Ayla Kutlu: Eltávozáson

Kinyújtottam a karom, és lehajoltam. Ő is felém nyújtotta kezét. Átöleltem, aztán jobb karomat könyökben behajlítottam. Beült az így kialakított fészekbe, helyet csinált a popsijának, aztán két karját a nyakamba fonta. Magától tette, vagy valaki a hátam mögül intett neki, nem tudom – puszit nyomott az arcomra. Ajka puhasága még ebben a pillanatnyi érintésben is érezhető. Szappan, meleg víz és az üde bőr illatának keveréke. A börtön általam eddig megismert szagai közül egyikre sem hasonlít. Úgy képzeltem, hogy az itteni szagok annyira beleivódnak a bentiek bőrébe, hogy hosszú ideig nem tudnak tőlük szabadulni. Azt hittem, hogy mint a bentiek sajátos nyugtalansága, közönye vagy mohósága, vagy akár mint egy magas lázzal járó betegség, a szaguk se múlik el azonnal. Tévedtem.

Csak nézte az integetőket. Mintha félne, hogy megszököm előle, ha elengedi a nyakamat. Tekintete hol az anyjára, hol a félig nyílt, festetlen vaskapura fordult. Anélkül, hogy rám kulcsolódó karját mozdította volna, alig észrevehetően, csak az ujjaival integetett. Ujjai épp csak megrebbentek tarkómon. Körmei frissen vágva. Kilépünk.

– Magad akarsz jönni? Vagy vigyelek?

Úgy nyitja tágra a szemét, mint aki mindent és egyszerre akar. Választani nem tud. Első lépéseit tehetné az utcán. Ez jó volna. De ha elveszít, amikor elszakad a testünket összekötő kapocs? Bizonyára az is hozzátartozik a feladatomhoz, hogy lelket öntsek belé.

– Kapaszkodj erősen a kezembe, ha jönni akarsz. Ne félj, nem szököm meg!

Vállat von. Az út jeges. Ilyenkor mindig félek az eséstől. Olykor valaki felajánlja, hogy segít, s előfordul, hogy kinevetnek. Nevetve suhannak el mellettem, én meg úgy érzem, fel fogok bukni a lendületüktől, s még jobban félek. Most azonban nem az eséstől rettegek, hanem attól, hogy őt elejtem. Lassan haladunk. Talán unatkozik: lecsúszik az ölemből.

– Ne engedd el a kezem, Gülsen – köti a lelkemre, amikor földet ér. Bal oldalunkon a börtön magas fala húzódik. Jobbra az utca és a lejtős földterület találkozásánál szögesdrót kerítés. Megáll. Itt valaki megbontotta a szögesdrótot, és lyukat nyitott rajta. Akik erre vágnak át, utat tapostak maguknak. A lyuk mellett hevenyészve összeütött hóember ácsorog. Hatalmas, lapos feje becsúszott a törzsébe – már olvad. A szája helyére tetőcserépdarabot tettek: nyúlszájú hóember. Szemet elfelejtettek neki csinálni: vak hóember. Nem néz a hóemberre. Hol az utcát nézi, hol a megfeketült tetőjű, régi házakat. Fejét hol lehajtja, hol fölemeli. Azt lesem, mikor fog megbotlani, de nem botlik meg.

Két csendőr megy el mellettünk. Úgy üdvözli őket, mint a nagyok, pontosabban olyan előírásszerűen, mint azok a sorkatonák, akiket már csak rövid idő választ el a leszereléstől: az ujjai egymás mellett, a hüvelykujja függőleges, a föld felé mutat. Megyünk. Arcát a szoknyámba fúrja, alig tudok lépni.

– Gülsen, te! – bújtából szólít.

– Tessék!

– Nem kapnak el, ugye?

– Nem, Cevo. Miért kapnának? Nem követtünk el semmit.

– Nem hiszik azt, hogy megszöktem?

Az ég sötét, úgy hajol le a földig, mintha tíz lépés után ránk akarna borulni, hogy megfojtson.

– Nem hiszik azt. Nem bántanak. Eltávozáson vagy, és ezt ők is tudják.

A szeme fekete: két szem az antebi szőlőskertek tömött fürtjeiből.

– Akkor jó…

Mit számít… Hogy mi számít vagy nem számít, és miért, ő tudja csak, én nem. Amennyire foglalkoztat ez a nem tudás, annyira nem törődik vele ő. Megyünk. Belefárad abba, hogy a lépéseit figyelje. Macskák szaladgálnak körülöttünk. Két tüzelő nőstény a falhoz lapulva várakozik. A többiek a szeméthalmok között összekapnak, menekülnek egymás elől, majd újra összegyülekeznek, zörögnek a szemétzsákokkal, és elfoglalják az utca egy részét. Minden gyerek szereti a macskákat.

– Nézd, Cevo, mennyi macska!

– Nekünk is van macskánk. A macskák megfogják az egeret, és megeszik. Ha sokat fognak, föltépik a hasukat, és otthagyják. A börtönben anyám szedi össze a dögöket, tudtad?

