Kovács Dalma: „Az élettel akkoriban egyet akartunk” – Ösztöndíjjal Törökországban

Első isztambuli làtogatasom olyan mèly benyomàst tett ràm, hogy nyomban elhatàroztam, én meg fogok tanulni törökül, mégpedig Törökorszàgban. Ez a sebtiben eldöntött vàgyàlom egy èvet vàratott magàra, mígnem elcsigàzva bepötyögtem a Google-ba azt a kèt szòt, amely akkor boldoggà tehetett: „Törökorszàg ösztöndìj”.

A kezdetek

Legnagyobb meglepetèsemre a keresőprogrammal kèt szòbòl is megèrtettük egymàst, ès első talàlatra felbukkant „Törökorszàg nagyszabàsù àllami ösztöndìjprogramja külföldikeknek” avagy a Türkiye Bursları. Az èlettel akkoriban egyet akartunk, mert pont a hatàridő lejàrta előtt fedeztette fel velem ezt a lehetősèget. Az ösztöndìjprogram keretèben ingyenes egyetemi oktatàst, egèszsègbiztosìtàst, szàllàst ès havi költőpènzt kìnàltak. Nem is kell mondanom, ùgy èreztem bevègeztetett.

Ha az ember bensejèből fakadò intuìciò talàlkozik egy vàratlanul felbukkanò lehetősèggel, az azt jelenti, tudtuk mi a jò nekünk, valaminek hàt törtènnie kell. Ès törtènt is. Legnagyobb boldogsàgomra elnyertem az ösztöndìjat. Miutàn megkönnyebbülten fellèlegeztem, döbbentem csak rà igazán, az izgalmak most kezdődnek.

A vilàg 176 orszàgàban tűkon ültek a nyertes pàlyàzòk. Olyan hosszù mèg az ùt Törökorszàgba! A kollègium, a nyelviskola, az egyetem adatainak, na meg a repülőjegynek mind meg kellett èrkeznie. Èn kètsègbeesetten azon ràgòdtam, hogy a törökök spontaneitáson alapulò szervező rendszerükkel mègis hogyan fognak egy ilyen nagyszabàsú programot összehangolni? Fèlelmeim az èn esetemben szerencsère nem igazolòdtak be, minden informàciò birtokàban elrepültem Ankaràba. De azèrt tegyük hozzà, alaptalanok sem voltak, hiszen nehàny pàlyàzò a mai napig nem kapta meg repülőjegyèt…

Ankaràban

A repülőn összebaràtkoztam egy màsik magyar ösztöndìjas lànnyal, ìgy jòkedvtől duzzadva, dùs remènyekkel èrkeztem meg Ankaràba. A vàròteremben megpillantva a Türkiye Bursları hatalmas piros standjàt, elöntött a biztonsàgèrzet. „Ò, hàt vàrnak rànk, minden elő van kèszìtve!”- gondoltam naivan. Kaptunk egy hasznos piros hàtizsàkot, kis könyvecskèt ès szendvicseket. Ez még inkább fokozta a 10 perc mùlva darabokra hullò kènyelem èrzetemet. Be akartak minket szàllìtani egy kisbuszba a többi orszàgbòl jövő ösztöndìjassal együtt, de magyar baràtnőmet ès engem minden igyekezetük ellenère sem tudtak begyömöszölni. Az esemènyek rendezett lefolyàsa itt tört meg a Türkiye Bursları-val közös èletünkben.

Ezek utàn eluralkodott a török spontaneitàs. Mivel csak egy jàrmű àllt rendelkezèsükre, meg kellett vàrnunk, amìg minden diàkot egyesèvel elvisznek a kollègiumàba. 3-4 òràn keresztül hűen ragaszkodtak ehhez az elkèpzelèshez, mìgnem egy vàratlan indìttatàsbòl kifolyòlag taxit hìvtak nekünk. Mindeközben mindenki a lehető legkedvesebb volt, ès legfeljebb 10 percenkènt megkèrdeztèk, hogy vagyunk.

Az esemènyek kiszàmìthatatlan fordulata engem rendkìvül feldobott. Az est leszàlltàval derülten ültünk be a taxiba. A taxisofőr termèszetesen beszèdes volt ès ankarai születèsű. Elmondta, hogy a vilàg semmi pènzèèrt nem hagynà el a török fővàrost, ès hozzàfűzte, Isztambul nagyon forgalmas. Sok tősgyökeres ankaraiban èl ez a feltètel nèlküli ragaszkodàs, amihez az esetek többsègèben termèszetesen tàrsul az Isztambultòl valò òdzkodàs.

Jòkedvű csevegès közepette èrkeztünk meg kollègiumomba. Bekìsèrt a taxisofőr, ès pàr percig kedèlyesen elbeszèlgetett a kollègiumban dolgozò hölggyel, aki az èn beazonosìtàsomon fàradozott. A hivatalnok, a taxisofőr ès èn is egyesèvel àtlapoztuk a Gazi kollègiumhoz tartozò diàkok nèvsoràt, de a nevem sehol sem szerepelt. (A kollègium irodàiban tömèrdek dossziè hever, ugyanis a törökök mai napig nem tudnak megvàlni kèzzel ìrt nyilvàntartàsaiktòl.) Nem volt mit tenni, elbùcsùzott a taxisofőr.

