A türkök felemelkedése és első birodalma – Vásáry István

A 6. század közepén új nép alapított birodalmat a Zsuanzsuan Birodalom helyén Belső-Ázsiában, s a türkök hatalma – mert így hívták ezt a népet – minden eddigi nomád birodalmáét felülmúlta.

Bár a hiungnuk hatalma is nagy volt Belső-Ázsiában, s bár a hunok az 5. században messzebbre jutottak európai portyáik során, mint bármely nomád nép előttük vagy utánuk, mégis a Türk Birodalom az első, mely egységbe fogta Belső-Ázsiát Kínától Bizáncig. A Türk Birodalom mintegy kétszáz éves történetét (552–745) a régebbi koroknál sokkal kedvezőbb körülmények között tanulmányozhatjuk, mivel a forrásanyag mennyisége e korból már sokkal bővebb, másrészt ekkor érnek össze igazán először a keleti és nyugati híradások, s az adatok összesítése révén e kor történetéről és történeti földrajzáról már sokkal pontosabb képpel rendelkezünk. A Belső-Ázsiára vonatkozó legértékesebb bizánci tudósítások a 6. századból valók, s a 7. század végétől már arab források is tájékoztatnak Nyugat-Turkesztánról az ottani arab hódítással kapcsolatban. S ne felejtsük el a leglényegesebb új momentumot, mely e kor tanulmányozását az összes előző koréval szemben annyira előnyössé teszi: e korban jelennek meg az első belső keletkezésű források Belső-Ázsia történetében.

A türk rovásírásos emlékek révén egy belső-ázsiai nép először szólal meg és vall saját magáról, saját történelméről. Lehull az idegen források által szemünkre kényszerített hályog, objektívabb képet tudunk a sok forrásból kikerekíteni. A türkök neve, mint oly sok belső-ázsiai nomád népé, először a kínai forrásokban bukkan fel. Eredetükről és szokásaikról a Csou su, és kevésbé részletesen a Szuj su dinasztikus évkönyvekben olvashatunk. A Csou su két eredetlegendát is közöl. Rendkívül érdekesek ezek a beszámolók, hiszen korabeli türk adatközlőktől származnak, és részletes bepillantást engednek egy belső-ázsiai nép eredetmítoszába. Az egyik változat szerint a türkök a hiungnuk egy törzse volt, családi nevük az Asina. Miután egy szomszédos ország legyőzte őket, mindnyájan elpusztultak, csak egy tízéves fiú maradt életben, akit megszántak a katonák és a mocsárba dobták. Egy nőstényfarkas találja meg a gyermeket, hússal eteti, felneveli, majd teherbe esik tőle. Mikor a győztes szomszéd ország királya megtudja, hogy a gyermek él, érte küld, megöleti, de a nőstényfarkas továbbmenekül a hegyekbe, Kaocsangtól (Turfán) északra egy barlangba vonul, melyen belül egy több {64} száz mérföldnyi zöld mező van. Itt telepszik le a nőstényfarkas és tíz gyermeket szül. Ezek a környező országokból feleséget hoznak s gyermekeket nemzenek. A gyermekeknek nevet adnak, egyikük neve Asina lesz. Sokasodnak, majd mikor már több száz családra szaporodnak, kijönnek a barlangból és a zsuanzsuanokhoz csatlakoznak.

Ez időben a Kin-san (Altaj) déli vidékén élnek, a zsuanzsuanoknak mint vaskovácsok szolgálnak. Mivel a Kin-san hegye sisak alakú, s a sisakot nyelvükön tuküenek hívták, végül is ez a név ragadt rájuk. A másikat eredetmonda szerint a türkök a Szo-államból erednek, mely a hiungnuktól északra feküdt. Vezetőjük Apangpu volt, akinek tizenhét testvére volt. Egyikük, név szerint Icsinisitu egy nőstényfarkastól született. Apangpu és testvérei országát elpusztították, de Icsinisitunak két felesége volt, a Nyáristen és a Télisten két lánya. Egyikük négy fiút szült, ezek közül az egyik fehér hattyúvá változott, egy másik pedig államot alapított az Afu (Abakán) és Kien (Kem) folyók között kiku néven. A harmadik fiú aCsucse folyónál uralkodott, a negyedik, a legidősebb a Cienszicsucsesi hegynél. Ezt a legidősebb fiút, Notulu sadot vezetőjüknek választották meg, s a tuküe címet adták neki. Tíz feleséget tartott, s az egyik fia volt Asina. Notulu halála után a tíz fiú közül kellett uralkodót választani, s az lett a győztes, aki a legmagasabbra ugrik egy fára. Természetesen Asina győzött, akit ettől fogva Ahien sadnak neveztek. Ahiennek volt leszármazottja Tumen, aki alatt a türkök egyre erősebbek lettek, s a kínaiakkal is kapcsolatba léptek. Ezzel a legendák világából már a történelem világába léptünk.

