De tényleg, ki?

A kettőnk (Fodor Pál és »társa«, Molnár Antal) által a Mandineren közzétett írásunkra a Magyarságkutató Intézet részéről egy ötfős szerzőgárda válaszolt, pontosan háromszoros terjedelemben. A nehéztüzérséget felvonultató erődemonstráció az általunk a film alapgondolatának tartott két igen súlyos állításra, vagyis a krónika szövegének meghamisítására és a hun–magyar azonosság tézisére érdemben nem reflektál. A filmmel és az általa képviselt szellemiséggel kapcsolatos álláspontunk tehát változatlan, erről új mondanivalónk nincsen.

Rövid válaszunkban mindössze a rólunk és az általunk képviselt intézmény, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az azon belül működő Történettudományi Intézet (TTI) munkájáról elhangzott hazug állításokra szeretnénk válaszolni.

Roger Crowley követendő példaként elénk állított »kb. harminc centiméter vastagságú, kiváló monográfiájat« sajnos nem ismerjük. Harminc centiméter vastagságú könyvvel még sohasem találkoztunk, talán azért, mert ilyen könyv nem létezik. Aki már látott könyvet, az bizonnyal igazat ad nekünk.

Crowley 2019 novemberében a TTI vendége volt, ahol elmondta: ő sohasem végez alapkutatásokat, mestersége kifejezetten a népszerűsítő művek írása. Amit egyébként hallatlanul jól csinál, ebben példát mutat azoknak, akiknek hasonló ambícióik vannak.

A »gőgös szunyókálással« megvádolt TTI munkatársai az elmúlt tíz évben csak a török kori Magyarország történetéről több mint 70 önálló könyvet tettek közzé. 2012 és 2020 között közel félszáz idegen nyelvű kötetet publikáltunk, nemcsak nagy nyugat-európai és tengerentúli, hanem közép-európai kiadóknál, a szomszédos országok történészeivel közösen, ezzel évtizedes vagy inkább évszázados hiányosságokat igyekeztünk pótolni. A TTI mellett működő Magyar Őstörténeti Témacsoport kutatásai nemhogy elfordultak volna a kelettől, hanem éppen forradalmiasították a keleti tudományossággal való kapcsolatainkat. A kutatási eredmények népszerűsítésére pedig legyen elég a Magyar Őstörténet hat kötetét említeni, amelyek példátlanul sikeresek voltak a szélesebb olvasóközönség körében is.

A Fodor Pál által társvezetett (és nem török, hanem OTKA-pénzből működő) Szigetvár-kutatócsoport 11, a Mohács-kutatócsoport eddig 12 kötetet adott ki, közülük 4-et angol, 1-et francia-magyar és 1-et török nyelven (és még messze nincs vége). Zsebkönyv nincsen közöttük. Ugyancsak Fodor Pál 2018-ban 400 oldalas monográfiát publikált Berlinben az Oszmán Birodalom 17. század eleji történetéről, amely a nemzetközi szakma egyöntetű véleménye szerint alapmű a birodalom belső folyamatainak megértéséhez. Nem véletlen, hogy Isztambulban könyveinek török nyelvű sorozatát indították el, a Szulejmán közép-európai politikájáról írott angol nyelvű kötetét pedig azonnal lefordították lengyelre, törökre, és most készül az orosz kiadása.

„Társa”, Molnár Antal 2019-ben angol nyelvű kötetet adott ki Rómában a balkáni katolicizmus török kori történetéről, amelyről eddig (egyetlen év alatt) 14 nagyon elismerő recenzió látott napvilágot külföldi szaklapokban, többek között a Leuveni Katolikus Egyetem és a Pápai Gergely Egyetem folyóirataiban. Ugyancsak 2019-ben adta ki 500 oldalas monográfiáját a magyarországi hódoltság történetéről, amelyben bizonyította, hogy a magyarországi oszmán–keresztény kondomínium egyedülálló jelenség az Oszmán Birodalom történetében. Ezekről az eredményekről számos népszerűsítő írás jelent meg, többek között a Magyar Nemzet hasábjain, és valamennyi kötet adatai egyetlen kattintással elérhetők a TTI honlapján. Nem mellékes, hogy ezeket a könyveket napi 10-12 órányi, igen megterhelő adminisztratív munka és/vagy egyetemi oktatás mellett, ráadásul állandó átszervezések közepette írtuk vagy szerkesztettük meg. És felesleges a gyanúsítgatás: a munkáinkra érkező sokszáz külföldi hivatkozást és a recenziókat természetesen mi sem lennénk képesek »összemutyizni« magunknak.

