Amikor már a megbékélés küldötteiként fogadják a görög partokra érkező török turistákat    

                

            Amióta idén tavasszal érvénybe lépett Athén és Ankara idegenforgalmi-turisztikai megállapodása, mintegy varázsütésre minden gyorsan változni kezdett. Amikorra pedig beköszöntött a forró nyár, már ki is teljesedett minden eredménye-áldása Kiriákosz Micotákisz görög kormányfő és Recep Tayyip Erdoğan török köztársasági elnök ritkaságszámba menően szívélyes és kemény kézszorításának.

            Ezzel pecsételték meg ugyanis azt a merőben újszerű vízumszabályozási egyezségüket, amelyet tavaly decemberben hoztak tető alá a görög fővárosban a már szívesen látott legmagasabb rangú török vendég látogatása alkalmával. Ebben a politikai közeledés jegyében előirányozták a korábbi bürokratikus és hosszadalmas vízumkiadási eljárás helyett gyorsvízum helyszíni kiállítását török turistáknak, akik végre-valahára gondtalanul szeretnék élvezni a hazájuk tengerpartja előtt csupán néhány kilométernyire hosszan elnyúló görög szigetsor páratlan szépségeit. Mindezt hatvan euró lefizetése ellenében egy hétre szólóan, az Európai Bizottság jóváhagyásával és csak azzal a kikötéssel, hogy nem utazhatnak tovább Görögország szárazföldi részébe vagy más EU-tagállamba.

Először Leszbosz, Kiosz, Szamosz, Kósz és Rodosz nyitotta meg kapuit, aztán Limnosz, Lerosz, Szimi, Kalimnosz és Kastelorizo is feltárult a tömegesen érkezők előtt. Leszboszon az Esref Jale török gyorskompból először partra lépőket meglepetés várta. A görög kormányfő, aki ott éppen hivatalos szemleúton tartózkodott, a turisták fogadására kiment a kikötőbe, s kézfogással üdvözölte őket, kellemes üdülést kívánva mind a 92 utasnak, aki a szemközti török parti Ayvalıkban szállt tengerre. A Turyol török hajózási társaság, amely onnan naponta indít járatokat Leszboszra, közölte, hogy ezeken most már rendszeresen majdnem minden hely foglalt. A gyorsvízum hatására a forgalom rögtön erőteljesen felfutott. Már közvetlenül a vízumkönnyítés meghirdetése utáni április első tíz napján 3800 török vendég érkezését jegyezték fel, szemben az egy évvel korábbi azonos időszak 390 turistájával. A nyári hónapokban kirándulóhajók már állandóan ingáznak a török partok és a görög szigetek között, naponta tízezrével szállnak partra török vendégek. Az itteni szigetlakók még soha nem tapasztaltak ilyesmit. „Szabályosan elözönlenek bennünket” – büszkélkedett a régió kormányzója, Kosztasz Mucurisz. Az egész szigetsoron végig hasonlóképpen örvendetes a helyzet. A tavalyihoz képest több mint megháromszorozódott a török turistaforgalom. Szamosz példája egyedül is sokatmondó: az előző évben oda látogató 35 ezer török állampolgárhoz képest idén a számuk akár 150 ezerre is felszökhet. Számos szálloda már négy héttel korábban nyitott, az üzletek pedig hosszabb ideig tartanak nyitva…

            A török vendégek, akik közül sokak számára otthon az erős infláció miatt sokkal drágább lenne a nyaralás, közkedveltek, népszerűek a szigeteken – mondják a helyi szállodások és vendéglősök. Udvariasak, mértéktartók és szerények, ellentétben EU-országokból érkező némely turistával. Élvezik az ízekben rokon görög konyhát és a nagy ételadagokat. És többet is költenek, mint az átlag európaiak. Egyeseket azonban nemcsak az új előnyös nyaralási lehetőség, a napfény és a csodás természeti környezet csábít ide, hanem az is, hogy szippanthatnak egyet a szabad levegőből – mondja hamiskás mosollyal egy idegenforgalmi szakember.

