Az Erturul-jelenség

Milyen történelmi film kell? Olyan képi mese, amely értéket és magatartásmintát ad. Ez lehet az oka annak a jelenségnek, amit John Lukacs a történelem iránti éhségnek nevez.

Mindenütt felkapottá váltak, és hazánkban is sokan szeretik a török tévéfilmsorozatokat. Van olyan vélemény, hogy most, újabb kori nehézfegyverrel: szappanoperákkal hódítja meg a világot az egykori Oszmán Birodalom. Kétségtelen, hogy Törökország rengeteg tévésorozatot szór a világba: láttam olyan kimutatást, amely szerint 156 országban ötszázmillió embert ragasztanak a képernyőhöz. Gondoljuk csak meg: érdeklődést kelt a törökök iránt, s vonzásával hatékonyan terjeszti a náluk uralkodó kulturális-politikai felfogást.

Azt mondhatjuk, hogy mivel baráti nép, baráti ország, kapcsolatépítés szempontjából nekünk is jó ez. Ám az már kevésbé, hogy a hiány­zó magyar történelmi filmjeink keltette űrt olyan sziruppal töltjük fel, mint a Szulejmán (eredetiben Muhteşem yüzyıl). Nem beszélve arról, hogy Mohácsot még mindig az egykori ellenség szemével láttatja; egyfolytában sulykol egy mohamedán viselkedésmintát. Tényleg a szultáni hárem erkölcse volna a vezérfonal számunkra?

Komoly rajongói vannak az Erturul-sorozatnak is (eredetiben Diriliş Ertuğrul). Már a cím is megdobogtatja a szívünket, hiszen első uralkodóházunk Turultól származónak tudta magát. A turulmadárról nevet kapó Erturulról szóló mese kielégíti a régmúlt feltámasztása iránti igényt (erre céloz már a sorozat címe is: diriliş=feltámadás). A szokások, a kereskedelem, a viselkedésminták, sátorbelsők és közösségi terek felépítése mind-mind visszaröpítenek minket a magyar vezérek korába – pedig az Erturul-történet már a 13. században játszódik (de még törzsi keretek között). S mivel akkor már erőteljes volt az iszlamizáció, erre rá is játszik a film – szinte vallásoktatást adva (iszlám térítés?). A világhódítás propagandáját is kifejtik benne. Kiváló szereplőválogatás és színészi játék, rutinos operatőri munka és fordulatos eseményszövés mellett elsiklanak az olyan hibák, mint hogy a bőrpáncélos törökök vígan kaszabolják a vaspáncélos kereszteseket, vagy mint a legfeljebb tíz-tizenöt személyt megmozgató – egyébként akrobatikusan látványos – csatajelenetek; az olyan csodák, mint a fához szögezett tenyér kiszabadítása puszta izomerővel, avagy éppen az ellenség lovagvárának lerombolása szinte puszta kézzel.

Folytatás

Forrás: gondola.hu