![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
„2020 januárjában a Fővárosi Közgyűlés határozatot fogadott el a »Háborúban megerőszakolt nők emlékműve« felállítására, segítve egy hosszú ideig elfedett traumatörténet személyes és közösségi szinten történő feldolgozását. Az emlékművet 2024 folyamán avatják fel” – olvashatjuk a kiállítás szöveganyagában. Kateryna Aliinyk, Rachel Fallon, Olia Fedorova, Jelena Jureša, Elektra KB, Hristina Ivanoska, Lóránt Anikó, Milica Tomić, Trapp Dominika, Selma Selman, Anna Zvyagintseva tárgyaiból nyílt kiállítás a Budapest Galériában május 12-én.
Hogyan ábrázoljuk a szenvedést? Mit jelent az erőszakmonopólium az emlékezésben? Ki az erőszak elszenvedésének alanya, tárgya; mennyire személyteleníti el áldozatát az erőszak? Ezekkel a kérdésekkel találkozhatunk a tárlat során.
Katonákról, néha katonalovakról is szó esett az előző század háborúiról szóló történelem órákon, majd a huszadik században egyre hangsúlyosabbá válnak a civil áldozatok; a második világháború civiláldozatai pedig létrehozzák az emlékezéstudományt.
Gyáni Gábor az emlékezés és oral history című [DBE1] munkájában a források kapcsán az alábbi kérdéseket teszi fel: a valóság milyen minősége és síkja ismerhető és érthető meg a szubjektív dokumentumokból? Maurice Halbwachs francia filozófus, szociológus és szociálpszichológus katolikus családból származott, a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg és hozzá köthető a kollektív emlékezet fogalma. Halbwachs életműve fontos szerepet játszott Hayden White, amerikai egyháztörténész, történetfilozófus történelemnarrációs koncepciójának létrejöttéhez, mely a történelem struktúrájának fikcióteremtő aktusaival ismertet meg minket. Bár – Aleida Assmannt kivéve – az emlékezettudomány létrejötte kapcsán a történelemtudomány kritikáját, reformját folyamatosan férfiak narrálják, mégis ráirányítják a figyelmünket a tudomány területén is arra a kérdésre, hogy ki beszél.
Virginia Woolf Saját szoba című művének központi gondolata szerint az irodalomban a nőket férfiak ábrázolják. Döntően férfiak írták meg annak a pár tucat történelmi nőalaknak a történetét, akit egy átlagember első nekifutásra fel tud sorolni. A Budapest Galériában bemutatott szerzők számossága a kiállítás gondozására irányítja figyelmünket: bár egy-egy termet egy-egy alkotóhoz köthető tárgyak uralnak, a „ki beszél” kérdése legerősebben a kurátorra, Pálde Líviára mutat. A kiállítást Antoni Rita filozófus, publicista, a társadalmi nemek szakértője nyitotta meg.
Ha a Lajos utcában látható kiállítást, mint aktust szeretnénk megérteni, mindenképpen foglalkoznunk kell azzal az igénnyel, hogy itt nők beszélnek. A nőkről nők beszélnek. A kiállítás minden tere Virginia Woolf „saját szobája”; a hang nem a test tulajdona, elhagyja a testet és többé nincs vele kapcsolatban – hangsúlyozza Hristina Ivanoska a kiállítás harmadik termében kiállított videójában. A képernyővel szemben egy vörösre festett vászon és a művész videóban viselt köntöse látható. A filmben Hristina Ivanoska egy megkínzott nő monológját adja elő, az erőszaktevőkhöz beszélve testének fájdalmát mutatja be a lehető letárgyiasabban. Az erőszak elszemélyteleníti a tárgyát, tárggyá teszi a szenvedőt, de mit tesz a mozgalom?
A kiállítás első tereiben Elektra KB videójával és patchwork jellegű montázsaival találkozhatunk. Mindegyik alkotásában, alkotásán testeket láthatunk – személyeket, akik feloldódnak a mozgalomban. A textil, a ruha a tárgyak mellett a videóban is hangsúlyos: köztereken felvonuló táncosokat láthatunk fetisizáló öltözékben.
„nem tudom mit szeretnék//hogy csináljanak velem//mióta önkéntelen csak//magamért beszélek//nem tudom hogyan gondolom//mióta tagadnak és//mióta tagadunk//sohasem írtam rólad//csak leírtam amit mondtál” – Nemes Z. Márió És ennyi (meg annyi) című fétissel foglalkozó versében az elbeszélő a megszólított személyével játszik, az alanyi költészet problematikáját a fetisizmussal vonja össze.
A többi teremben az erőszakszervezetek, az egyenruha és az ismétlődő, erőszaktevő személyek és az erőszakot elszenvedők kollektív szerepeivel, pózokkal találkozhatunk.
A kiállított tárgyak közös vonása az erős alanyiság: a művészek minden esetben megjelennek testükkel, hangjukkal a videón, a festményeken önarcképtorzókat láthatunk. Egyszerre a tizenegy művész alkotását külön-külön nem tudjuk befogadni, már a földszintet bejárva egy hanggá mosódik össze a kiállítás. Érdekes kurátori gesztus, hogy azok a tárgyak, amelye egy-egy személyen keresztül viszik színre az erőszakot (pl.: táncot bemutató videó), sosem az első termekben kerülnek bemutatásra.