            Általános az egyetértés abban, hogy a két ország viszonyában elindult politikai enyhülés és közeledés sehol sem érződik olyan erősen, mint a keleti-égei szigeteken. Ennek a reményteljes folyamatnak újabb lökést adott Micotákisz miniszterelnök májusi ankarai látogatása, amelynek alkalmából bejelentették a Török–Görög Üzleti tanács megalakítását és az országaik közötti kereskedelemi forgalom megkétszerezésének célját. „Hisszük, hogy egész térségünk számára előnyös lesz a Törökország és Görögország közötti együttműködés szellemének erősítése” – jelentette ki Erdoğan a görög kormányfővel folytatott tárgyalásai után, amelyeket „nagyon hatékonynak, őszintének és építő jellegűnek” nevezett. Micotákisz pedig úgy vélte, „a jövőben az lesz a megszokott és normális, nem pedig a kivétel, hogy a felek kölcsönösen megértik egymást. S ezt nem akadályozhatják meg majd a jól ismert nézetkülönbségek sem.”

            A ZDF német közszolgálati televízió még a napokban is esti híradójának vezető beszámolói között foglalkozott a török–görög viszonyban bekövetkezett fordulattal, s ezzel összefüggésben török turisták tömeges megjelenésével a közeli görög szigeteken. Ennek nemzetközi jelentőségét az adásban annak felidézésével és akkori híradófelvételek bemutatásával domborították ki, hogy a két NATO-tagállam még alig két évvel ezelőtt is fegyveres konfliktus szélére sodródott, akárcsak jóval előbb, 1996-ban is – akkor éppen egy lakatlan sziklasziget miatt.

            Ám 2022 nyarán és őszén minden korábbinál komorabbra fordult a helyzet: török és görög vadászgépek harci manővereket hajtottak végre egymást fenyegetve és veszélyesen kerülgetve, majd alacsonyan átzúgva a másik fél felségterülete felett. Mindezt kormányaik harciasabbnál harciasabb nyilatkozatainak kíséretében. De most már nem egyszerűen a felségvizek, légterek és kontinentális talapzatok kiterjedésének értelmezése körüli régi viszály lobbant fel újra vakítón, hanem a felek ennél is vészjóslóbb vitába bonyolódtak. Az érvek és ellenérvek megütközésének hevében egy pillanatban már az is előfordult, hogy a török fél burkoltan megkérdőjelezte görög szigetek nemzetközileg réges-régen tisztázott birtokjogát. Egyrészt a Törökország nyugati partjai előtti szigetekét, másrészt a délebbre fekvő Dódekanészosz szigetcsoportét. Különös módon – és ez mutatja a helyzet fonákságát – alig két évvel ezelőtt az Égei-tenger e napfényben fürdő ragyogó ékkövei közül pontosan azokénak próbálták kétségessé tenni hovatartozását, amelyeket napjainkban immáron gondtalan, vidám török nyaralók vagy a főszezonon kívül is pihenni vágyó törökök szüntelenül érkezve látogatnak a helybéli görögök igen nagy, zavartalan örömére.

            Az akkori helyzet elmérgesedésének súlyosságát mutatták a török vezetők nyilatkozatai. Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter kijelentette, hogy Görögország nemzetközileg vállalt kötelezettségei ellenére katonaságot állomásoztat a szigeteken. „Ha nem hagy fel ezzel, akkor ily módon vitathatóvá válik a szigetek feletti görög szuverenitás” – figyelmeztetett.

            Még inkább növelte a figyelmeztetés komolyságát a török államfő megnyilatkozása. „Felszólítom Görögországot – jelentette ki –, hogy tartsa be a nemzetközi szerződéseket, és ne militarizálja ezeket a szigeteket. Nem tréfálok, komolyan beszélek. Még egyszer óva intem Görögországot, hogy hallgasson az értelem szavára, és mondjon le régi álmairól, nemkülönben tartózkodjék olyan kijelentéseitől és akcióitól, amilyeneket ugyanúgy keserűen meg fog bánni, mint ahogy 100 évvel ezelőtt is.” – Ez félreérthetetlen célzás volt egy megszívlelendő tanulságra, az egész görög nép egykori nagy emberveszteségére és fájdalmára. Arra, hogy a török hazafias erők 1922-ben, tehát pontosan egy évszázada megsemmisítő vereséget mértek a török területekre betörő hódító görög hadseregre, amelyet ezután végleg ki is űzték Anatóliából.

Erdoğan az eddig legsúlyosabb fenyegetéssel folytatta:

            „Törökország nem fog lemondani égei-tengeri jogairól, és élni fog mindazokkal a felhatalmazásaival, amelyek megilletik a szigetek demilitarizálásáról szóló nemzetközi megállapodások értelmében. Bennünket nem tart vissza, hogy jelenleg önök a szigetek urai. Mert ha szükséges és eljön az ideje, cselekedni fogunk. És meglátják majd, jöhetünk hirtelen, váratlanul, akár az éjszaka sötétjében is.”

