Brit hírszerzők a török függetlenségi háborúról és vezéréről

                    

            Fölöttébb tanulságosak Őfelsége brit hírszerzésének Mustafa Kemalra, a későbbi Atatürkre vonatkozó jelentései. Ezeket a közelmúltban szabadították fel titkosításuk alól, s így kutathatóvá váltak a londoni British Libraryben, az Egyesült Királyság nemzeti könyvtárában. Nyilvánvalóan nem csak történészeket, hanem másokat, a nagyközönséget is roppantul érdekelheti, hogy éppen száz évvel ezelőtt mit is jelentettek haza az Oszmán Birodalom romjai között kutakodva botorkáló brit ügynökök egy általuk mindinkább öntörvényűnek észlelt, egyúttal pokolian tehetséges hadvezérnek elismert fiatal oszmán tábornokról.

            A pasa katonai képességeit ugyanis a britek saját bőrükön korán megtapasztalhatták, mert egyszer már „megállította”, értsd legyőzte őket a nagy háború alatt, 1915-ben Gallipolinál. S később, 1918 szeptemberében, ha rövid időre is, feltartóztatta gyors előrenyomulásukat a távoli Aleppótól északra. Ám akkor még a konstantinápolyi szultán birodalmi lobogói alatt. Így aligha feltételezték, hogy hamarosan ismét szembetalálhatják magukat vele, de akkor már a régi szultáni rend ellenfeleként. Még kevésbé gondolhatták, hogy nem is olyan nagy sokára új török honalapítót is tisztelhetnek majd benne.

            A jelentések mai olvasói meglepődhetnek az egykori hivatásos hírszerzők és jobbára arisztokrata diplomaták többségének mesterségbeli tudásán, szakmai felkészültségén, azon, hogy osztálykorlátaik és gyarmatbirodalmi elfogultságaik ellenére is nemegyszer alaposan fején találják a szöget…

            A híres londoni könyvtárnak ezekkel a napjainkig érintetlenül szunnyadó kincsével, e ritka tudományos csemegével elsők között ismerkedhetett meg İrem Köker asszony, történész-publicista, aki a BBC Türkçe, az angol rádió török szolgálata megbízásából kutathatott a patinás intézményben. Feltárta, hogy a brit felderítők már röviddel azután „ráálltak” Mustafa Kemal pasára, hogy 1919. május 19-én hajón – egy alig tengerbíró, rozoga lélekvesztőn – minden feltűnést kerülve, megérkezett a fekete-tengeri Samsun kikötőjébe. A szultán bízta meg őt azzal a feladattal, hogy az ott állomásozó még oszmán katonaság főfelügyelőjeként gondoskodjék a rend helyreállításáról ezen a forrongó, nemzetiségi viszályokba süllyedt, „megbízhatatlan lakosságú” észak-anatóliai területen. Gyorsan tájékozódott, felmérte a helyzetet, és óvatos, megfontolt szervezkedésbe kezdett.

            A fegyverszünet már hatályos volt. Az ezt hitelesítő okmányt a legyőzött Oszmán Birodalom képviseletében történetesen Mustafa Kemal közeli barátja, Hüseyin Rauf haditengerészeti miniszter, híres tengerésztiszt 1918. október 30-án írta alá egy brit hadihajó fedélzetén. A brit győzteseket ezek után elsősorban az érdekelte, hogy érdekeiknek minél jobban megfelelő békeszerződést tudjanak majd rákényszeríteni Isztambulra. E törekvésüket alaposan megzavarta és keresztezte aztán a szárnyait bontogató, majd kiteljesedő hazafias török nemzeti mozgalom. 

            A most már hozzáférhető iratok tanúsága szerint – olvasható İrem Köker tudósításában – a brit hírszerzők már 1919 végéig elkészítették első értékelésüket. Egy október 9-ei dátummal készült jellemzés, amely eredetileg „Egyiptomban állomásozó és franciáktól beszerzett okmányokból dolgozó brit ügynököktől” származik, Mustafa Kemalt mozgalmával egyetemben nem csupán „forradalmi és veszélyes természetűnek” minősíti, hanem letörésükre pontos ajánlásokat is megfogalmaz. Így szükségesnek mondja a pasa által irányított mozgalmon belüli ellentétek kiélezését, valamint az ellenlábasok, rivális szerveződések ösztönzését vele szembeni összefogásra. Más jelentések tartalmaznak természetesen ettől eltérő „enyhébb” véleményeket is, jellegzetesen diplomatikus megfogalmazásban. „Sajnos nem ítélhetem meg derűlátón Mustafa Kemal tevékenységét vagy szándékait” – olvasható az egyikben. „Egyáltalán nem valószínűtlen, hogy ez a mozgalom veszélyes, és hogy katonai értelemben káoszt okozhat” – olvasható egy másikban.       