Sem a hangja, sem a rám emelt szeme nem kérdez. Nem vár választ tőlem. A macskák megfogják az egereket. A macskák olyan állatok, amelyekre azért van szükség, hogy megfogják az egereket. A vérző hasú, dülledt szemű döglött egereket az anyja szedi össze. Valakinek össze kell szedni a dögöket. Cevo anyja a takarító. Napi két és fél lírát kap ezért. Összeszedi a döglött egereket, söpör, felmos, még az udvar szélén elpotyogtatott gyerekkakit is feltakarítja Güllü. Az asszonyok, akik irigylik, hogy napi két és fél lírát keres, a maguk és a gyerekeik piszkát odahagyják neki. Ő kiabál, de a gyomra nem fordul fel. Napi két és fél lírát keres. Két gyereke van, és egy kenyér két lírába kerül. Mire is gondoltam az előbb? Hogy minden gyerek szereti a macskákat. Igaz ez? Hirtelen elengedi a kezem. El akar szökni? Megáll, mint akit elbűvöltek. Az antebi szőlőszemek tágra nyílva szinte összeölelkeznek a szemhatár fölé boruló éggel. Egy levágott farkú kóbor kutya előtt áll földbe gyökeredzett lábbal. A kutya átmegy a másik oldalra, észre sem veszi, hogy otthonos, laza lépteit hogy követi Cevo.

– Nézd, Gülsen, bárány…

– Nem bárány, Cevo, kutya…

– Báránykutya…

Megsajdul a szívem. Ki mondta, hogy a szív nem tud fájni, mert nincs benne ideg, csak izmokból áll? Olyan nem mondhatta, aki ismeri a báránykutyát. S mert nem ismeri, azt hiszi, hogy a szív nem fájhat. Érzem, hogy egyre nagyobb, sűrűbb és nehezebb a megbánás bennem. Nem vagyok senkije ennek a gyereknek. Nem tartozom neki semmivel, és az anyának sem tartozom. Valami mesevilágba akartam elvinni? Vagy egyszerűbb oka volt? Örömet akartam neki szerezni? Mindez nem jutott eszembe, mint ahogy az sem, hogy kihozzam a gyereket… Volt egy rokonom, aki akkoriban politikaiként talán az összes katonai és nem katonai börtönben és fogházban megfordult. Elszakadt mindentől, és minden egyes tárgyalás előtt azt várta, hogy szabadon fogják engedni. Végül elítélték, és a katonai börtönből idehozták. Sok ilyen lány és asszony volt ott, s ők minden szeretetükkel a gyerekek felé fordultak. Az egyik jobban szeret a lányoknál aludni, mint az anyja mellett lenni. Az ott… Aki ott téblábol középen… Nézd, most épp felénk néz…

A gyerek két hatalmas, sötét szeme a rács mögötti látogatókat figyelte. Nem volt ott senki, akit látnia kellett volna. Hozzájuk soha nem jött látogató. – Látod, az a gyerek Cevo. Nagyon szereti az utcákat. Ha hallanád, amikor az utcákról beszél, azt hinnéd, hogy az anyjáról, a testvéréről vagy valami élőlényről mesél. Sohasem járt utcán, illetve nem emlékezhet rá, hiszen másfél éves volt, amikor anyjával együtt ide bekerült. Güllü akkor is állapotos volt. Látod azt a kicsit, aki az anyja mellével játszik? Azt már itt szülte, és Ümitnek nevezte el. Hinnéd, hogy kétéves? Satnyácska bizony, de már kétéves Ümit. Cevo nagyon ügyes. A nála nagyobbakat is lefőzi, amikor a kenyérért küzdenek egymással. Aztán olyan helyekre képes elrejteni a zsákmányt, hogy az ember nem is csodálkozik, amikor a zárkaellenőrzésnél az őrök nem találnak meg semmit.

– Holnap az ünnep második napja van, bejöhetsz újra. Nem vinnéd ki magaddal? – közli vidám nevetéssel hirtelen támadt ötletét.

Nem akarom. Hány éves is ez a gyerek? Három, három és fél? Hogy tudnék gondoskodni róla!?

– Nem fog velem megmaradni.

– Dehogynem. Szófogadó gyerek. Vidd ki egy napra. Az ünnep harmadik napján visszahozod.

– Az anyja nem is ismer. Hogy bízná rám a gyerekét? Rácsra tapadó ujjaimhoz érinti ujjait.