            Az ankarai vezetés ugyanis azzal vádolta Görögországot, hogy megszegte mind a lausanne-i (1923), mind pedig a párizsi békeszerződést (1947), mivel ezek tiltó rendelkezéseivel ellentétben katonai alakulatokat állomásoztat az égei szigeteken és ott légvédelmi rendszereket állít hadrendbe. Athén azzal vágott vissza, hogy a katonai intézkedéseket a török fenyegetésre adott válasznak, illetve a minden egyes államot megillető önvédelmi jog érvényesítésének minősítette, magát Erdoğant pedig teljesen kiszámíthatatlannak nevezte. A hivatkozott lausanne-i szerződés a mai határai között ismerte el az új Török Köztársaságot, és Görögországnak juttatott négy nagyobb part menti szigetet. A párizsi szerződésben pedig Olaszország Görögország javára lemondott az 1945-ig megszállva tartott Dódekanészosz szigetcsoportról, amelynek része Rodosz is.

            A civódó felek igazukat bizonygatva „feljelentették” egymást Washingtonban és más fontos NATO-központokban. Onnan azonban, mielőtt ölre mentek volna, még időben sikerült lehűteni és fokozatosan jobb belátásra bírni a forró fejű katonai szövetségeseket. Ennek a határozott közvetítő fellépésnek az eredményességét azóta megmutatta a kétoldalú viszony korábban szinte elképzelhetetlen javulása, amiről török és görög oldalon egyaránt tömegek győződhettek meg az idegenforgalom-turisztika világában is. Hol vannak már azok az idők, amikor Erdoğan azzal ijesztgette görög partnereit, hogy ha nem értenek a szép szóból, akkor még megkaphatják, hogy egyszer csak váratlanul és hirtelen éjnek évadján fogják meglepni őket?

            Ám az „invázió” valóban mégiscsak bekövetkezett – olvashattuk egy helyi lapban. De akik ebben az „elözönlésben” részt vettek, nem a török haditengerészet partraszálló rohamcsónakjaiban érkeztek, fejükön acélsisakkal, kezükben fegyverrel. És nem koromfekete éjszaka, hanem a legfényesebb nappal: törökök tízezrei, nagy kirándulóhajókon, mint amilyen például a híres Kaptan Şevket… 

            A gyönyörű görög tengerparti tájra való érkezés első örömteli pillanataiban a vakációzó török turisták közül feltételezhetően csak kevesen tudatosítják, hogy e területnek milyen közeli vagy távolabbi történelmi vonatkozásai vannak hazájukkal. Mi most itt ezért magunk is röviden felelevenítünk ilyeneket. Ezek közvetve vagy közvetlenül kapcsolatosak Rodosz szigetével és dódekanészoszi szigettársaival. Ehhez azonban pontosítás kedvéért – és az olvasó nyilvánvaló meglepetésére – gondolatban hirtelen egészen Líbiáig kell utaznunk. Időben is sokat haladva visszafelé, az Oszmán Birodalom utolsó észak-afrikai birtokára, Tripolitánia és Kirenaika tartományokba. Ide érkezett ugyanis rangrejtve és álruhában, újságírónak adva ki magát hosszú és veszélyes utazása végén Mustafa Kemal oszmán katonatiszt, hogy élére álljon azoknak az arab törzseknek, amelyek készek voltak szembeszállni az oszmán területekre 1911 szeptemberében betört olasz csapatokkal. Ezek a beduin törzsek viszonylagos autonómiát élveztek Konstantinápolynak már amúgy is csak formális felügyelete alatt, s török muzulmán hittestvéreik és fegyvertársaik oldalán vitézül ellenálltak az olasz gyarmatosítóknak. Olyan eredményesen, hogy a túlerőben lévő olaszoktól visszafoglalták Tripolit, és eközben sikerült úgy beszorítani őket a tengerparti sávba, hogy hosszú időn át képtelenek voltak kitörni.