Igen tanulságos a türkök eredetmondája, ha a történelmet és a mítoszt szétválasztjuk benne. Már a kínai forrás tárgyilagosan megjegyzi, hogy bár sok eltérés van a két változat között, egy fontos közös momentum azonban létezik, s ez az, hogy a türkök végső fokon nőstényfarkastól erednek. Az állatőstől való származástudat, a totemizmus ismeretes Belső-Ázsia sok kihalt és élő népénél egyaránt, többek között a magyar uralkodóháznak, az Árpádoknak is megvolt totemisztikus eredetmondája, a turulmadártól való származás eredetmondája, melyet középkori elbeszélő forrásaink őriztek meg. A törzs vagy nép az ősállatot, a totemállatot különös tisztelettel övezte, s e szempontból külön érdekes, amit a Szuj su fűz még ehhez: a türk uralkodó sátra előtt egy farkasfejes lobogót állítottak fel, hogy ez állandóan emlékeztessen származásukra. Történelmi igazságot takar az a rész, mely a türköket a zsuanzsuanok alattvalójának mondja és vaskovácsoknak nevezi őket. Nehéz megmondani, hogy pontosan mit fed avaskovács elnevezés itt, de valószínű, hogy a türkök a fémbányászatban és -megmunkálásban vehettek részt, erre utalhat az eredetmondákban a barlang említése is. Tudjuk, hogy később is, a Türk Birodalom korában a türkök vezetői évente egyszer összegyűltek az atyai barlangban, amely mintegy szentélyük volt, s áldozatot mutattak be az ősök emlékének. Ez az évenkénti áldozás szokása, emlékezhetünk, már megvolt a türkök politikai elődeinél, a zsuanzsuanoknál is. A türkök fémművességével kapcsolatban leginkább a vas megmunkálására gondolhatunk. Különböző források nem mulasztják el megemlíteni, hogy a türkök országa vasban bővelkedik. Zemarkhosz bizánci követ leírja, hogy az első türkök, akikkel találkozott, vasat akartak neki eladni. Hüancang kínai buddhista zarándok a 7. században megjegyzi, hogy a türkök vas ágykeretet használtak {65} a szokásos fa helyett. Történeti tényt takar az is, hogy a türkök ősi központja a Kin-san, azaz az Altaj hegység vidéke volt.

A második eredetmonda-változatba belekeveredtek a kirgizek is, akik kiku néven szerepelnek, az Afu (Abakán) és Kien (Kem) folyóknál. Az utóbbi a Jenyiszej folyó felső folyásának neve még ma is több ott élő nép nyelvében. Ez a közlés meg is felel egyéb ismereteinknek, a kirgizek valóban a Felső-Jenyiszej vidékén éltek már ebben az időben. Ami a türkök konkrét népi eredetét illeti, igen ellentmondóak a kínai források. ACsou su szerint vagy a hiungnuktól erednek vagy a Szo-államból. Egyesek szerint ez az országnév a szienpik eredeti országának neve, a szienpiktől származó topákat is sokszor Szo lunak, azaz szo-barbároknak hívják. A második felfogás tehát a szienpikre vezeti vissza a türköket. A harmadik felfogást a Szuj su tükrözi, itt vegyes barbár eredetűnek mondják a türköket, ami általánosságban utal arra, hogy több barbár törzs keveredéséből jöhettek létre. A kínai évkönyvek ezen genealógiáira sokat nem adhatunk, mert ez időben a hiungnu népnév már toposz, az északi barbárokat automatikusan a hiungnukkal azonosítják, vagy más a hiungnuk után jövő nomád néppel. Egy azonban biztos: a türkök az első török nyelvű nomád nép Belső-Ázsiában, melynek neve a mai tudományos névhasználatban az egész törökség nevévé vált.