            A szerzők némelykor kifejezett éles-, illetve előrelátásról tesznek tanúbizonyságot a londoni hadügy- és külügyminisztériumnak küldött jelentéseikben. Ezekből kiderül, hogy megfigyeléseik és tapasztalataik alapján viszonylag korán felismerték a tényleges helyzetet: az épp most induló nemzeti ellenállási mozgalom máris fokozódó népi támogatást élvez… Egyben ebből adódóan figyelmeztetik is a londoni központot: ha majd az ország sorsát meghatározó békeszerződésben súlyos feltételeket szabnak, számolni lehet fegyveres harc kirobbanásával. Közben Mustafa Kemalnak Samsunból kalandos körülmények között a délre és beljebb fekvő Amasyába vezetett az útja. Itt találkozott nemzeti érzelmű katonai parancsnokokkal, s kiadta ellenállásra szólító első körlevelét. Miután erre a szultáni kormány hazarendelte, a parancsot megtagadta és maradt. Végképp „önállósult”, s kilépett az oszmán hadseregből. Ezzel teljessé vált a szakítás. Ezután következtek a legendás, programadó nemzeti kongresszusok keleten, Erzurumban és Sivasban, amelyeken meghirdették, majd véglegesítették a nemzeti egyezményt a töröklakta területek védelméről.

            A brit hírszerzés jól érzékelte, hogy a régi Szmirnának, azaz İzmirnek az antant ösztönzésre bekövetkezett görög katonai megszállása milyen döntő tényezőnek bizonyult a török ellenállás általánossá válásában, az anatóliai nemzeti mozgalom életre hívásában. Erre emlékeztetett Dr. Mehmet Ö. Alkan professzor, a török történelmi alapítvány elnöke, az Isztambuli Egyetem politológiai karának tanára, akinek véleményét a BBC Türkçe tudósítója idézi. Ez a görög partraszállás 1919. május 15–19-én ment végbe a fegyverszünet 7. pontjára való hivatkozással. Ennek alapján az antant feljogosítva érezhette magát arra, hogy egyoldalúan bárhol beavatkozhassék a „biztonság fenntartása érdekében”. A görög megszállás – hangsúlyozta Alkan professzor – valóban fordulópont volt mind Törökország, mind a hazafias küzdelem, mind pedig Mustafa Kemal vezetése szempontjából.

            Egy általa idézett brit jelentés szerint a török nemzeti mozgalom „Izmir görög katonai elözönlésével kezdődött. Aztán a fokozódó támogatásból erőt gyűjtött, s erejét csak növelte a görögök izmiri cselekményeinek, az olaszok Antalyában végrehajtott déli partszállásának hatása, nemkülönben az örmény és a kurd kérdésben tapasztalható bizonytalanság.”         

            Maga John de Robeck isztambuli brit főbiztos is úgy vélte, hogy Izmir inváziója nélkül sokkal   könnyebb lenne szigorú feltéteket érvényesíteni az Oszmán Állammal való várható békeszerződésben. „A fegyverszünettel legyűrt és vereségre kárhoztatott Törökország kész lett volna mindenről lemondani, kivéve a puszta megmaradásának halvány reménysugaráról” – írta külügyminiszterének,        Lord Curzonnak 1919. október 28-án küldött levelében.

            A brit megfigyelők közül többen mások is világosan látták az összefüggést a görög akció és az ellenállás kezdete között. Úgy érzékelték, hogy az 1919. május 15-ével indult görög betörés Izmirben felrázta tompultságukból a törököket. Mustafa Kemalt éppen az idő tájt vezényelték a fővárosból Anatóliába, s samsuni hajóútja és május 19-i érkezése idején már teljes mértékben tisztában lehetett az esemény súlyával. Mihelyt megérkezett, rögtön aktivizálódott. A britek ezt észlelték, s arra is rájöttek, hogy azért választotta első anatóliai főhadiszállása színhelyéül Amasyát, mert a város már kívül esett az antant ellenőrzési körén.

