„Csapataink Gázánál állnak ” 1916-17

1916. május 9-ének reggelén Jeruzsálem lakói nem mindennapos eseményre ébredtek: az osztrák-magyar monarchia hadseregének négyszáz magyar katonája masírozott be díszmenetben a városba.

Bár a katonák csak átutazóban voltak útban a Negev sivatag felé, rövid látogatásuk több fontos eseményét is megörökítették korabeli naplófeljegyzések és levelek. Ezekből többek közt megtudjuk, hogy az osztrák-magyar zarándokház rektora, Franz Fellinger vezetésében a katonák végiglátogatták a város szent helyeit. Látogatásuk egyik fénypontja a Szentsír-templomban tartott ünnepélyes szentmise volt, melyhez a zenei kíséretet az egység zenekara szolgáltatta.

A katonákat rövid jeruzsálemi tartózkodásuk alatt részben az osztrák-magyar zarándokházban, részben a német Szent Pál zarándokházban szállásolták el. Május 13-án továbbmasíroztak dél felé, de helyüket nemsokára egy újabb négyszáz fős magyar katonai egység vette át, akik május 27. és június 1. között élvezhették a Szent Város vendégszeretetét. Ennek az egységnek a tisztikarát, amely az osztrák-magyar zarándokházban kvártélyozta be magát, maga a jeruzsálemi katolikus pátriárka, Philipp Camassei is megtisztelte látogatásával. A pátriárkát díszes katonai tiszteletadással fogadták: a magyar katonák sorfalat álltak a zarándokház előtt, a tiszti kar a bejáratnál várakozott. A pátriárka megjelenésekor rázendített a katonazenekar. A főparancsnok bekísérte a nagytiszteletű vendéget a zarándokház szalonjába, akinek szórakoztatásáról itt egy négytagú magyar cigányzenekar (sic!) gondoskodott. Arról már nem szól a fáma, melyik fáról akasztottak le Jeruzsálemben hirtelenjében egy négytagú cigánybandát. Valószínűbbnek tartom, hogy a magyar katonák közül, vagy az ütegből alakult katonazenekar tagjaiból kerültek ki a rögtönzött kvartett tagjai.

De mit is keresett ez a nyolcszáz magyar katona 1916 közepén a török fennhatóságú Jeruzsálemben? A válaszhoz forgassuk vissza az idő kerekét még másfél évvel.

1915 februárjában a központi hatalmak oldalán harcoló Törökország sikertelen kísérletet tett az angol kézen lévő Szuezi csatorna bevételére. A kudarc ellenére a török vezérkar újabb áttörési kísérletet tervezett, ez alkalommal számítva a szövetségesek nehézfegyvereinek támogatására. Már a háború előtti közös hadgyakorlaton kitűnt, hogy az osztrák-magyar hadsereg hegyi tüzérségét különös hatékonysággal lehetne bevetni egy esetleges sivatagi offenzívánál. (Kíváncsi lennék, melyik sivatagban folyhatott ez a közös hadgyakorlat…) Ezért 1915 szeptemberében Enver Pasa a Monarchia konstantinápolyi követségéhez fordult, s tüzérségi támogatást kért egy újabb szuezi offenzívához. Vonakodva bár, de a szövetségi viszonyt rontani nem akarva, a Monarchia két, összesen nyolcszáz főből álló hegyi tarackosüteget küldött 1916 tavaszán a török fennhatóságú Palesztinába. A hadvezetőségnek nem voltak túlzott illúziói a hadosztály hatékonyságát illetően. Amikor Apostoli Királyunk aláírta a menetparancsot, rezignáltan csak ennyit jegyzett meg: „Na ich glaub’ doch, die sehn wir nimmer!”

Míg a szuezi frontra küldött tarackokról a kiváló pilzeni Škoda művek gondoskodott, az őket kezelni hivatott Marno hegyi tarackos osztály – K. u. k. Gebirgshaubitzdivision von Marno – szinte kizárólag magyar katonákból állt: a hadosztályt alkotó két üteg egyikének Budapest, a másiknak Kassa volt a hadkiegészítő körzete. Ezt erősíti meg az a pár tábori képeslap is, amit filatéliai internetes oldalakon találtam: a k.u.k. Gebirgshaubitzbatterie jelzésű lapok feladói és címzettjei is mind magyarok.

Van, aki az otthoniakkal a szentföldi látogatás élményét osztja meg, mint a szüleinek író Lukács Lajos:

…de vannak, akiknek szívében a honvágyat és az otthoni szeretettek hiányát még a Szentföld varázsa sem tudja enyhíteni:

Hogy Ritt János tizedes Ritt Magda óbudai lakossal – édesanyja? nővére? – szentföldi élményeit akarta-e megosztani, vagy szívének szomorúságát akarta-e kiönteni, nem tudhatjuk meg a tábori levelezőlap címzésoldaláról:

De térjünk vissza 1916 elejére. A Marno hegyi tarackos osztályt nagy csinnadrattával február végén, március elején indították útnak a Közel-Keletre. Konstantinápolyban keleti pompával fogadták a magyar vitézeket, s néhány nappal megérkezésük után maga a szultán és Enver Pasa is személyesen szemlélte meg a szövetséges csapatokat. A hadosztály saját zenekarának fellépése nagy sikert aratott nemcsak a helyi osztrák-magyar és német kolónia, hanem a török közönség előtt is.