S itt időzzünk el egy pillanatra. A türkök neve igen sok forrásból ismert. Az arab (turk), görög (turkoi), szír (turkaj), szanszkrit (turuka), középperzsa (turk), szogd (twrk), hotáni (truka), tibeti (dru-gu) és türk (türk) alakok egyaránt egy türk névalaknak a visszaadásai. Egyedül a név kínai formája, a tuküe tűnik valamilyen más alaknak. Pelliot magyarázata szerint a kínai t’u-küe (korabeli kínai alakja: t’upt-kiwpt) egy türküt formát ad vissza, melyet más forrásból nem ismerünk, s mely alakban a -t egy, a mongol nyelvekre jellemző többesszám-képző lenne. Ez esetben feltehető, hogy ez a forma a zsuanzsuanoktól jutott volna el a kínaikhoz, akiknek legalábbis egy része mongol ajkú lehetett. A kínai t’u-küe szót újabban másképpen magyarázták, felmerült a szogd közvetítés gondolata. Ez utóbbi feltevés tűnik valószínűbbnek. A türkök az 540-es években léptek először kapcsolatba a kínaiakkal, selymet vásárolni jöttek hozzájuk. Ez időben a türkök vezetője Tumen, az első név szerint ismert türk vezér, a türk feliratok Bumin kagánja. 546-ban a zsuanzsuanok ismét harcban állottak az ősi ellenséggel, a kaokük/tielök törzsszövetségével. Ebben a harcban a türkök mint a zsuanzsuanok alattvalói, Bumin vezetésével harcoltak a kaokük ellen, és jelentős mértékben hozzájárultak a zsuanzsuanok győzelméhez. Ezen felbátorodva Bumin zsuanzsuan hercegnőt kért magának feleségül. Ismerjük már a zsuanzsuan kagán, Anakuj felháborodott elutasítását, mellyel megvetett alattvalójának, a „kovács”-nak kérésére válaszolt. Bumin válaszul a megaláztatásra a zsuanzsuan követet megölette. Ezután a Nyugati Vej-dinasztiához fordult, ahonnan kapott is kínai hercegnőt feleségül. Ekkor, 552-ben Bumin elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy nyíltan a zsuanzsuanok ellen forduljon, s csatában verte le őket. Anakuj, az utolsó zsuanzsuan kagán öngyilkos lett, fia, Anlocsen pedig az Északi Ci-dinasztiához menekült Kínába. Bumin ettől fogva Ili kohan néven nevezte magát, ami egy türk il kagan fordulat kínai átírása, és a ‘nép {66} kagánjá’-t jelenti.

A kínai évkönyvek megjegyzik, hogy ez a cím a régi, hiungnuknál használatos sanjünek felel meg. Érdekes ez a megjegyzés, mert azt mutatja, hogy a kínaiak tudatában az északi nagy nomád birodalmak történelmi folytonosságként jelentek meg: a hiungnuk, a zsuanzsuanok és most a türkök. A közös terület, az azonos társadalmi szerkezet és a civilizált (értsd kínai) világhoz való viszony magyarázza ezt az azonosítást, melynek az etnikai tényekhez közvetlenül semmi köze sincsen. Bumin kagán a győzelem után hamarosan meghalt, s fia, Kolo (türk Kara) követte az utódlásban, szintén igen rövid ideig. Ekkor Bumin kisebb fia lépett helyére, Muhan (türk Bukan) kagán néven, aki már hosszabb ideig maradt a Türk Birodalom élén (553–572). A birodalomalapító Bumin kagán fia, Muhan alatt alakult ki a türk nagyhatalom. Az ő nevéhez fűződik a heftaliták leverése nyugaton, a kitajok legyőzése keleten és a kirgizek meghódítása északon. Ekkorra a birodalom határai a Liaohajtól (a Liaotung öble) a Szihajig (Nyugati-tenger) értek kelet–nyugati irányban, s a Bajkál-tótól a Góbi sivatagig észak–déli irányban. A Nyugati-tenger igen változó fogalom a kínai történeti-földrajzi irodalomban, régebben a Kuku-nórt jelölte, e korban a Káspit vagy az Aral-tavat jelöli.