            Némely brit hírszerző azonban akkoriban igen lekicsinylő módon jelentett a nemzeti érzelmű oszmán tisztekről. Egyikük szerint például „Izmir megszállásáig úgy viselkedtek, mint azok a neveletlen ifjak, akik minden pillanatban attól tartanak, hogy alaposan elagyabugyálják őket. És már csak akkor merészkedtek elő, amikor kiderítették, hogy nem ütköznek a szövetséges fegyveres erők ellenállásába, és számíthatnak a központi kormány esetleges együttműködésére is.

            Alkan professzor a titkos iratok áttekintése alapján a brit törekvéseket három csoportra osztja. Az első irányzatot Lloyd George kormányfő képviselte. Ő szorgalmazta az Oszmán Birodalom azonnali felosztását, valamint Nyugat-Anatólia és Trákia egészének görög megszállását. Arra a radikális álláspontra helyezkedett, hogy a törököket ki kell űzni Anatóliából.

            A második irányzat jellegzetes képviselőjeként Winston Churchill hadügyminiszter attól tartott, hogy a törököket egyenesen a bolsevizmus karjaiba kergethetik, ha túl szigorú szerződést erőltetnek rájuk. Ezért mérsékeltebb megállapodást sürgetett.

            A harmadik csoportba az indiai ügyek minisztere, Edwin Montagu tartozott. Tekintettel az indiai muzulmán hívők tömegeire is, figyelmeztetett arra, hogy e tömegek erős reakciója várható, ha hitbéli szempontjaik mellőzését és általános érdekeik csorbítását tapasztalják. Ezért véleménye szerint mielőbb óhatatlanul szükséges Isztambul török kézen hagyása, s ezzel szoros összefüggésben a muszlim kalifátus intézményének nemzetközi jelentőségű ottani megőrzése. Montagu, aki egyébiránt vallását gyakorló harmadik zsidóként szolgált a brit kormányban Sir Herbert Samuel és Sir Rufus Isaacs után, később a párizsi békekonferencián ellenezte mind Törökország felosztását, mind pedig ezzel összefüggésben a görög megszállást.

            Az időközben a törökországi helyszínekről beérkező titkos jelentések hellyel-közel reális képet adtak az események alakulásáról, s a hazafias-nemzeti erőket váltakozva hol kemalista, hol nacionalista, esetleg nemzeti vagy ellenállási mozgalomként írták le. „Ha azonban megvizsgáljuk, hogy ezek a jelzések hogyan hasznosultak a londoni politikában, akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy aligha foglalkoztak velük komolyan” – állapítja meg Alkan professzor.

            Pedig nagyon is komolyan vehették volna, hiszen olyan megbízható forrásból származtak, mint az isztambuli brit főbiztos, aki a hírszerzők kiterjedt hálózatára támaszkodhatott. John de Robeck kerek perec megírta Lord Curzon külügyminiszternek: „A nemzeti mozgalom, amely Isztambulban született és Erzurumban már fészket is rakott, a görög megszállta vidék kivételével ellenőrzését kiterjesztette Anatóliának szinte egész területére, és jelenléte már valóság Trákia jelentős részén is – olvasható a jelentésben. Már némely kurd, arab és tatár is rokonszenvvel kíséri. A központi isztambuli kormány jelentősége immáron egy kerületi önkormányzatéra csökkent, és csupán közvető szerepet tölt be az antant és a nemzetiek között… A nemzetiek szervezkednek, erkölcsi erőt merítenek és pénzt gyűjtenek, katonákat toboroznak, az elfásult emberekbe pedig bátorságot öntenek, hogy megakadályozhassák Törökország feldarabolását vagy hazájuk idegen hatalmak uralma alá kerülését. És ebben sikeresek is.”

            Minthogy az oszmán haderőt feloszlatták és fegyvereit elkobozták, a britek eleinte nem számítottak fegyveres felkelésre. Ám 1919 közepétől hírszerzőik közül többen már megjósolták ennek lehetőségét is. Másfelől azonban a brit képviselők, akik azzal büszkélkedhettek, hogy országuk az első parlament szülőföldje, meglepve tapasztalták, hogy a török ellenállási mozgalom velük szemben egyaránt alkalmazza a parlamentarizmus, így a választások eszközeit is. A nemzetiek 1919 októberében ugyanis részt vettek választásokon, s erős képviselethez jutottak a régi isztambuli parlamentben. Itt az antant fenyegető törekvéseivel szemben el is fogadtatták a már korábban meghirdetett nemzeti egyezményt, amely a nyugaton oly sokszor hivatkozott wilsoni elvek alapján volt hivatva megőrizni a töröklakta területek muzulmán lakosságának önrendelkezési jogát, illetve – ahogy az amerikai elnök fogalmazott híres 14 pontjának egyikében – teljes szuverenitást kell biztosítani az Oszmán Birodalom török részének. Csak miután a következő év elején brit katonaság önkényesen megszállta Isztambult, kezdték meg új független nemzetgyűlés összehívásának előkészületeit Ankarában, ahová Mustfa Kemal már korábban áthelyezte főhadiszállását.

