Aki politikusból börtönben lett íróvá, s akit amerikai világsztár színésznő is olvas

           

            Egy fiatal kurd ügyvéd néhány évvel ezelőtt gyorsan ismertté vált szerte Törökországban, mert sorra-rendre felkarolta emberi jogi sérelmek elszenvedőinek sokasodó ügyeit. Ilyen esetek akkoriban már tömegével fordultak elő. Ezért a délkeleti Diyarbakır kurd lakossági többségű városában megalapította az emberi jogok védelmének helyi társaságát és az Amnesty International ottani szervezetét. Gyakorlati tapasztalataiból aztán azt szűrte le, hogy egyéni meggyőződésének és társadalmi elkötelezettségének leginkább az felelne meg, ha jogérvényesítésért a demokratikus baloldali politika porondján állhatna sorompóba. A népszerű jogász számára ez a lehetőség a Népek Demokratikus Pártjában (HDP) tárult fel, amely tehetségét, céltudatosságát felismerve meredeken felfelé ívelő pályát nyitott meg előtte, egészen a legmagasabb választott tisztségig.

            Dr. Selahattin Demirtaş a HDP társelnöke lett. Ebben a minőségében – megörökítve ezzel nevét a HDP történetének egyik legfényesebb lapján – a 2015. júniusi választásokon történelmi sikerre vezette pártját: a politikai szervezet több mint 13 százalékos szavazataránnyal először juthatott be a törvényhozásba, a nagy török nemzetgyűlésbe, ahol a kurdok és kurdbarátok előtt addig áthághatatlan félelmetes akadályként ott tornyosult a 10 százalékos parlamenti küszöb – puccsista tábornokok 1982. évi „alkotmányozásának” kifejezetten kurdokra szabott átkos örökségeként.

            A társadalmi felbuzdulás és lelkesedés csúcspontján azonban megfoghatatlan esemény következett be. A példátlan politikai sikerek magasából a kurd tömegek és sok török értelmiségi reménységét is megtestesítő pártvezető hirtelen a kiúttalan mélység sötétjébe zuhant. Helyesebben és pontosan szólva oda taszították. Azzal vádolták meg, hogy együttműködik a terrorista PKK-val, a Kurdisztán Munkáspárt fegyveres felkelőivel, szó szerint „e szervezet nevében és tagjaként bűncselekmény végrehajtására készül”. Éjnek évadján ágyából rángatták ki és szállították a trákiai Edirne szigorú biztonsági fokozatú börtönébe. Ott tartják 2016 novembere óta.

            De miért szánta rá magát erre a durva lépésre az ankarai hatalom, a Fehér Palota? Mi végre akarják őt végleg száműzni a politikai életből, és betiltani a törvényhozás harmadik legerősebb pártját, a HDP-t? Holott meghirdetett békés céljukként közismerten mindig arra törekedtek, hogy a Török Köztársaságban egyenjogú demokratikus otthonra leljen ne csak minden török és kurd, hanem bármely nemzetiség vagy vallásközösség tagjaként itt élő mindenki más is, cserkesz, bosnyák, arab, örmény, azeri, illetve alevi, szunnita vagy keresztény. Különös, de mégis logikus módon mindez szinte „megszólalásig” egybecseng a később önmaga által megtagadott „korábbi” Recep Tayyip Erdoğan ama híres szavaival, amelyek 2014-ben hangzottak el az első közvetlen törökországi elnökválasztáson aratott győzelme utáni programbeszédében: „Mi mind egyenlő módon, egyazon állam, egyazon haza birtokosai vagyunk: törökök, kurdok, arabok, lázok, grúzok, bosnyákok, cserkeszek, abházok, cigányok, pomákok, görögök és örmények. Miként muzulmánok, keresztények, zsidók, szír ortodoxok, jazidok, alevik és szunniták is. A társadalmi kiegyezés szellemében mostantól a különbségeket úgy kell felfognunk, mint amelyek gazdagítják a közösséget. Ám arra törekszünk, hogy ne a különbségeket, hanem a közös érdekeket állítsuk előtérbe, s erre az alapra építsük a közös jövőnket…” Így hangzott e korábban még soha nem hallott szép szavakba öltöztetett tisztes szándékok meghirdetése! De megvalósításuk elmaradt!

