Az illiberális reflexek győztek Törökországban

Sikerült fordítania a 13 éve kormányzó Igazság és Fejlődés pártjának (AKP) az előrehozott törökországi választásokon, amely ezúttal újra többséget szerezett a Török Nagy Nemzetgyűlésben. Mindezt öt hónapnyi biztonságpolitikai instabilitás, a kurdok és az ellenzék sajtó nyílt színű vegzálása, illetve azt követően sikerült elérnie az iszlamista jobboldalnak, hogy az Európai Unió a menekültválság közepette kénytelen volt enyhülést hirdetni a Brüsszelben egyébként nem kifejezetten népszerű Recep Tayiip Erdogannal szemben. A két választás között történtek ékes bizonyítékát adják arra, hogy Törökország ténylegesen letért a jogállamiság fejlődésének útjáról.

Az előzetes felmérésekkel ellentétben nem alakul ki újabb patthelyzet a török törvényhozásban, az eddig kisebbségben kormányzó iszlamista-konzervatív AKP ugyanis 320 mandátummal abszolút többségre tett szert a vasárnapi választásokon, amely 9 pontos erősödést jelent a június 7-i választásokkal szemben. A két választás között eltelt időszak újabb lakmusztesztként értékelhető arra nézve, hogy a szabad választások önmagukban nem garantálják egy rezsim demokratikus mivoltát. (Az esetleges visszaélések ügyében érdemes továbbá megvárni az EBESZ jelentését.) Anélkül, hogy elmerülnénk az illiberális demokráciákat övező definíciós kísérletekben, és túlzott jelentőséget tulajdonítanánk olyan trükköknek, mint hogy Erdogan a választások utánra tolta az óraátállítást az időzavar kedvéért. illetve, hogy szünnapnak nyilvánította a választás előtti pénteket, hogy csökkentse a részvételt, röviden áttekintjük, milyen belpolitikai klímaváltozás kellett a mostani eredmény létrejöttéhez.

A kurd faktor és az erőszak kampánya

Miután a kurd Népi Demokratikus Párt (HDP) a legutóbbi választáson a kisebbség történetében először áttörte a 10 százalékos parlamenti küszöböt, az AKP viszont képtelen volt önállóan kormányt alakítani, a török vezetés kétfrontos háborúba kezdett az Iszlám Állam (ISIS) észak-szíriai, és a terrorista csoportként számon tartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) iraki, szíriai és délkelet-törökországi egységei ellen. Ennek következtében az ISIS azóta két alkalommal is több száz halálos áldozatot követelő támadást intézett Törökország ellen (az elsőnél baloldali kurd fiatalok voltak az áldozatok) amely a kormány bírálói szerint a török titkosszolgálatok által megelőzhető lett volna. Egyben megszakadt meg a PKK-val folytatott békefolyamat is, az országban állandósultak az összecsapások a kurd milicisták és a török biztonsági erők között, az AKP-kormány pedig mindent megtett, hogy a démonizálja a kurd HDP-t és-t egybemossa a radikális szervezettel. Mindezek ellenére Selahattin Demirtas pártja ez alkalommal is bejutott a parlamentbe, ahogyan a baloldali Köztársasági Néppárt is megtartotta 24 százalék körüli támogatottságát. A leginkább kurdellenes Nacionalista Cselekvés Pártja mindeközben elveszítette a szavazói negyedét, akiket feltehetően az AKP szalámizott le. A terrorfenyegetettség valós félelmet ébresztett a török társadalomban, nem beszélve a török líra megroggyanásáról és egy újabb gazdasági válság rémképéről, amelyet egy instabil koalíció valószínűleg képtelen lett volna kezelni. Mindezzel együtt felértékelődhetett a stabil egypárti kormányzás ideája, különösen a kilencvenes évek sikertelen, gazdasági csődhelyzetet eredményező törékeny koalícióinak tükrében.