A csapatok március végén indultak tovább, először vonaton, majd ökör- és lovasfogatokkal kelve át a Taurus hegységen. Damaszkuszba érkezve ismét vonatra szálltak, s Jeruzsálem érintésével végül április 12-én érkeztek a Negev sivatagba, Berseba városába, ahol csatlakoztak török szövetségeseikhez. Itt, hogy minél hamarabb hozzászokjanak a szokatlan terephez és a klímához, rendszeresen menetgyakorlatokat tartottak. Ezek közül a leghosszabb volt az a májusi menetelés, amelynek során a Berseba – Hebron – Betlehem – Jeruzsálem – Berseba vonalon 170 kilométert tettek meg. No nem egyszerre, mert ekkor iktatták közbe az emlékezetes pár napos jeruzsálemi pihenőt és városnézést.

A Bersebában egyesült török és magyar csapatok augusztusban másodszor is megkísérelték bevenni a Szuezi csatornát.

Ez a kísérlet is kudarcba fulladt, de a magyar tüzérségnek köszönhetően sikerült az angol ellentámadást lefékezni és a frontvonalat stabilizálni. Ezt követően a tarackosütegek még egy ideig a frontvonalon maradtak, majd novemberben visszahúzódtak Betlehembe téli szállásra.

Az Üdvözítő szülővárosában a vándorok szállásáról a szalézi és a karmelita szerzetesek gondoskodtak. Itt érte őket november 23-án Ferenc József halálának híre, akiért másnap rekviemet tartottak a Születés templomában. Két nappal később a szalézi kolostor udvarán a katonák ünnepélyesen letették a hűségesküt Károly osztrák császárnak és magyar királynak.

Katonáink az 1916-os év karácsonyát nyugodt körülmények közt ünnepelték Betlehemben. Hadd álljon itt egy rövid részlet a hadosztály naplójából az ünnep hangulatának érzékeltetésére:

„A Születés Templomában este tíz órától korlátokkal elkülönítve biztosítottak helyet az osztrák-magyar legénység számára, majd tizenegy óra körül fáklyásmenetben, zenekísérettel bevonult a teljes hadosztály. Éjjel tizenkettőkor Őeminenciája Szíria és Palesztina latin pátriárkája főpapi misét celebrált, nagy szolgálatot téve ezzel a hadosztálynak és Betlehem lakosságának. Az éjféli misén a 2/6 sz. tarackosüteg zenekara Haydn Német miséjét játszotta, míg az átváltoztatás alatt a katonákból álló férfikar ajkán csendült fel a „Csendes éj”. Ezek a hangulatos betétek felejthetetlen benyomást tettek minden áhítatos jelenlevőre. A pátriárka fogadása után a két üteg a legénységi szállás előtti szabad téren felemelő ajándékozási ünnepséget rendezett, melyen az ütegparancsnokok és a hadosztály tábori lelkésze a fénykoszorúval díszített karácsonyfa előtt megragadó ünnepi beszédet tartott a legénységnek, kinek-kinek a maga anyanyelvén. Ezután minden katona gazdagon részesült az alegységparancsnok, illetve a Hadigondozóintézet és a bejrúti „Fekete-Sárga Szövetség” ajándékaiból.”

A törökök az augusztusi kudarcot követően végleg felhagytak a szuezi áttörés gondolatával. Az angolok ezzel szemben 1917. márciusában Gázánál masszív támadást indítottak a török és magyar erők ellen. Vesztükre: a magyar tüzérség, akik a front élvonalában felkészülten várták az angol támadást, megsemmisítő csapást mértek az angolokra. A magyar csapatok vesztesége minimális volt, azonban az ütközet első napján kézitusában esett el maga a hadosztályparancsnok, Wladislaus Ritter von Truszkowski százados. Rajta kívül elesett még Nagy Mihály szakaszvezető, Lázár János és Kyrilla Bene tüzér, s az ütközet után sebesüléseibe halt bele Gonda Lajos főtüzér. Mindannyiukat az üteg hátvonalában álló kertben temették el. Ki tudja, áll-e még valahol a sírjuk Gázában?

Truszkowski százados holttestét nem sokkal az ütközet után exhumálták, és a jeruzsálemi Sion hegyén lévő ferences temetőben helyezték katonai tiszteletadás mellett örök nyugalomra.

Részletek

2012-05-08