Teljesen megdöbbentő tehát az a tájékozatlanság, amely ezekről a kutatásokról és könyvekről tudomást sem vesz, ehelyett »a magyar nemzet és a nemzetközi tudomány által nem látható, önszórakoztató magtudomány-művelés-«ről értekezik, tunyasággal, szakmai gőggel és maradi, elzárkózó gondolkodással vádolja meg az írás két szerzőjét és kollégáikat.

Még ennél is elborzasztóbb az öt szerző, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója és vezető kutatói által jegyzett írás színvonala. És itt nemcsak a harminc centiméter vastag könyvre gondolunk. A személyeskedő inszinuációk egyszerűen értelmezhetetlenek. A TTI-ben egyetlen kolléga sem dolgozik (vagy dolgozott az elmúlt tíz évben), akinek finnországi doktorátusa lenne. Az emlegetett turanizmus-monográfiát az eszme propagandájának csak az értelmezheti, aki nem olvasta, vagy egy sort sem értett meg belőle, de még az ezzel kapcsolatos nagyszámú interjúból és ismertetésből sem fogott fel semmit. A teljes szakmai inkompetencia bizonyítéka az egyedülállóan fontos oszmán forrásokat, köztük az adóösszeírásokat »érdektelenségbe vesző«-nek titulálni. Ez körülbelül az a szint, mintha azt mondanánk: a középkori oklevelek és krónikák, vagy egyáltalán a források a történettudomány számára lényegtelenek. A defterek kutatását egy magyar turkológus, Fekete Lajos alapította meg, ezeknek a forrásoknak az olvasásához és értelmezéséhez a paleográfiai és módszertani alapokat ő rakta le hatalmas, kétkötetes, összesen majdnem 10 centiméter vastag monográfiájában. Életműve kiemelkedő tudósi teljesítmény, igazi hungaricum, ezt a Magyarságkutató Intézet falain kívül az egész világon tudják.

A Magyarságkutató Intézet főigazgatója, a kutatóközpontok vezetői és munkatársai az intézet alapításának pillanatától magukat nem kímélve ostorozzák az »akadémiai« tudományosságot, egységesen kommunistának, nemzetellenesnek, hazaárulónak bélyegezve egy egész tudományszakot. Közismerten bőséges apanázsuk, a közmédiában való mindennapos szereplésük ellenére alulfinanszírozottságra, a lehetőségek hiányára panaszkodnak, miközben mesés fizetésekkel próbálnak kutatókat magukhoz csábítani, többek közt tőlünk is. A magyar történettudomány teljesítményét folyamatosan lefitymáló nyilatkozataikra ennek ellenére egyetlen egyszer sem reagáltunk. Horváth-Lugossy Gábor és társai válaszcikkét olvasva úgy látjuk, méltán.

Egyetlen kérdésben ugyanis kénytelenek vagyunk egyetérteni a szerzőkkel. Publicisztika helyett valóban hasznosabb és élvezetesebb a kutatás, amelynek feltételrendszeréért, társadalmi megbecsültségéért azonban egy országos kutatóintézet vezetőiként mindenképpen felelősséggel tartozunk. Ezért szükség esetén, az általuk művelt tudományszak becsületének védelmében, vállalnunk kell a nyilvános megszólalást is.

A történettudomány is tudomány, éppen úgy, mint az atomfizika vagy az onkológia. Éppen ezért a házmester-történettudomány pontosan annyira komoly és hiteles, mint a házmester-atomfizika vagy a házmester-onkológia.

Forrás: mandiner.hu