Így számol be a Türk Birodalom megalapításáról a türk hagyomány a Kül-tegin-feliraton: „Amikor fent a kék ég s lent a fekete föld megteremtetett, a kettő közé az ember fiai teremtettek. Az ember fiai fölött ősapám, Bumin kagán és Istemi kagán uralkodott. Trónra ülvén megszervezték a türk nép birodalmát és megszabták törvényeit. A négy világtáj mind ellenségük volt, de hadakat vezetvén, a négy égtáj népeit mind meghódították, mind engedelmessé tették. Akinek feje volt, meghajlíttatták, akinek térde volt, földre kényszerítették. S letelepítették őket keletre a Kadirkán hegységig, nyugatra a Vaskapuig. E két táj között ilyen hatalmas területen uralkodtak, miközben megszervezték a fejedelem és szervezet nélküli köktürköket. Bölcs kagánok voltak, hős kagánok voltak. Bujrukjaik is bölcsek voltak, hősök voltak. Bégjeik is, népeik is egyetértésben éltek. Ezért tudták hatalmas birodalmukat megszervezni, s uralkodván, törvényeiket megszabni. Sorsuk rendelése szerint haltak meg. Eljöttek a gyászoló sjajveszékelő népek: keletről a napkeleten lakó távoli bükli nép, a kínai, tibeti, apar, bizánci, kirgiz, ücs-kurikán, otuz-tatár, kitaj és tatabi nép, mindnyájan halotti tort ültek és siratták őket. Ilyen híres kagánok voltak ők!” (Kakuk Zsuzsa ford.)

Álljunk meg itt egy pillanatra, s nézzünk meg két népnevet, amelyek az első türk kagán temetésének leírásában szerepelnek, s e neveken keresztül láthatjuk, hogy a türk feliratok történeti-földrajzi magyarázata mennyi érdekes pontját világítja meg a régi belső-ázsiai történelemnek. Kezdjük a „távoli bükli nép”-pel. Ez annak az észak-koreai államnak a neve, melyet koreaiul Kogurjonak hívtak, kínai elnevezése pedig Kaoli vagy Kaokouli volt. Keleten tehát egészen Észak-Koreáig húzódott a Türk Birodalom. A név görög feljegyzésben is előfordul Mukri alakban, s szanszkrit lejegyzésben Mukuri formában. Ezt az azonosítást erősíti meg egy tibeti nyelvű dokumentum vallomása is. {67} A tibeti szöveg egy 8. század elején készült ujgur eredetiből való fordítás, mely ujgur felderítők jelentését tartalmazta Belső-Ázsia 9. század eleji történeti-földrajzi helyzetéről. Ebben egy távol-keleti ország neve a türkök (dru-gu) nyelvén mug-lig alakban szerepel, mely országot a kínaiak ke’u-linak neveznek. A kép így teljessé válik, mindössze azt nem tudjuk még, hogy milyen, feltehetően koreai eredeti nevet adnak vissza a Bükli, Mukri, Muglig formákban változatosan feljegyzett adatok. Egy másik földrajzi név közelebbi vizsgálata a roppant Türk Birodalom másik, nyugati végéhez vezet el minket. A magyar szövegben ‘bizánci’-nak fordítottuk azt a szót, mely a türk feliratokban Purum alakban szerepel.

Hogyan lett Purum Bizánc türk elnevezése? Ez a földrajzi név, mely Bizáncból indult el vándorútjára, nem mindennapi utat tett meg, míg eljutott egész Ázsián keresztül Kínába, a közben lévő állomásokon, az egyes nyelvekben mindenütt otthagyva névjegyét. Bizáncnak egyik saját elnevezése Róma görög neve, a Rómi volt, melynek népies rúm ejtése tükröződik a Rum névben, ahogyan az oszmán-törökök nevezték Bizáncot (ez a szó jelenik meg Rumélia, Törökország volt európai tartományainak elnevezésében is). Ezt a Róm elnevezést vették át a perzsák Hróm formában (eredetileg a görög szó eleji r hang előtt egy h is volt), s ez bizonyos középperzsa nyelvjárásokban Frómmá alakult. Ezt a középperzsa Fróm alakot ismerték meg aztán a türkök, s nyelvükbe szabályosan Purum formában került át (szó eleji f hang ritka a törökben, ezért hanghelyettesítéssel p-t tettek oda, s a szó eleji mássalhangzótorlódást, mely szintén nem jellemző a török nyelvekre, ejtéskönnyítő magánhangzóval hidalták át). A középperzsából a kínaiba is eljutott a szó, ugyancsak szabályosan, hanghelyettesítésekkel, Fulin alakban. Róma nevéből így lett Fulin Kínában, de ennek a nagy útnak egyes állomásait csak az utóbbi fél évszázad belső-ázsiai kutatásai tudták adatokkal kitölteni. A birodalom alapítását felidéző türk szöveg Bumin kagán mellett egyenlő rangban emlékezik meg a testvéréről, Istemi kagánról, s ez nem véletlen.