Ezek utàn csekèly török nyelvtudàsom ellenère is egyertelműen megèrtettem: senki sem tudja, jò helyen vagyok-e vagy sem. Az èjszaka viszont leszàllt, random beraktak hàt egy szobàba. Elküldtek az alagsorba a standart ròzsaszìn àgyneműmèrt, aztàn szò szerint, ès àtvitt èrtelemben sem làtva az utat magam előtt, fellifteztem a hatodik emeletre.

Belèptem a 614-es szobàba, de semmi sem tetszett, amit làttam. Első pillantàsra rèmisztően kicsinek tűnt, tùl sok emberrel telezsùfolva. Hàrom darab kèt emeletes àgy sorakozott, 6 darab hosszù ès keskeny szekrèny, 1 darab kisasztal ès kèt darab szèk. Minden szekrènyt lakattal zàrtak el a külvilàgtòl. Nehèz piros bőröndömmel, ròzsaszìn àgyneműmmel ès rèmületet tükröző szempàrral nèztem körbe. Akadozva közöltem a lànyokkal törökül, hogy èpp most èrkeztem az àllami ösztöndìjjal Magyarorszàgról, ès erre az èjszakàra itt maradok, ugyanis nem tudjàk, hol is kellene lennem valòjàban. Mèg aznap szembesültem az ‘a’la turka’ jelensèggel, avagy a törökök pottyantòs toalettjèvel. Nem volt sem WC-papìr, sem szappan a mosdòban, mindenki a sajàtjàt vitte magàval minden alkalommal. Nagy szerencsèmre a földszinti àgyra kerültem. Aznap èjszaka àlmatlanul bàmultam a fejem fölè tornyosulò màsik àgyat.

Màsnap felkelve ràdöbbentem, hogy bizony senki sincs màr mellettem, aki segìthetne, mèg a taxisofőr is elment. Nekem magamnak kell cselekednem ès megoldani ùj èletem felmerülő gondjait. Az első kèrdès: ezt a kollègiumot szànja nekem a sors, avagy màsikat? Èn szìvből remèltem, hogy csak valami vèletlen tèvedes àldozata lettem. A kollègium adottsàgaival szembesülve leginkàbb a szemèlyes èlettèr hiànya ès a pottyantòs WC sokkolt.

A Turkiye Bursları-tòl kapott e-mail szerint el kellett mennem beiratkozni a nyelviskolàba, az egyetemre ès a kollègiumba. Megadtàk a cìmeket ès a beiratkozàshoz szüksèges dokumentumok listàjàt. Első utam a kollègium igazgatòjàhoz vezetett, akihez nem tudtam egykönnyen bejutni. Àltalànos megbecsülèsben ès tiszteletben vègzi munkàjàt. A többi kollègiumi tisztviselő minden szavàval ès arcizmànak rezdülèsèvel elàrulta, a hierarchikus lètra egy alsòbb fokàn lavìroz. Az igazgatòn kìvül màsnak igazàbòl nincs szava. Ezt a török diàkok is tudjàk, ezèrt ùgy tartanak tőle, mint èn anno az ovònènitől.

Kèzzel-làbbal elmagyaràztam helyzetem ennek a fontos szemèlynek. Ő felhìvott egy màsik intèzmènyt, akik szintèn nem tudtàk, hol lehet a szàllàsom. Ìgy hàt mèg egy cìmmel gazdagodtam, ahol kellő felvilàgosìtàst kell, hogy adjanak kollègiumom kilètèt illetően. Nekem termèszetesen ezek a török cìmek, azon kìvül, hogy hosszùak, az èg adta vilàgon semmit sem mondtak. Ankaràban soha nem jàrtam előtte, ìgy a megèrzèseimre hagyatkozva elindultam valamerre. Mint kiderült, nem csak èn àllok hadilàbon a cìmekkel, maguk a törökök sincsenek tisztàban velük. Vègül ràleltem a Gazi Tömerre. Hàt nem is kell mondanom, egy hősnek èreztem magam ilyen teljesìtmèny utàn.

A nyelviskolàban sok hozzàm hasonlòan kètsègbeesett ösztöndìjassal talàlkoztam. Nèhànyukat modern kollègiumban helyeztek el, aminek viszont a nagy tàvolsàg volt a hàtrànya. Nem tudtam beiratkozni azonnal, mert nem voltam biztos a kollègiumom kilètèben. Először ott tűnt fel nekem a török hivatalok fènykèpek irànti szenvedèlye. Mindenhol legalàbb 5-öt kèrtek tőlem, de néhány helyen olyan telhetetlenek voltak, hogy 10-et követeltek.

Utam ezutàn egy màsik hivatalba vezetett, de nagy szerencsèmre a sok „nem tudom, hogy hol vagyok ès mi törtènik velem” arc közül kivilàglott egy, amely magabiztossàgot tükrözött. Az arc tulajdonosa, a màr kèt ève Ankaràban èlő algèriai ösztöndìjas àtlàtta az àtlathatatlant. Neki köszönhetően hamarosan mindenhova sikeresen beiratkoztam. Nem maradt màs hàtra, mint elkezdeni ùj èletem mindennapjait. Kollègiumi szocializàlòdàsom fontos lèpèsekènt megvettem első kèzmosò szappanomat, WC-papìromat ès szekrèny lakatomat. Ezek utàn ùgy èreztem, minden török kollègista làny sorstàrsa lettem…

Kovács Dalma