            Az idő tájt történt, hogy az olaszok végrehajtották a hadtörténelem első légi bombázását. Oázisokra dobtak le kétkilós bombákat. De az is akkor történt először, hogy puskákkal sikerült lelőni egy ilyen „bombázót”. Hogy tehermentesítsék a szorult helyzetben lévő afrikai alakulataikat, a főparancsnokság utasítására a földközi-tengeri olasz hajóhad 1912 márciusában tűz alá vette Bejrútot, majd a Dardanellák bejáratát őrző erődöket. És áprilisban az olaszok rátették kezüket Rodoszra és az égei-tengeri Dódekanészosz, más néven a Déli Sporádok többi szigetére. A törökök csak akkor adták fel a harcot, amikor 1912 októberében a balkáni államok is fegyvert fogtak ellenük. Egy Lausanne melletti városkában folytatott tárgyalásokon a törökök beletörődtek Líbia olasz bekebelezésébe, az olaszok viszont beleegyeztek abba, hogy kiürítik a Dódekanészoszt, miután már a török erők kivonultak az olaszok új afrikai birtokairól.

            Mindez azonban feledésbe merült az első világháború hadszínterein és az utána bekövetkezett történelmi változások viharaiban. A már fasiszta Olaszország 1923 júliusában Égei Olasz Szigetek néven annektálta a kiterjed tengeri övezetet.  Miután azonban Olaszország – Mussolini megbuktatása után – 1943 szeptemberében fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, és Rodoszt átadta volna az angoloknak, a németek azonnal közbeléptek. Elfoglalták a szigetet és lefegyverezték az olasz katonákat. A német megszállás az ott élő zsidók, közöttük a török állampolgárságúak biztos halálos ítélete lett volna. Ennek végrehajtása céljából már ott tartózkodott Anton Burger SS-százados, Eichmann egyik osztrák bizalmasa és közeli munkatársa, ismert gettószervező. 

            A rodoszi török főkonzul, Selahattin Ülkümen azonban önfeláldozó módon, súlyos személyes kockázatot is vállalva éles konfliktusba keveredett a megszálló hatóságokkal, hogy kieszközölje legalább a török zsidók elengedését, akár rendelkeztek török útlevéllel, akár nem. A hivatalos török okmányokkal nem rendelkezőkért való kiállása bátor tett volt, mert ilyesmire a központból nem hatalmazták fel a diplomatákat. A főkonzul azzal az érveléssel késztette meghátrálásra a sziget német főparancsnokát, hogy ha nem adja vissza a szabadágukat a rodoszi török állampolgároknak, akkor ezzel súlyos nemzetközi incidenst kockáztat a semleges és szomszédos Törökország kormányával. Kleemann tábornok is jól tudta ugyanis, hogy Berlin számára mennyire fontos Törökország semlegességben való megtartása, így a szövetségesekhez való csatlakozásának megelőzése.

            Ülkümennek összesen mintegy 50 török zsidót sikerült megmentenie. Közülük 26-nak volt török útlevele, a többiek elmulasztották megújítani korábbi állampolgárságukat. A vég azonban a legtöbb ottani zsidó számára így is bekövetkezett, a gyilkos náci gépezet lényegében itt is végig fennakadás nélkül működött. 1944. július 24-én Rodoszról és a szomszédos Kósz szigetéről hajókra tereltek 1820 embert, és augusztus 3-án elindították őket Auschwitzba. A rodoszi hitközség tóratekercsét és más kegytárgyait a helyi muzulmán pap rejtette el és őrizte meg a sziget csak 1945. május 8-án bekövetkezett felszabadulásáig. Törökország azonban még augusztus 1-jén megszakította diplomáciai kapcsolatait Németországgal. Közvetlenül ezután német harci repülőgépek bombázták a rodoszi török főkonzulátus épületét. Ülkümen várandós felesége súlyos sérüléseket szenvedett, s néhány hét múlva belehalt sebeibe. De halála előtt még épségben világra hozta kisfiát. Két konzuli alkalmazott szintén életét vesztette a német támadás következtében. A főkonzult a németek Athénba szállították, s a háború végéig fogságban tartották.

Az életmentő török muzulmán Ülküment 1989-ben Jeruzsálemben a Világ Igazai közé sorolták, és fát ültettek tiszteletére. Vallásának ő volt az első képviselője, akit ebben a megbecsülésben részesítettek. Hazája is a legmagasabb kitüntetéssel ismerte el a vészkorszakban kifejtett nemes tevékenységét. Kitüntette a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum, és méltatták érdemeit az amerikai képviselőházban. 2003-ban hunyt el, 89 éves volt.

            A mostanában a görög szigetekre látogató egyre több török turista között bizonyára nem kevesen lesznek olyanok, akiknek a boldog nyaralás valamelyik csendes pillanatában eszükbe jut hazájuk nagy fia.

Flesch István – Türkinfo