            A BBC  Türkçe által idézett Dr. Mehmet Ö. Alkan professzor szerint a britek az 1919-es izmiri görög partraszállás támogatása után újabb hibát követtek el azzal, hogy katonaságuk 1920-ban megszállta Isztambult. „Úgy okoskodtak, hogy ily módon saját feltételeik alapján kényszeríthetik békére az oszmán kormányt – mutatott rá. Csakhogy ekkor olyasmi következett be, amivel nem számoltak: új parlament nyílt meg Anatólia általuk elérhetetlen pontján, Ankarában, s a törökök nemzeti harcukat a világtörténelemben ritkán látott módon ennek a török nagy nemzetgyűlésnek a segítségével is vívták. Katonai parancsnokaik részben a fronton harcoltak, részben a parlamentben voltak kötelesek számot adni tetteikről.”

            A függetlenségi háború alatt soha nem is melegedett fel a kapcsolat Nagy-Britannia és az ankarai kormány között. A britek lemondásra kényszerítették Ali Rıza pasa isztambuli kormányát, mert tanújelét adta a nemzeti mozgalom küzdelme iránti rokonszenvének. A leváltott kabinet helyére Damat Ferid pasa kormánya lépett, amely aztán 1920. augusztus 10-én Sèvres-ben alá is írta a megalázó békediktátumot.

            A britek a török függetlenségi háború végéig hivatalos és nem hivatalos érintkezések során mégis keresték a megegyezést Ankarával. Mustafa Kemal barátjának, Ali Fethi bejnek 1922. augusztus 25-i londoni látogatása közben azonban kiderült, hogy mégsem hajlanak a már közelinek tetsző kompromisszumra. Ekkor indult meg Gazi Mustafa Kemal pasa parancsára az általános török katonai támadás, oszmán-törökül a legendás Taaruz, amely a kezdetben az antant és a britek által támogatott területrabló görög hadsereg megsemmisítő vereségével és végleges kiűzésével zárult. Ezzel teljesült a függetlenségi háború egyik fő célja. A másik 1923. július 24-én Lausanne-ban vált valóra: aláírták azt a békeszerződést, amely a sèvres-i diktátumot érvénytelenítve lényegében a mai határai között ismerte el Törökországot.

            A most kutathatóvá vált okmányokból idézve a BBC Türkçe kitér az Oszmán Birodalomban 1915-től kezdődően végbement kegyetlen örményüldözésre, az örmény lakosság körében elszenvedett hatalmas vérveszteség következményeire. „Az örménykérdés legkritikusabb pontja, hogy nagyon kevés örmény maradt – tájékoztatta titkos jelentésében minisztériumát 1919. október 20-án Sir George Milne tábornok, a fekete-tengeri brit haderő főparancsnoka. De különben is – folytatta – független Örményország megteremtéséhez (amit még a Damat Ferid kormánya által aláírt sèvres-i szerződés irányzott elő – a szerkesztő megjegyzése) hatalmas katonai erő bevetésére lenne szükség.”

            „Erősen átérzem a helyzetet” – írta, majd a gondolatsort azzal a ténymegállapítással fejezte be, hogy még Damat Ferid kabinetje is nagyon szigorú rendszabályokat léptetett életbe, például azt, hogy az elüldözött örmények közül senkinek sem engedélyezi a hazatérését…

       Egy másik jelentésében viszont már arról számol be, hogy a nyugat-törökországi Bilecik városában 1919 áprilisa és októbere között egy örményekből és muzulmánokból álló vegyes bizottság és más helyi tisztviselők több száz esetben vizsgálták meg elkobzott javak visszaadásának lehetőségét. Olyan elhagyott örmény ingatlanokról, épületekről van szó, amelyekben később muzulmán török menekülteket helyeztek el. A visszaadott házak többsége azonban szánalmas és erősen lepusztult állapotban van, úgyhogy lakhatatlan. Az ebből a városból elűzött mintegy ötezer örménynek csak egyötöde tért haza, a többi vélhetően eltűnt…

            A BBC Türkçe külön fejezetbe gyűjtötte össze azokat a hírszerzői jelentéseket, amelyek a nem muzulmán kisebbségek eddigi tapasztalataik miatti változatlan aggodalmait tárgyalják. E jelentések szerint kiváltképp az örmények és a görögök továbbra is aggódnak biztonságuk miatt. A nemzeti küzdelem vezetői azonban már csak azért is készek a nem muzulmánok megoltalmazására, mivel tudatában vannak annak, hogy a „szükséges biztonsági garanciák megadása saját érdekükben áll”.