– Kérlek, tedd meg ezt értünk, mindnyájunkért. Kérlek…

Így történt. Akkor csak a fizikai problémáktól féltem. Az eszembe se jutott, hogy egy négyesztendős gyerek, aki nem tudja a kutyát és a bárányt megkülönböztetni, milyen bűntudattal terhes szívfájdalmat képes okozni. A börtönbe menet arra gondoltam, hogy az anyja nem fogja elengedni. De attól a pillanattól fogva, hogy beléptem, én voltam a nap hőse. Nemcsak Cevo készült fel és várt rám, hanem az egész női részleg. Cevo eltávozását mindegyik a maga szabadulásaként élte meg. Hogy mondhattam volna nemet? Cevo fölkészült. A készülődés több volt, mint ami a takarító Güllütől telhetett. Rá nem sok munka hárult. Kimosta azt a pamutmaradékokból kötött nadrágot, amelyet Cevo állandóan viselt. Fölül az ugyancsak mindennap hordott szürke kardigán. Kabátja nincs Cevónak. Levágták az egyik fogoly lány rövid plüsskabátjának ujjvégeit. A kabát nyaka, válla bő volt a gyereknek, lógott rajta elöl, hátul. Egy másik lány tarka sapkája egyik oldalon eltakarta a szemöldökét is, a másik oldalon szabadon hagyta a fülét. Cevo nyugodt. Egészen bizonyos abban, hogy elviszem. Ha csak a legkisebb kétséget látnám a szemében, képes lettem volna elrontani a játékot.

Amikor a látogatás véget ért, és kiléptem a beszélő résztvevőit elválasztó rács mögül, a felügyelőnő elővezette Cevót. A többiek mögöttük. Ahol én állok, oda ők nem léphetnek. Most hárman vagyunk, akikre nem vonatkozik a tilalom. Cevo szabadon áll a felügyelőnő előtt, aki leguggolt, hogy megpróbálja megigazítani a gyerek ruháját. Még ki sem léptünk a börtönből, de Cevo már szabad. A női részlegből senki sem szeretné magát átadni a szomorúságnak, jobban esik nekik, hogy kiabálva kivehetik részüket Cevo szabadságából. A kiabálástól egyre nagyobb izgalomba jönnek, ugrálnak, nevetnek. Ma ünnep van. Hogy is mondhattam volna, hogy nem viszem ki a gyereket? Milyen könnyű papíron osztályozni az embereket! Azt mondani: börtön. Körülvenni betonnal, vassal, dróttal és elektromos árammal. Könnyű úgy tekinteni őket, mintha más emberek volnának, mint a kintiek. Igazságról beszélni anélkül, hogy láttuk volna őket, ráhagyni mindent az igazságszolgáltatásra. De melyik igazságszolgáltatásnak van joga ítélkezni Cevo fölött? Bánom, hogy nem kérdeztem meg, bepisil-e éjjel a gyerek. Akkor meg kellett volna tennem a szükséges óvintézkedéseket. Kiszállunk az iránytaxiból. Cevónak elállt a lélegzete. A kezem után nyúl, magától értetődő mozdulattal.

– Mi ez, Gülsen?

Egy huszonhárom emeletes épületre mutat. Lábszárát szabadon hagyó nadrágjában, lötyögő plüsskabátjában nem látom nevetségesnek az épületkolosszus előtt. Amikor átkelünk az úton, azok, akikkel együtt haladunk, nem izgatják, a szemből jövők azonban megrémítik.

– Elkapnak és megvernek!…

Megállunk, mert pirosra váltott a lámpa. Az átkelő feléig jutottunk. A szemközti oldalon gyülekező tömeget figyeli. Soha nem látott ilyet. Hogyan fogadhatná az emberek természetes viselkedésének azt, ahogy egymást lökdösve, taposva igyekeznek a túloldal felé? Hátrafordítja fejét, hogy lássa a háta mögött hagyott magas épületet. Aztán az autókat nézi. Mint az áradat, úgy követik egymást. A túloldalon egyre félelmetesebben gyűlik a tömeg. Húznám a kezénél fogva. Át kell érnünk. Nem mozdul. – Vigyél Güllühöz!… Ha fölveszem, majd elmúlik a félelme. Fölkapom, és futok vele. Hajszálon múlik, hogy nem kerülünk egy kocsi alá. Átvittem épségben. Most már nem fogja azt hinni, hogy rárohannak az emberek. Újabb iránytaxi. Nem érdeklik már az emberek sem, az utak sem, az épületek nagysága sem, még a kocsi sem, amelybe beszálltunk. Biztonságban akarja tudni magát. Tekintetét a szemembe fúrja. Olyan ünnep sötétsége csillog a szemében, amelyben nincs semmi ünnepi. Mint két szentjánosbogár, olyan ez a szempár. Fényes, meleg. Nevetés csillan benne, ahogy az arcomba néz. Egymásra nézünk. Egyre melegebb a fény a szemébe, már éget. Egyre jobban fáj. Elfordítom a fejem. Ránevetek, amikor visszafordulok. Nem nevet. Tekintete az arcomra tapad. Testét, karját, lábát rám tapasztja, mintha egészen belém akarna bújni. mintha csak úgy lehetne biztonságban. Van-e joga ennyi mindent kívánni ennek a gyereknek?

