„Az ég két szeme”

Saturholmu– hirdette az ősi szó, és a Sátor-hegyre gondoltak a régiek. A sátor – a mai oszmán-török megfelelőjével is szépen összecseng: csadir – az otthon volt a honfoglalás előtt a vándorok útján, a téli és a nyári szállás széltől, fagytól, esőtől, zimankótól védő hely. Az új hazában is jó darabig ez volt még az otthon. Hasonló alakja miatt kapta ezt a nevet a Sátor – hegy, Saturholmu, és egyre inkább a változatlan, az egy helyhez kötött otthon képe lett. Letelepedett a magyarság, és otthona is ehhez a földhöz kötődött, mint a hegyek sziklatalapzata.

Sátorelőnek hívták az ősi települést, de mongol nyilak zúgtak el fölötte, így lett az új város neve Sátoraljaújhely.

Több ez a hely, mint amennyit a hevenyészett adatokkal, emlékidézéssel elmondhatunk róla. A „hasonlíthatlan szépségű Sátorhegyek” mellett volt a hajléka a széphalmi mesternek. Erős várunk a nyelv. Nemzeti létünk kontinentális talapzat itt van. Költészetünk „ötágú sípja” reményteli vagy baljóslatú csillagok alatt zendül; ez a hely szelíd szépségével az ősi sátrak emlékét idézi, az évezredek vonulását; és hirdeti, zengi és sóhajtja, hogy maradjon meg töretlenül, szilárdan ez a nép, ez a nyelv, ez a nemzet.

Részletek