Erdoğan súlyos csalódást keltve reagált a Demirtaş vezette kurdbarát párt erőteljes parlamenti megjelenésére. Ahelyett, hogy élt volna egyfajta török–kurd „történelmi kompromisszum” egyedülálló lehetőségével, a kormányzó AKP és a HDP megbízható többséget ígérő koalíciójának megkötésével – amit a török társadalom több szintjén szorgalmaztak –, politikai tétjét nem a szövetségépítésre és a békeszerzésre helyezte, hanem fegyvereinek erejére. Korábban elvesztett parlamenti abszolút többségét pedig úgy szerezte vissza, hogy választási szövetségre lépett legszélsőségesebb nacionalistákkal, a Nemzeti Cselekvés Pártjával (MHP), amely némi alakváltozással az egykori „Szürke Farkasok” terroristáinak mozgalmából lépett elő. Mintha félelem szállta volna meg az erőszakmentességet hirdető kurdok és támogatóik bővülő táborának áhítatos tiszteletet parancsoló látványától. Az utolsó pillanatban – kurd terroristák új véres merényleteire hivatkozva – dölyfösen és sértődötten felmondta azt az évekig folytatott titkos kétoldalú tárgyalásokon kimunkált egyezményt, amely a török–kurd békefolyamat betetőzésére, a testvérgyilkos kurd és török fegyverek végleges elhallgattatására lett volna hivatva, s csak aláírásra várt az isztambuli Dolmabahçe-palota tanácstermének asztalán.

            Most minden a visszájára fordult. Mert hol vannak már azok az idők, amikor a mostani köztársasági elnök még kormányfőként diyarbakıri kurd közönségének üdvrivalgása közepette 2005-ben török vezetők közül elsőként nyilvánította ki, hogy Törökországban igenis létezik (megoldatlan) kurdkérdés. Kijelentése, amely államférfiúi józan belátásról és pontos, tárgyilagos helyzetfelismerésről tanúskodott, szinte szállóigévé vált az egész országban.

            És jelenleg újra mit hallani? Azt, hogy kurdkérdés mint olyan már nem is létezik. Mert megoldatott. Vannak ellenben még kurd terroristák. S a velük való együttműködés bélyegét könnyen rásütik bárkire. Így rásütötték Dr. Selahattin Demirtaşra is. Arra a politikusra, akinek pártja annak idején közvetített a titkos béketárgyalásokon a hivatalos Ankara, vagyis Erdoğan és legszűkebb köre és a PKK iraki hegyvidéki főhadiszállása között. Mert az államelnök és AKP-vezér hatalmának mindenáron való megtartására készül. Ezért a júniusi elnök- és nemzetgyűlési választások előtt olyan „egyértelműen tiszta helyzetet igyekszik teremteni, amelyet senki és semmi nem zavarhat meg. E szándékát illetően megegyezik számos hazai és külföldi hírmagyarázó véleménye.

            Dr. Selahattin Demirtaş politikai pályáját ugyan derékban kettétörhették, de az embert magát nem törhették meg. Egyenes gerincét soha nem sikerült megroppantani… A börtönévek rideg és süket magányában is találékony harcosnak bizonyult. Mint egy méltatója megfogalmazta, a külvilágtól elszigetelve is megmutatta, hogy képes a szelíd, de határozott ellenállásra. Ennek leghatékonyabb módjának pedig a művészeti tevékenységet választotta. Kamatoztatta közismert és sokoldalú tehetségét: rajzolt és zenét komponált, dalokat szerzett, amelyeket maga adott elő az ősi anatóliai húros hangszeren, a hosszú nyakú bağlamán. Legfőképpen azonban papírra vetette termékeny és színes gondolatait, s ez bizonyult legtávolabbra hatónak, a börtönfalakon messze túlra hangzónak. Novellákat és regényeket írt, szinte gyors egymásutánban, amelyekre hamarosan felfigyeltek hazájában és külföldön egyaránt. 