Az elején kellett volna alkudnom, leszögezni, hogy mit tudok adni. Nem szóltam, nem alkudoztam. Most már bánom, hogy nem tettem. Máris elfáradtam. Leszállunk. Mielőtt hazamennénk, bemegyünk a közeli papírboltba. Léggömböt veszünk. Ötöt. Rögtön láttam, hogy nem tud választani. Egy piros léggömb után nyúl. Amikor az eladó kezében meglát egy sárgát, otthagyja a pirosat, és a sárga felé kap. Aztán jön a kék, majd a narancssárga és a fehér. Ott lapulnak mind a dobozban. Nem az én dolgom, hogy megtanítsam választani. Eddig azt tanulta, hogy mindent el kell fogadni, amit csak adnak. Az én egynapos tanításomból mi haszna volna Cevónak? Majd otthon felfújjuk a léggömböket, aztán majd figyeljük, ahogy fütyülve röpülnek, amíg a földre nem esnek.

– Ugye, milyen szép, Gülsen? Szép, ugye!?

A lakás tetszik neki. Otthonosan viselkedik. Alighogy belépünk az ajtón, szalad befelé. Bemegy a szemközti szobába. Ez a hálószoba. Csodálkozva néz körül. Kijön, lépései lelassulnak. Valamit keres. Benéz a nappaliba. Ott sincs maradása: fürdőszoba, konyha, aztán újra ott áll mellettem. – Hol vannak itt a cellák? Hol vannak az emeletes ágyak? Hová lett mindenki?

– Itt nincs mindenki, Cevo, csak három ember, én, a férjem és a fiam. A fiamat szólítsd bátynak. És itt vagy te, így most négyen leszünk.

– És hol van a bátyám?

– Nemsokára jön. Moziba mentek az apjával.

– Mi is megyünk moziba. A börtönben is van mozi.

Ez jó. Így megmenekültem attól, hogy el kelljen magyaráznom, mi a mozi. Nem tartozik a szabadság nyújtotta lehetőségek közé. Mint a vízivás, a levegővétel, a szervezet számára fölösleges anyagok ürítése, a mozi is a közös dolgok közé számít.

– Pisilni kell. Hol vannak itt a klozetok?

Kinyitom a hálószoba melletti ajtót. Felgyújtom a villanyt. Egyszer hülye módon vettem egy csomó piros égőt, aztán hogy fogyjanak, a vécébe is csavartam belőlük egyet. A fehér csempére verődő fény rózsaszínben játszik. Ez a rózsaszín olyan nevetést fakaszt Cevóból, hogy nemcsak a szája, hanem a szeme, az egész arca nevet. Mindkét orcáján mély gödröcske, a harmadik az állán.

– Milyen szép itt!… Megpróbálja letolni a nadrágját, de nem megy sehogy se. Segíteni akarok. Nedves a nadrág. Csupa víz.

– Csak nem pisiltél be, Cevo?

– Nem, Gülsen. Nem szoktam bepisilni. Este kimosta Güllü… Nem száradt meg.

Amikor a karomon vittem, vastag kabátomon át nem éreztem a nedvességet. Ebben a hidegben meg se nyikkant szegény. Istenem… Lerángatom róla a nedves nadrágot. Barna bőrén piros foltok, helyenként lila is. Csupa libabőr. Négyéves korában természetesnek találja, hogy nedves nadrágban jár. Mindennapi a tél közepén is, természetes, hogy föl sem veszi a hideget, fagyot. Hatalmas pocak és vékonyka lábak. A nadrágba bedugott atlétatrikó hófehér. Alsónadrágja nejlon. Írás is van rajta. A legújabb divatú alsónadrág, egy szívben az írás: LOVE. A nadrágszárak szélén csipke. Amikor ez a pipaszár lábakban végződő LOVE erre a nadrágra került, nyilvánvalóvá vált írója ostobasága. Güllü szegénységének újabb bizonyítására nem lett volna szükség. Cevo elunja, hogy egy karosszékben ülve várakozzon. Bemegy a belső szobába és fölül az ebédlőasztalra. Az ablakhoz tapadva négy emelet magasságából figyeli az úton két irányban jövő-menő autókat. Azt gondolom, hogy örömet szerzek vele, ezért elé teszem a fiam játékait. Azt nem mondhatom, hogy rájuk se néz, de én azt hittem, hogy ujjongani fog a gyönyörűségtől. Az arca nem árul el semmit. Semmi sem szerez neki meglepett örömet. Úgy viselkedik, mint egy szebb játékokhoz szokott gyerek, aki csak azért játszik a kevésbé érdekesekkel, hogy teljék az idő. Föláll az asztal tetején:

– Pisilni kell, Gülsen. Átölelem, és leteszem a földre. Szalad, kinyitja a vécé ajtaját, letolja az alsónadrágját és vár.

– Mire vársz? Pisiljél! Az ajtót ügyesen kinyitottad!

– Nem gyújtod fel? Tudod, azt a pirosat! Nem gyújtod fel?

Megint ömlik a piros fény felülről lefelé szélesedve, rózsaszín visszfényt vetve. Cevo a fütyijét fogva megint a fénybe nevet. Várunk. Egy-két csöpp csurran a lába elé. Cevo fogja a szappant, leguggol a lenti csaphoz, és olyan gondosan mos kezet, ahogy csak sokéves megszokással lehet valamit csinálni.

– Én mindig mozgatom a fütyimet, hogy a pisi ne menjen rossz helyre, de Ümit nem tudja mozgatni. Mindig bepisil.