Erdogannál nincs helye bírálatnak

Ha szabadok is voltak a török választások az ellenzéki sajtót ért támadások felől nézve a választást övező körülmények semmiképpen sem biztosították a tisztességes versenyt. Törökországban régóta siralmas állapotban van a szabad sajtó: az Európa Tanács felmérése szerint Oroszországban mellett itt éri a legtöbb támadás a médiát,:a restriktív médiaszabályozásnak köszönhetően több újságírót tartanak bebörtönözve, mint Kínában vagy Iránban és többször is lekapcsolták a Twittert illetve a Facebookot. Ám a mostani kampányban eddig példátlan támadás érte az ellenzéki médiát. A hatóságok pár nappal a választások előtt némították el a két utolsó, kritikus hangnak számító, Koza Ipek csoporthoz tartozó televíziós csatornát, de támadás érte az ellenzéki Hurriyet napilap szerkesztőségét is, amelynek egyik közismert rovatvezetőjét, Ahmet Hakant az utcán támadták meg – többek között a kormánypárt egyik képviselője. Jól jellemzi a törvényi környezetet a Büntető Törvénykönyv 288-a cikkelye, amely alapján a médiamunkás könnyedén kizárható a bírósági tárgyalások helyszínéről is, amennyiben megállapítják, hogy „befolyásolni próbálja” az ügymenetet. Nem volt szabad tudósítani a több mint 100 halálos áldozatot követelő októberi ankarai robbantással összefüggésben sem, amit az AKP azzal magyarázott, hogy a sajtó közreműködésével “tévútra csúszhat a támadás körülményeinek kivizsgálása”. Jól láthatóan a kormánypárt sem bízott saját győzelmében, ezért a sajtó nyílt átalakításával akarta bebiztosítani győzelmét. A korábban a kormányoldallal szemben sokszor kritikus nyilvánosság manipulálása komolyan befolyásolhatta a választás körülményeit.

Európa rehabilitálta Erdogant

Erdogan ugyanakkor megnyugodhat: a Nyugat nem fogja össztűz alá venni rendszerét a választást megelőző visszaélések miatt, Törökország szerepe a menekültválság miatt nagyon felértékelődött. Miután az EU a maga lomhaságával viszonylag megkésve elszánta magát a tényleges cselekvésre, a török választási kampány kellős közepén ültette tárgyaló asztalhoz a Brüsszelt évek óta kerülő Erdogant, Angela Merkel pedig két héttel a választás előtt utazott Isztambulba, hogy megpróbálja megédesíteni az ajánlatot a Törökországban feltorlódott menekültáradat megfékezésére. Az Európába irányuló migránsok 80 százaléka ezen a kulcsországon keresztül jut a kontinensre, és Törökország eddig több mint kétmillió szíriait fogadott be, akik ellátására eddig mintegy hétmilliárd eurót költött. Európa most abban érdekelt, hogy Törökország megerősítse határvédelmét és betartsa a visszatoloncolási egyezményt, amelynek érdekében engedményeket kell tennie a gyakran kritizált török vezetésnek, nem pusztán anyagi segítségen keresztül, hanem például a vízumliberalizáció és a török csatlakozási tárgyalások felgyorsításával (Igaz, utóbbit francia és görög nyomásra meglehetősen körmönfontan fogalmazták meg, miszerint a tárgyalások felgyorsítása kizárólag az eddigi tanácsi határozatokkal összhangban történhet). Bár aa csatlakozási tárgyalások lefulladása mögött álló összetett politikai-intézményi-gazdasági okokat semmiképpen sem lesz könnyű rövid távon feloldani, könnyen lehet, hogy Törökország zsarolási potenciáljának megerősödése miatt éppen akkor kerülhet közelebb a Nyugathoz, amikor a rendszer egyre represszívebb irányba fordul. A stabil kormánytöbbség szabad kezet adott az AKP-nek a helyzet rendezéséhez, és Törökország szerepe innentől még jobban felértékelődhet a térségben, így annak is megnőtt a valószínűsége, hogy a török vezetés nagyobb árat fog kérni az együttműködésért cserébe.