            Törökül írt, ezen a nyelven tartotta híres szónoklatait is, mert bár a kurdok zaza nemzetségéből származott, a körülmények úgy hozták, hogy ősei nyelvét csak később sajátította el felsőbb fokon… A keleti Elȃzığ tartományban született 1973-ban, s mielőtt Ankarában az egyetem jogi karán végzett, kisiparos apja üzletében csaptelepek és más vízvezeték-szerelvények árusításánál segédkezett.

            Első „börtönműve”, a Hajnalhasadás vagy Hajnalpír, törökül Seher, amelyet maga illusztrált ceruzarajzokkal, rövid történeteket, karcolatokat tartalmazott. A szerző ezekben törökországi életképeket villantott fel, általánosságban elgondolkozott az élet keménységéről, a szegénységről, a munkáról, az erőszakról, de szólt a celláján belüli életről is. Rajzai börtönfalakat, az udvar verebeit és Diyarbakır városát ábrázolják, ahol ifjúságának legszebb napjait töltötte. Könyvét már 2017 őszén nagy sikerrel mutathatták be az isztambuli könyvvásáron. Aztán Selahattin „börtönműhelyéből”, szorgalmas keze alól újabb alkotások kerültek ki: novellák és a Leylan című regénye, amelyet feleségének s két leányának ajánlott.

            A Sehert időközben sok nyelvre lefordították. Tekintélyes nemzetközi kiadók gondozásában, ismert műfordítók tolmácsolásában jelent meg angolul, franciául németül, hollandul, olaszul, arabul, görögül, kínaiul és japánul. Az angol változat megjelenését például a Random House Penguin társkiadója, a Hogarth Publishing gondozta. Egykor alapítói közé tartozott Virginia Woolf, a nagy angol írónő. Mostani tulajdonosa viszont a világhírű amerikai színésznő és tévéproducer, Sarah Jessica Parker. A többszörös Golden Globe- és Emmy-díjas művésznőt fotóriporterek a Seher angol nyelvű példányával a kezében, Selahattin könyvének reklámozása közben kapták lencsevégre. A mű beharangozásának feladatára aligha lehetett volna alkalmasabb és vonzóbb hölgyet találni, mint a Magyarországon is ismert Szex és New York című tévésorozat főszereplőjét. A Bianet című török hírportál sietett is közölni Jessica Parker „könyves” fényképét.

            Az egymástól erősen eltérő nyelvjárások kurd világának örömére a közelmúltban az Aram kiadónál napvilágot láttak Selahattin Demirtaş  művei a kurd nyelv legelterjedtebb kurmandzsi változatában is. Könyveit Rêdûr Dîjle ültette át törökből, aki saját jogán ismert költő, verseskötetek szerzője.  

            Ám újabban már olvasható a Seher szoráni kurd nyelvjárásban is, amelyet főleg Irakban és Iránban beszélnek. Ezt a dialektust pezsa-arab beltűkkel írják, eltérően a törökországi nyelvjárások latin betűs írásbeli gyakorlatától.

            A mű máskülönben is növekszik népszerűségben. A könyv angol fordítójának, Kate Fergusonnak a munkáját az angol PEN Club műfordítói díjjal jutalmazta, és jelképesen elhelyezte a PEN nemzetközi minőségi könyvespolcán. A német PEN központ pedig Selahattin Demirtaşt tiszteletbeli tagjává választotta. Az erről szóló bejelentésében egyúttal azzal a kéréssel fordult a török hatóságokhoz, hogy újdonsült tiszteletbeli tagját haladéktalanul és minden feltétel nélkül engedjék szabadon. Ilyen felhívást az Emberi Jogok Európai Bírósága is már kétszer kiadott eredménytelenül.