Ha nem nézné le azt a nyafka kicsit, akivel osztozkodnia kell anyja szeretetén, hogyan viselhetné el Cevo a féltékenységet, amelyet a közösködés kivált? Nemsokára megjön a fiam az apjával együtt, és eljön a pillanat, amikor beszélnem kell arról, hogy Cevo, akinek azt kívánták, hogy legyen egy ünnepnapja, helyet kapjon egy éjszakára ebben a házban. Nehéz akadály lesz ez a pillanat. Egy fiúval, akinek az anyja egyedül az övé, és egy férfival, aki lenézéssel és konok megvetéssel, sőt utálattal tekint az összes bentlévőre, el kell fogadtatnom azt, hogy amazok közül egy csapatnyi nő kérésére egynapi ünnepet kell szereznünk a kicsi számára. Nem bízom magamban. És mert nincs önbizalmam, Cevo szabadságába kapaszkodva jutottam idáig. De hogy tudom elmagyarázni ezt a kapaszkodást? Nem tudom elmagyarázni.

– Mi jogon hozod be egy kábítószercsempész fattyát az én házamba?

Tudja, hogy nem vihetem vissza. A számat harapdálom, hogy ne kezdjek sírni. Vérzik. A vértől dühös leszek, s még erősebben harapdálom az ajkamat. Még ha igaz is, amit mond, mi lett piszkos a házunkban? Keményen csapódik a hálószoba ajtaja. A férfival nem tudtam elfogadtatni Cevót, de a fiúval azonnal elfogadtatja magát. Szalad és a bejárat melletti széken hagyott kabátja zsebéből előhozza a léggömböket.

– Bátyus, nézd, léggömbök! Fújd fel, bátyus! A bátyus hétesztendős. Imádja a léggömböket.

– Nehogy a szájadba vedd őket, mert még nyálat eresztesz beléjük. A lufi a nyáltól rögtön kipukkad.

A bátyus felfújja és a levegőbe ereszti a léggömböket. Azok fütyülve repülnek, esés közben fölgyorsulnak, a hangjuk sistergőssé válik, aztán a földre vagy hozzájuk, a testükhöz, néha az arcukhoz csapódnak. Örülök, hogy a gyerekek játékba merültek. Indulok a konyhába. Az ajkam dagadt. – Gülsen, pisilni kell – jön utánam Cevo. Megint ugyanúgy történik minden. Estig meg-megújuló kívánság. Nem tudja megunni. A vacsoránál nem lehet Cevót a szokásos ünnepi asztalhoz ültetni. Félve lesi a férfi mogorva arcát. Az őt észre se veszi. Cevo nem tudja levenni róla a szemét. Húst nem eszik, piláfot nem eszik. Később nagy erőfeszítéssel elfordul a mogorva arctól:

– Ebben a házban nincs kenyér?

Kenyeret, sajtot, olajbogyót teszek elé. Fogai, mint két fényes és áttetsző gyöngysor. A nyelve, mint egy hajlékony pipacsszirom. Semmi mást nem akart enni, csak olyat, amihez eddig hozzászokhatott. Azt hiszem, ettől lágyult meg a férfi szíve. Cevo szíve kiült a szemébe, és ott várt a szeretetre. Szíve kész mindenkit magába fogadni. Szája kész a nevetésre, orcáin a két gödröcske is készen áll, és még egy, az állán. Gondosan megrág mindent. Egy szem olajbogyóhoz négyszer harap a kenyérből, s közben azon igyekszik, hogy elkapja a férfi tekintetét. A rakiivás hosszan elhúzódik. A saláták és savanyúságok kellemetlen ételszaggal töltik meg az ebédlőt, a hús kihűlt. Az üvegből fogyó raki kitágította az ereket, és persze a szívet is meglágyította. A szemek végül egymásba kapcsolódnak. Cevo erre felé nyújtja a karját:

– Vegyél az öledbe, bácsi!

Az az öl olyan férfié volt, aki már nem utálkozott a kábítószercsempésztől meg a fattyújától. Cevo is engedett: minden ellenkezés nélkül vette el a férfi villájáról hegyes nyelvecskéjével a savanyúságot, salátát és a kihűlt húst. Aztán – még mindig a férfi ölében – átmentek a nappaliba. A kivilágított utcán az autók nem fáradtak bele a jövés-menésbe, és egy darabig ők se untak bele a nézésükbe.

– Altass el, Gülsen!

