem kell túl sok magyarázat ahhoz, milyen hatással volt ez a kisebbségre. Sokan menekültek el, közel felére csökkent a nem muszlimok aránya az országban.

Több mint egy évtizeddel később sem mindegy az ember származása, neve, családja. A török munkaerőt védik a szabályozások: ekkoriban jönnek létre az első szakszervezetek, és újra előtérbe kerül a gayrımüslim, azaz „nem muszlim vallású” kifejezés. Sok szereplő életére vannak hatással az akkori intézkedések.

És a színészek, akik ezeket a karaktereket megformálják: ó, jaj! Melyiküket említsem először, melyiküket emeljem ki? Mind-mind tökéletes alakítást nyújtottak.

Kérem, nagyon figyeljenek minden rezdülésükre! A rendező és operatőr rengeteg közeli képpel ajándékoz meg minket, ezeken a közeliken pedig a művészek egy-egy arcizmukkal, a szemükkel is játszanak. Nemegyszer fordul elő, hogy elhangzik egy mondat, és annak hatása a színész arcáról tökéletesen leolvasható.

Ki kell emelnem – mert elbűvölt –, hogy a színészek arca nem túlsminkelt, hanem szeplős, anyajegyes, ráncos, meggyötört, ahogy egy ember a valóságban is. Ez fokozza a hatást, hogy mindent elhiggyünk nekik, amit látunk rajtuk.

Lássuk sorban az alkotókat!

A rendezőnővel kezdem. Zeynep Günay Tan már 2004 óta aktív szereplője a török sorozatgyárnak. Olyan alkotásokban vett részt rendezőként, mint a Muhteşem Yüzyıl: Kösem vagy a magyar nézők nagy kedvence, az Öyle Bir Geçer Zaman ki (Az idő sodrásában). Ha megemlítem azt is, hogy neki köszönhetjük az utóbbi idők egyik legnagyobb sikerét, az İstanbullu Gelint (Isztambuli menyasszony), akkor nem csodálkozunk azon, hogy a Netflix is vele dolgozik. Nem fogunk továbbá meglepődni a szereposztáson sem, mert bizony sokakkal találkozhatunk ezekből az alkotásból.

Salih Bademci már eddig is az egyik kedvencem volt, meghajlok tehetsége előtt. Az İstanbullu Gelin Fikretje, az Öyle Bir Geçer Zaman ki Hakanja, a Kiralık Aşk Sinanja – bátran merem állítani – új szintre emelkedett most. Ő a klub sztárénekese, úgy táncol és énekel, mintha most lépett volna elénk a világ valamely híres revüszínpadáról. Végig az volt az érzésem, hogy figuráját a 60-as, 70-es évek török éjszakai élet feledhetetlen alakja, Zeki Müren ihlette.

Fırat Tanış szintén az Isztambuli menyasszony nagyon fontos karaktere volt. Azóta megmutatta tehetségét számos más alkotásban is, de most hasonlóan gonosz, titokzatos figurát alakít, mint akkor Ademként. Ő játssza a klubigazgató jobbkezét, ráadásul kiderül, hogy fontos szereplője a fő karakter, Matilda régi életének is.

Barış Arduç szintén a magyar sorozatnézők nagy kedvence, sőt világszinten is az egyik legsármosabb férfiként tartják számon. Most is jóképűségét használhatja fel a perai lányok szívtiprójaként. Nagyon meggyőzően adja elő a szépfiú vívódását két merőben más életforma, a szabad, mulatozó, gazdag életmód és a szerelem rabsága között.

Metin Akdülger esetében már meg sem lepődünk, hogy itt van. Szinte az összes alkotásban szerepel, amit eddig a Netflix Törökországban gyártott. Az Atiye és a Tek Yürek után itt egészen más arcát mutatja nekünk. Óriási titkot kénytelen rejtegetni: görög származású ő is, mint számtalan honfitársa, ám ezekben az években ez megbocsáthatatlan, ha bármi szerepet kíván vállalni a török gazdasági életben. Egy álmodozó művészetpártoló a kemény üzleti világban. Kíváncsian várom, hogyan alakul az élete a következő epizódokban.

A végére hagytam ugyan Gökçe Bahadır színésznőt, aki a főszereplőt, Matildát alakítja, pedig elsőként is említhetném, annyira megszerettem. Egy erős nő életét követhetjük végig a film első percétől, amikor még ugyan megtört, de napról napra szedi össze magát, és alakítja saját sorsát. Lassan megismerjük múltját is. Mi vezetett oda, hogy egy fiatal lány gyilkossá válik, és életfogytiglanira ítélik? Hogyan kezdi újra életet, amikor 17 év börtönélet után egy amnesztia miatt kiléphet újra az utcákra, a városba, ahol korábban élt, az emberek közé, akiket régen ismert?

Nem mehetek el szó nélkül a film zenéje mellett.

Az olyan zenék hatására, mint mikor Matilda döbbenten áll meg, mert a teregető asszonyok egy régi szefárd zsidó dalt énekelnek; vagy amikor felhangzik Cemal Süreya költő Bahar mezarına gömsünler sizi soraira írt muzsika, egyre inkább belemélyedünk a szereplők sorsába.

Bocsássák meg nekem, ha túl részletesen mutattam be a sorozatot! Magával ragadott teljesen, így mindenkit szeretnék rábírni, hogy nézze meg, és repüljön egy másik világba, egy másik korszakba, egy másik városba. Gondolja át mindenki, hogyan tudna érvényesülni egy ilyen sokszínű világban, vagy hogyan tudna lábra állni 17 év börtönélet után!

Erdem Éva – Türkinfo