            A híres edirnei rab több rövid történetét összefoglalóan színpadra is alkalmazták, s bemutatták az isztanbuli Şişli kerületi Kenter Színházban. Az előadáson a Başakkal, Demirtaş feleségével való együttérzés és szolidaritás jegyében megjelentek prominens baloldali politikusok feleségei. Ott volt Canan Kaftancıoğlu asszony, a Köztársasági Néppárt, a CHP Isztambul tartományi elnöke, orvosnő is. Őt legutóbb bíróságon bevádolták olyan Twitter-üzenetekért, amelyekben véleményt mondott az első világháborús örményüldözésről, illetve három PKK-tag asszony feltételezhetően török rendőrügynökök által történt meggyilkolásáról Párizsban. A tárgyalásán elszavalta Nâzım Hikmet egyik versét. A színházi előadás végén kihangosítva bejátszották Selahattin börtönben felvett üzenetét, köszönetnyilvánítását az iránta megnyilvánuló szolidaritásért.

            Úgy fest azonban, hogy Törökországban bizonyos helyeken még most is nagyon nem szívesen látják művei terjesztését. Az isztambuli központú Mezopotamya Ajansı kurd hírügynökség jelentése szerint legutóbb a szintén magas biztonsági fokozatú diyarbakıri fegyintézetben nem engedték meg, hogy egy akkor beszállított másik kurd elítélt, İhsan Uğur volt HDP-tag polgármester magával hozza Selahattin Hajnalpír (Seher) című alkotását. Arra hivatkozva kobozták el birtokosától kilenc más könyvvel együtt, hogy „nem minősül engedélyezhető tankönyvnek, ráadásul esetleg rejtjelezhető és másokkal való ellenőrizhetetlen kapcsolatba lépésre vezethet.”Az érintett ügyvédje fellebbezett, rámutatva arra, hogy a börtönigazgatóság eljárása egész egyszerűen hatályos törvénybe ütköző.

            Nemrégiben sokakban döbbenetet keltett, hogy egy meg nem nevezett magas állású személy rendőrségi feljelentést tett beosztottja ellen Demirtaş egyik művének birtoklása, illetve rejtegetése miatt. A híres İsmail Saymaz nyomozó újságíró a Halk TV honlapján tárta fel a Török Államvasutaknál (TCDD) előfordult esetet. A szóban forgó feljelentő múlt év szeptemberében egy vasúti alkalmazott, vállalati jogász és tanácsadó szekrényének fiókjában „bukkant rá” a kifogásolt műre, a 2020-ban megjelent Leylan című regényre. A feljelentő legnagyobb csalódottságára azonban a rendőrségen közölték, hogy e tárgyban nem tehetnek lépéseket. Erre ugyanis nincs felhatalmazásuk, mivel az ügyészség nem talált indokot nyomozásra.

            A feljelentő azonban nem hagyta annyiban: panasszal élt a hírbe hozott személy munkahelyén, a vasútnál is. Méghozzá nem várt módon, eredményesen: a TCDD „közigazgatási vizsgálatot” kezdett „meggyanúsított” alkalmazottja, a vállalati jogász ellen. Utóbbi viszont fegyelmi eljárás lefolytatását követelte feljelentője ellen az izmiri jogászszövetségtől. Ezt azzal indokolta, hogy az említett könyv nem is volt birtokában, törvénytelenül próbálták megszerezni személyes adatait, mindennek tetejébe pedig megsértették és megrágalmazták személyét.

            Az ügy végül mégis szégyenletes döntéssel zárult. A TCDD ugyanis úgy vélt „igazságot szolgáltatni” meghurcolt dolgozójának, hogy az égei-tengeri Izmir tartományból nem egyszerűen áthelyezte, hanem lényegében egyenesen száműzte a nagyon távoli Malatya kelet-anatóliai tartományban lévő vasúti munkahelyre. Mindezt a Selahattin Demirtaş hovatovább világsikerű Leyla című regénynek hitelesen megcáfolt állítólagos „birtoklásáért és rejtegetéséért”. „Száműzetés jár Leylánért” – ezt a címet adta beszámolójának az İlerihaber (Haladó) hírportál.

            A „száműzetés” szó (törökül sürgün) olvastán óhatatlanul régi birodalmak, római császárok, oszmán szultánok és orosz cárok üldözötteinek sorsa jut eszünkbe.

            Álmunkban sem jutnánk azonban arra a képtelen gondolatra, hogy ilyesmi előfordulhatna a majd száz évvel ezelőtt Kemal Atatürk által alapított modern Török Köztársaságban.

Flesch István – Türkinfo