            „Görög és örmény vezetők amerikai misszionáriusok biztatására nagy hangon azt állítják, hogy újra tömegmészárlás fenyegeti őket” – üzente haza a brit főbiztos. Mustafa Kemal maga is elismerte ennek a veszélyérzetnek a jogosságát, s úgy látszik, hogy tett is lépéseket a fenyegetés elhárítására. A tűzszüneti ellenőrző bizottság Samsunban működő tagja is megerősítette, hogy Mustafa Kemal adott ilyen biztosítékokat. Ám ezek sem nyugtatták meg a szorongó keresztényeket, akiknek pedig most már valóban indokolatlannak tűnnek a félelmei.

            „A nemzeti mozgalom védi a keresztényeket, ugyanakkor elutasítja a külső segítséget vagy beavatkozást. Ellenben egyre fokozódó erőt mutat a britekkel szemben, közben viszont az antant más államai iránt kevésbé viseltetik ellenérzésekkel” – véli a szerző, aki egyben úgy látja, hogy a nemzetiek nem tudtak szorosabb kapcsolatokat kiépíteni a helybéli lakossággal. Jóllehet állandóan azt hajtogatják, hogy oltalmazzák a keresztényeket, e fogadkozások nyilvánvalóan csak politikai célzatúak.” Különben is – csap át hirtelen az eddig viszonylag tárgyilagosnak tetsző titkos jelentés vádaskodásba – a „törökök tendenciaszerűen és ösztönösen hajlamosak mészárlásokra. Márpedig ha a nemzetiek inkább a fegyveres harcot választják, akkor a keresztények aligha kerülhetik el a vérfürdőt”…

            A brit hírszerzőket természetesen élénken foglalkoztatta, hogy mit is gondol megbízóikról és országukról maga Mustafa Kemal pasa és nemzeti-hazafias mozgalma. Ezért egyrészt behatóan vizsgálták, hogy a nemzeti küzdelmet pártoló publikációkban hogyan, illetve mennyire tüntetik fel ellenszenves színben Nagy-Britanniát, másrészt szemlézték azokat a sajtóban vagy máshol megjelent írásokat, amelyek a megszűnt Oszmán Birodalom helyén brit mandátumterület melegalakítását propagáló Angolbarátok Egyesületének tevékenységét támadták. Egy 1919. október 24-én kelt jelentés górcső alá vette az Erzurumban kiadott Albayrak (Török Lobogó) című újságot, amely kiállt a nemzeti küzdelem céljaiért, s keményen bírálta a brit politikát. E feljegyzés szerint az Albayrak csupán egyike a nemzeti mozgalom propagandaeszközeinek, s nagy erőfeszítéseket tesz annak elhitetésére, hogy Anglia meg akarta vesztegetni a régi isztambuli kormányt. Ily módon szerette volna végleg szembefordítani a nemzeti mozgalommal.

            Az ügynökök arról is beszámoltak, hogy hasonló esetet említett Mustafa Kemal is  egy amerikai rádióállomással készült interjújában. A pasa szerint Anglia bevetette a pénz eszközét Törökország ellen: ő maga és barátai pontos értesülések birtokába jutottak arról, hogy a britek 150 ezer font sterlinget adtak a volt belügyminiszternek.

            A napvilágra került londoni iratok tudományos feldolgozása még hosszabb ideig eltarthat. Titkosításuk feloldásának híre is még olyan friss, hogy a BBC török adásának riportján kívül tudomásunk szerint még nem támadt szélesebb körű visszhangja.

            A titkos jelentések túlnyomó többsége 1919 folyamán keletkezett. Mehmet Ö. Alkan professzor azt mondta, hogy ha meg kellene határoznia a huszadik század leghosszabb esztendejét, akkor ő 1919-re szavazna. „Törökország, de az egész világ számára is minden újrakezdődött, s csaknem teljesen újraosztották a kártyákat. 1919 nagyon érdekes év volt.” – összegezett az Isztambuli Egyetem tanára.

Flesch István – Türkinfo