A szeme most sokkal kisebb, szemhéja le-lecsukódik. A bátyus ma az apjával alszik, Cevót a gyerekágyba viszem. Amikor már úgy gondolom, hogy elaludt, hirtelen felpattan, hozzám kap, és egyik mellemet kezdi el gyömöszölni. El akarom húzni. Először fakad sírva. Ne sírjon. Nem akarom, hogy sírjon. Ma ünnep van. Nem vagyok olyan gonosz, hogy az ünnepét elrontsam. Jól van, Cevo, ha azt akarod, itt a mellem. Csak ne sírj. Gyömöszöli egyre. A lélegzete langyos. Tiszta. A fogai hófehérek. Ajkai nevető szájának íves sziklevelei. A két sziklevél között félig megbúvó, félig látható fehér magoknak ki tudna e széles világon ellenállni? Azt hittem, hogy elaludt. Visszamentem az ebédlőbe. Jó késő volt már. Kicsi, hangtalan lépésekkel nemsokára utánam jött. A pizsamafelső, amelyet ráadtam, a bokájáig ér. Matt, barna bőre, egy huszadik századi Hófehérke árnyékos kék redőjű varázslatos ruhájából villan elő. Hunyorog. Nagyon álmos. Attól félek, hogy az anyját keresi. De Güllünek ezen az éjszakán nincs helye az ő életében. Ebben a házban nincs semmi, ami a börtönhöz kötné Cevót.

– Altass el, Gülsen!

Visszamegyünk a sötét hálószobába. A bátyus már régen alszik a széles családi ágyon. Cevo őt nézi, s közben az újra megkaparintott mellet gyömöszköli. A lélegzete sehogy sem válik egyenletessé. Bármennyire szeretne is aludni, vannak dolgok, amelyekhez a teste, a szervezete hozzászokott, s mert ezek most nincsenek körülötte, nyugtalan. Talán a börtön áporodott szaga hiányzik, vagy a reggelig se csituló egérmotozás. A rokonom, aki régen úgy félt ez egértől, mint a tűztől, már így beszél: „Szerencsét hoz, ha egy egér rám ugrik, azt jelenti, hogy reggel levelet kapok attól, akit szeretek.” Itt nincs kapirgálás, pedig Cevo ahhoz van szokva. Talán Güllü derékig lógó melle hiányzik neki. Miután nem ilyenhez van szokva, nem érzi otthonosan magát, s ezért nem tud elaludni. Könnyű úgy elaludni, hogy egy sor dolog hiányzik neki, de hogy mi, azt maga se tudná megmondani? A nyugtalanság nem múlik. Gülsen a bátyus ágya előtt, mellét Cevónak átengedve, lélegzetének egyenletesre válását lesve, vár… Miután a férfi lefekszik a fia mellé, felkarolom Cevót és átviszem az ebédlőbe. Van ott egy dívány, azon végignyúlunk mindketten. Nemcsak az a pont, amelyet Cevo lélegzete ér, hanem a testfelület minden idegvégződése ég szinte. Aludjon már! Aludjon végre! A testeknek kell az alvás.

Szeretnének megszabadulni a nyugtalanságtól. Az én testem is. Előbb-utóbb minden áldozatvállalás elviselhetetlenné válik. Az önfeláldozás már teher. Meg kell szabadulni ettől a tehertől. Csak aludna már el végre ez a gyerek! Továbbra is szükség lesz a test erejére ahhoz, hogy meg tudja tenni azt, amit az ő szabadságáért tenni kell. Az idegek azonban megfeszülnek. Idegeim robbanásra készek, vagy váratlanul a leglehetetlenebb érzések lesznek-e úrrá rajtam, magam sem tudom. Mindenkinek az ünnepét, ennek a gyereknek egynapi szabadságát, az ő szabadsága érdekében rám rótt terhet, dagadt ajkam lüktetését… – mindezt feledni akarom. Aludni szeretnék. A testem nem akarja tiszteletben tartani Cevo jogait. Talán úgy ítéli meg, hogy nincs is rájuk szükség.

Így virradt ránk: agyongyömöszölt mellével egy harmincas éveiben járó asszony meg egy négyesztendős gyerek. Mind a ketten ki voltunk merülve. Cevónak mások számára is bizonyítania kell, hogy jól töltötte az ünnepet. Ma is ünnep van: az ünnep folytatódik. Mára azonban annyira elfelejtettünk ünnepelni, hogy a szó el is veszítette eredeti jelentését. Mi bűne volt a szónak, ki törölte le szivaccsal úgy, hogy az ünnep örömének csak a piszkos nyoma maradt? Ki tanított bennünket arra, hogy ne örüljük, de tegyünk úgy, mintha örülnénk? Cevónak és azoknak, akik bent várják, mégis megmutatom: úgy fog tenni, mint aki örül, s közben kétségeket hagy bennük afelől, hogy én is örültem-e. Sihhiyében ma vásárnak kell lennie. Cevo zöld plüsskabátjára egy sálat tekerek, és az ölembe veszem a kicsit. Nagyon hideg van – és nincs vásár. A vásártérről a Halk, majd a Saglik utcán megyünk végig, ki a Mithat Pasa útra, s végül a Sakaryára. Üresek az utcák. Mindenki a maga választotta rabságát éli. Mi Cevóval szabadok vagyunk. Tudja, hogy a szabadságot bárhol, bárhogyan és bárkivel, de meg kell élnie, s ezzel meg van elégedve. Négy éve ellenére tudja.