Kesselben, a 2022-es Documenta Fifteent egy izgalmas fogalom, a lumbung uralta. A lumbung egy indonéz kifejezés, egy közös magtárat jelent, ahol a többlet rizs közös tárolásával lehetőség nyílik az erőforrások megosztására. 2022-ben az indonéziai Ruangrupa művészcsoport gondozta 2022-ben a Documentat, és munkájukban a kollektív erőforrásokra helyezték a hangsúlyt.
Pálde Lívia munkájában is tetten érhető a lumbung gondolata, és úgy tűnik, hogy a lumbungról a Háborúban megerőszakolt nők emlékhelyének átadóján is hallani fogunk. Az alanyiság jelentősége az erőszakról való beszédben a dehumanizáció kapcsán a kollektív tudat, a kollektív emlékezet felé fordul. A „Háborúban megerőszakolt nők emlékműve” egy olyan hely lesz, „amely egyéni és társadalmi szinten segít feldolgozni a traumát, ugyanakkor emlékezteti a jelen és jövő generációját arra, aminek nem szabad újra megtörténnie”. Pálde Lívia kiállításának többek között az is a tétje, hogy ráirányítsa figyelmünket arra a kérdésre, hogy ki beszél – ki szólal meg az emlékműállítás gesztusa kapcsán.
Aleida és Jann Assmann házaspár a kulturális emlékezés kiemelkedő kutatói. Sokan vélik ma úgy, hogy az erőszak traumája – az eltérő emlékezési stratégiák és múltképek összevetése révén – igenis feldolgozható —írja Aleida Assmann. Emellett bevezeti a generációs emlékezet fogalmát.
A Budapest Galériában kiállított művészek közül többen foglalkoztak a délszláv háborúval.
2011-ben áthelyeződött a hangsúly a családon belüli erőszakra. Az Isztambuli Egyezményt az európai országok nagyobb része aláírta és ratifikálta is, és azokban az országokban, ahol a ratifikáció elmaradt, még erősebben vált generációs üggyé a nők elleni – és javarészt családon belüli erőszak – témája. Egy olyan ország fővárosában avatják majd fel a „Háborúban megerőszakolt nők emlékművét”, ahol a családon belüli erőszak nemzeti ügy lett. Érdemes feltennünk a kérdést, hogy vajon miért a megerőszakolás az az aktus, amely a nőkkel esik meg és ami köztéri emlékművet kap majd. Miért nem a nők szenvedése? A nők – kollektív tudatban megjelenő – szenvedés elképzelhetetlen férfiak nélkül.
A nemek szerinti megoszláson túl a vallási hovatartozás vagy származás szerinti erőszakról szoktunk még viszonylag sokat beszélni. A délszláv háború bosnyák népirtása civilek ellen irányult. Milica Tomić 1960-ban született Jugoszláviában, Belgrádban. Berlinben és Grácban is élt. Az omarskai tábor makettjével és egy dokumentumfilmmel dolgozza fel az észak-boszniai koncentrációs tábor borzalmait. Munkáiból megtudhatjuk, hogy nemcsak a muszlimok ellen irányuló népirtás, hanem az erőszakban résztvevők nemek szerinti megoszlása is hangsúlyos. Az egykori jugoszláv hadsereg vezetői többségében ortodox férfiak voltak. A koncentrációs tábor környezetében 1992-ben 7000 muszlim és horvát politikai elítélt tűnt el és 145 tömegsír került elő. A táborban a jellemző kivégzési mód különösen kegyetlen volt. 30 négyzetméteren 500 embert zsúfoltak össze, akik a következő éjszaka során meghaltak. A nőket viszont kihallgatószobákban kínozták halálra, amiket előtte ki kellett takarítaniuk. A nők meggyilkolásának módja nem pusztán erőszak volt, hanem a személy megszüntetése is, amelyet egy nemzet védelmére létrehozott erőszakszervezet tagjai egyenruhában hajtottak végre.
A textilmunkák és a videók mellett grafikák és a festmények is láthatóak a kiállításon. A föld alatt élő növényeket, céklákat festő Kateryna Aliinyk az ukrán háború borzalmait tárja elénk.
A föld alá igyekvő növényeket bemutató képek perspektívája a talajszint alatti rétegek, egy természettudományi múzeum talajmetszetét juttatta eszembe. Az emberek és az emberi testek ábrázolásának hiánya az élet, és legfőképp az emberi élet hiányának jelentésével dolgozik. Kateryna Aliinyk munkái egyedül maradtak a földszinti termekben, ugyanakkor párbeszédet alakítanak ki Lóránt Anikó emeleten megtalálható grafikáival. Lóránt Anikó 33 évesen, 2020-ban hunyt el. Kiállított képein a levelekben végződő kezek kapnak hangsúlyt. A grafikák Kateryna Aliinyk föld alá igyekvő növények képeit hívják elő, azzal lépnek párbeszédbe.
A kiállításon körbe járva az jutott eszembe, hogy ha nem így rendezték volna sorba az alkotásokat, akkor a lombos fán keresztre feszített Jézusra gondoltam volna a tragikusan, 33 évesen elhunyt művésznő naplóinak lapjait nézve.
Canan Esen
Márió: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/nemes-z-mario-versei.html
Lumbung: https://documenta-fifteen.de/en/lumbung/