Az iszlám demokrácia példaképétől a represszív fordulatig

Ha eddig nem lett volna mindenki számára egyértelmű, a mostani előrehozott választásokat megelőző öt hónap bebizonyította, hogy Törökország véglegesen letért a demokratikus fejlődés útjáról. Sosem volt egyébként megfeleltethető a Wolfang Merkel-i értelembe vett „beágyazott demokráciának”, amely olyan alapvető kritériumokon alapszik, mint például a demokratikus választás, a civil jogok érvényesülése, a horizontális elszámoltathatóság és annak együttes megléte, hogy a kormányzás a demokratikusan megválasztott képviselők kezében van. Törökország modernkori fejlődéstörténetét 1960 és 1997 között négy véres katonai puccs barázdálta, vagyis ez utóbbi Merkel-i kritériumnak semmiképpen sem volt képes megfelelni. Most, hogy az AKP korábbi szövetségesével, az Egyesült Államokbeli Pennsylvániában élő Fetullah Gülennel közösen visszaszorította a szekuláris értékek felett autokratikus módon őrködő hadsereg befolyását, minimálisra csökkent a katonaság beavatkozásának mértéke. A török rezsim antidemokratikus mivoltát innentől a kormányzattal szemben kritikus szereplők nyílt megfélemlítése, a sajtó-, és szólásszabadság szabadság lábbal tiprása, a másként gondolkozó értelmiség bebörtönzése adja. A múltba tekintve sem volt ez másként (a Freedom House adatai például azt mutatják: a szabadságjogok tekintetében kis fejlődés után ma ugyanott áll Törökország, mint Erdogan hatalomra kerülésekor, 2003-ban). Árnyalja viszont a képet az a tény, hogy Törökország éppen az első Erdogan-kormány idején lépett az európaizáció útjára; 2003-tól kezdve a török kormány eminens tanulóként sorra hozta az uniós tagság eléréséhez szükséges, mélyreható gazdasági-politikai intézkedéseket, elsőként szélesítette a kisebbségek (főként a kurdok) jogait, a liberális fiskális fordulat pedig meghozta az eredményét: Törökország soha nem látott gazdasági fejlődésen ment keresztül. Mindez jól megfért a párt mérsékelt iszlamista alapértékeivel, az iszlám társadalmi rehabilitálásával, amelyről a nyolcvanas években a hadsereg ellenállása miatt még szó sem lehetett. (Az AKP folyamatosan gesztusokat tett a közép-anatóliai vallásos szavazórétegnek, többek közt a hidzsáb közintézményekben történő tiltásának feloldásával.) Ehhez képest Erdogan a harmadik választási győzelmét követően látványos represszív fordulatot hajtott végre, amely a Gezi parki tüntetések keménykezű leverésében, a 2013-as korrupciós botránnyal összefüggő hatósági tisztogatásban és az igazságszolgáltatásba történő beavatkozásban, illetve a vele szemben kritikus sajtó folyamatos üldözésében volt tetten érhető. Erdogan így vált egyre autokratikusabb vezetőjévé az egy évtizede még az iszlám demokrácia példaképének tekintett Törökországnak.

Az AKP mostani többsége még mindig nem elegendő ahhoz, hogy Erdogan valóra válthassa szerepálmát és végrehajtói jogkörrel felruházva egy félelnöki-elnöki rendszerben egymaga vezethesse az országot hacsak nem siet később segítségére a török szélsőjobboldal, az MHP. Ehhez azonban le kellene cserélni a párt mostani vezetői gárdáját, amely kitartóan ellenzi Erdogan túlterjeszkedő hatalmi ambícióit, amelyet egyébként Ahmed Davutoglu miniszerelnök sem biztos, hogy a végtelenségig támogatna. A török elnök természetes szövetségese lehetne ebben Tugrul Türkes, a párt alapítójának fia, aki a MHP vezetésével szembemenve még az AKP ideiglenes kormányában is részt vett, a nacionalista pártra gyakorolt jövőbeni befolyása azonban erősen kérdéses.

Zgut Edit – pcblog.atlatszo.hu

Az eredeti cikk itt olvasható>>>