Ma dél felé, 12 és 2 között véget ér a szabadsága. Bizonyos, hogy véget fog érni. Ez a vég nem lesz olyan észrevétlen, mint ahogy az éjfélt követi az új nap első órája. Olyan lesz, mint a születés vagy a halál. Vitathatatlan együttlétünket akkor a vitathatatlan elválás követi majd. Kihoztam a börtönből, és vissza is lököm oda. Egy rúgás, és kész. Jószívű ember vagyok, aki teljesített egy feladatot. Ezt nem tudja Cevo, de én tudom. A Kocabeyoglu passzázs egyik üzlete mégis nyitva van. Két fiatal van benn, rutinos mozdulatokkal szortírozzák az árut. Ki tudja, mennyire kimerültek az ünnep előtti csúcsforgalomban, nyilván szanaszét hagyva mindent húzták le a rolót maguk után. Sok munkájuk közepette nem nagy kedvük van a karján gyerekkel érkező kései vásárlóhoz. Bármit kérdezek, azt felelik, nincs. Látva elkeseredésemet, az egyik azt mondja, hogy jöjjek vissza délután. Mondom, hogy délelőtt kell vásárolnom, délután már semmi értelme se volna. Közben egymás után megsimogatják a mellettem csöndesen álldogáló Cevo fejét. – Na jó, keresünk valamit a gyereknek – mondják. Amit találnak, rá is kell adni azonnal. Új pantalló és alsónadrág. Alighogy levesszük róla a régit, eliramodik a passzázs sötét folyosói felé. Futás közben ujjongva kacag. Az egyik fiú szalad utána, nagy nehezen elkapja. Most már szorosan fogom. A fiúk kicserélik rajta az alsóneműt. Barna pantallót húznak rá. Fekete gumicsizmáját – két számmal nagyobb a kelleténél – lehetetlen kicserélni. Akárhol próbáltunk is aludni, magával cipelte, és odaállította az ágy fejéhez. Vastag gyapjúzoknit kap a csizmába. Drapp-piros pulóver. Kesztyűt adnak rá. Olyanfajta pelerint húznak át a fején, amilyet kislányok szoktak hordani. A nyakán oldalt gombolódik. De válogathatunk ilyen körülmények között? Nem is a tulajdonosa, Güllü fog sóhajtozni: „Bár ne vágtuk volna le az ujját, elég lett volna fölvarrni. Egyetlenegy napig volt rajta…” De így is évekig használni fogja a rá maradó kabátot.

– Akarsz valami vinni a testvérednek, Cevo?

– Mit?

– Vegyünk neki is egy pulóvert? Hosszas gondolkodás után felel:

– Inkább Güllünek vegyünk. Ümitnek kenyeret vigyünk.

Güllünek is választok egy pulóvert. Mindenből a legolcsóbbat vettem, s emiatt nem Cevo, nem is Güllü, hanem az ünnep harmadik napján is dolgozó fiatalok előtt szégyellem magam. Nem a pénz volt a gond. Bárcsak az lett volna. Akárhogy is, én vagyok a kegyosztó. Közel huszonnégy órája kegyet gyakorolok. Olyan messzire megyek a kegyességgel, hogy harapdálom és fölvérzem az ajkamat. Aki elfogadja, pontosabban, aki kénytelen elfogadni a nagylelkűséget, az nem szólhat egy szót sem. Ezért, úgy gondolom, jogom van a nagylelkűség mellé odatenni a zsugoriságomat is. Ezért eszemben sincs, hogy erőt vegyek magamon. Erre gondolok, miközben fizetek. Ha megtehetném, ha elég bátor volnék… Akkor mi volna? A legdrágább holmikat venném meg? Azért, hogy fölmentsem magam önmagam előtt? Ilyen egyszerű volna? A kinti szürkeségbe néhány színt próbál lopni a messzi nap. Bizony erőtlenül.

– Most jobban érzed magad, Cevo?

Már megint valami elismerést szeretnék learatni. Cevo nem érti, hogy mit kérdezek, és hogy miért kérdezem. Hóna alatt egy csomag, benne mindaz, amit levettünk róla, meg a Güllünek vett pulóver. Én már túl vagyok az előbbi vívódáson, ölemben a most már sokkal csinosabb gyerekkel szinte boldog vagyok.

– Üljünk taxiba, Gülsen.

A legközelebbi iránytaxi-állomáshoz megyünk. Bahcelievler-Dörtyol útvonalon jár az, amelyikre felszállunk. Középre ülünk, egy kétszemélyes ülésre, egymás mellé. Amikor többen szállnak föl, az ölembe veszem. Így jobban kilát az ablakon. Meg vagyok magammal elégedve, mert csak egy személyért fizetek. Családi örökség lehet. Mindig szidtam a nagynénémet, aki állandóan veszekedett néhány fillér miatt az iskolaszolgával, akivel a bevásárlásait intéztette, s a háta mögött lopással vádolta, ugyanakkor ünnepekre ruhát varrt és cipőt vásárolt a szolga három gyerekének, s saját zsebéből fizette a gyerekek meg az asszony orvosságait is. Hát én is néhány fillér miatt tartom most okosnak magam. Dörtyol, végállomás. De a látogatás kezdetéig még több mint egy óránk van. Beállunk egy másik sorba, mert Cevo nem tud betelni az utazással. Az utak üresek. Máris a másik végállomáson vagyunk. Minthogy senki sem vár a megállóban, ki se szállunk. Indulunk vissza. Dikimevihez érünk. Ahányszor csak elhaladunk a huszonhárom emeletes épület előtt, a városban egyedüli ismerőse láttán felcsillan Cevo szeme. Dikimeviben egy cukrászdában apró kekszeket vásárolunk. Nem eszik, csak elmorzsolja az ujjai között. Megint a Bahcelievlerbe tartó iránytaxiban találjuk magunkat. Fél egy van.

– Megyünk, Cevo…

– Hová? A bácsihoz meg a bátyushoz?

– Neem… Nem oda. Nem hiányzik Güllü? A börtönbe megyünk.

Sírva fakad. Fekete szemét megfényesítve, barna arcán széles csíkot húzva óriás könnycseppek gördülnek le az arcán, de nem szól. Ha azt mondaná, hogy ne menjünk, haragudnék. Nem mondja. Most már vannak olyan dolgok, amelyeket kinn kell hagynia. Biztos, hogy másra is, többre is eszmélt, mint amennyit én észrevettem. A legrosszabb az, hogy most már vannak dolgok, amelyeket választana, de tudja, megtanulta azt is, hogy legföljebb vágyakozhat utánuk. E huszonnégy óra alatt nem vettek-e el sokkal többe tőle, mint amennyit kapott? S lassan, fokozatosan nem vesznek-e el még? Az úton egy játékárusba botlunk. Veszek tőle egy „taxit” és egy kacsát a testvére számára. A fiamnak sokkal nagyobbat vettem azelőtt. A kacsa mögött a fiókák. Úgy gondoltam, Ümitnek ekkora is elég. Vittük a kekszet, Güllünek a pulóvert meg a kacsákat Ümitnek. Az ünnep Cevo hozzátartozóinak is tartogat valamit. Boldogságot, de legalábbis örömet kellene éreznem. Kellene?

Kimegyünk az útra. Az út túloldalán az Ankarai Börtön és Fogház. Itt is egy léggömbárus. Megveszek egy fekete léggömböt, amely az összes többi fölött repkedett. Egy néger léggömb. Bután nyíló vastag piros szája van. Nagy, kék szeme. Nevet. Egy ostobán vigyorgó léggömb. A léggömb madzagját az árus Cevo csöppnyi mutatóujjára köti. Cevo nem néz föl a léggömbre. Megismerte a börtönt, a csendőrökkel, akiket ismer, amióta az eszét tudja. Ő is tudja, hogy megjöttünk. A szokásos zsúfoltság a női részleg előtt. Beállunk a sorba, aztán belépünk. Alighogy átjutunk a kapun, elszabadul Cevo léggömbje, és berepül a börtönbe. A látogatók és a börtönbeli asszonyok körül szaladgáló meg a szoknyájukba kapaszkodó gyerekek mind a léggömböt bámulják. Abban a pillanatban, amikor Güllü Cevót kereső szeme fölcsillan a gyerek láttán, a léggömb szétpukkan. Fekete darabjai a földre hullanak. Durva kéz ragadja meg és húzza Cevót az elítéltek közé, ugyanaz, amely egy nappal korábban gonddal igazított a gyerek öltözetén, mielőtt átadta volna nekem. Én a rács mögé megyek, a látogatók helyére. Akik Cevót várták, most még izgatottabbak, mint mielőtt elvittem a gyereket. Odasereglenek.

– Mit csináltatok?

–  Nem emlékszem. Nincs kedvem mesélni. Erőt veszek magamon, sorolni kezdem.

– Nemigen evett. Éjjel nyugtalanul aludt. A vécé nagyon tetszett neki. Imád kocsikázni. A kutyát báránynak nézte.

– Jól van…

Majd elmondatunk mindent. Ki tudja, mi mindent fog mesélni… Egy kalandról van szó, amelynek hősei nincsenek megelégedve, de a gyerek elbeszélése nyomán olyan széppé formálódik majd, hogy egy sor fiatal lányt meg asszonyt elröpíthet az álmok világába. A felügyelőnő kezében a Güllünek szánt csomag. Átkutatja. Fél szemmel Cevót figyelem. Nem beszél. Nem néz senkire. Güllü messze van tőle. Most nincs mit mondania a fia számára, és Cevónak sincs mit mondania az anyjának. Güllü megsimogatja a fejét, és odajön a rácshoz. – Azért szomorú, hogy elpukkadt a lufi. Gondot okoztunk neked. Bocsáss meg. – Aha, a lufi, amiatt szomorú. Nem volt vele gond. Jó kisgyerek. A rácstól mindig nehéz elszakadni. Hozzátapad az ember szíve, szinte erővel kell eltépni onnan, s emiatt támad a távozáskor bűntudat az emberben. Megint jeges kint az út. A hóembernek még mindig nincs szeme.

Tasnádi Edit fordítása

Forrás: Nagyvilág, 2002/03.