A Türk Birodalom szinte születése pillanatától két félre oszlott, egy keletire és egy nyugatira; a keletinek Bumin, a nyugatinak Istemi volt az ura. A nyugati fél gyakorlatilag teljes önállóságot élvezett, de a birodalom névleges egysége kb. 582-ig fennállott, mikor is a kínaiaknak ügyes politikával sikerült az egységet úgy megbontaniuk, hogy az már nem tudott újra helyreállni. Ettől kezdve a kínaiak külön fejezetet szenteltek évkönyveikben a keleti (a Tang suban) vagy északi (a Kiu Tang suban) türköknek és a nyugati türköknek. A Nyugati Türk Birodalom tíz törzsből állott, melyet a türk feliratok on-ok-nak ‘tíz törzs’-nek neveznek, vezetőjük, a nyugati türk kagán a jabgu címet viselte. A kínai források sokszor ezért ‘a tíz törzs türkjei’ vagy ‘a jabgu türkjei’ néven is illetik a nyugati türköket. A türk feliratok Istemije Sitiemi néven szerepel a kínai forrásokban, Szindzsibu néven az araboknál (Tabarí) és Szilzibulosz néven a bizánci forrásokban. Az arab és bizánci névalakok második része a jabgu méltóságnév nyugati türk dzsebu/dzsibu alakváltozatát adja vissza. {68} BIBLIOGRÁFIA SINOR 234–239.

A türk történet alapvető kínai forrásainak fordításai két kiadványban hozzáférhetők: LIU Mau-tsai, Die chinesischen Nachrichten zur Geschichte der Ost-Türken (T’u-küe) I–II. Wiesbaden, 1958; E. CHAVANNES, Documents sur les Tou-kiue (turcs) occidentaux. St. Pétersbourg, 1903. Az utóbbi kiegészítései: E. CHAVANNES, Notes additionelles sur les Tou-kioue (turcs) occidentaux. T’oung Pao 5(1904), 1–110.

A türk feliratok legfontosabb gyűjteményes kiadásai: V. THOMSEN, Inscriptions de l’Orkhon déchiffrées. Helsingfors, 1896; H. N. ORKUN, Eski Türk yazitlari I–IV. Istanbul, 1936–1941 (az összes addig megjelent felirat kiadása); S. E. MALOV, Pamjatniki drevnetjurkskoj pis’mennosti. Moskva–Leningrad, 1951; S. E. MALOV, Enisejskaja pis’mennost’ tjurkov. Moskva–Leningrad, 1952; S. E. MALOV, Pamjatniki drevnetjurkskoj pis’mennosti Mongolii i Kirgizii. Moskva–Leningrad, 1959.

Az arab forrásokra: W. BARTHOLD, Die alttürkischen Inschriften und die arabischen Quellen. In: W. RADLOFF, Die alttürkischen Inschriften der Mongolei. Zweite Folge. St. Petersburg, 1899. 1–25 (függelék).

Az egész türk történetre kiterjedő, jó monográfia nincsen: R. GIRAUD, L’Empire des Turcs Célestes. Paris, 1960; Ë. L. N. GUMILEV, Drevnie tjurki. Moskva, 1967. Mindkét munka elnagyolt, nem szakszerző tollából. – P. CANNATA, Profilo storico del Io Impero Turco (meta VI–meta VII secolo). Roma, 1981 (csak a türk történet első száz évéről). – A. BERNSTAM, Social’no-ekonomiceskij stroj orhono-jenisejskih tjurok VI–VII vekov. Moskva-Leningrad, (türk társadalom- és gazdaságtörténet elhibázott vulgármarxista koncepcióban). – S. G. KLJASTORNYJ, Drevnetjurkskie runiceskie pamjatniki kak istocnik po istorii Srednej Azii. Moskva, 1964 (elsőrendű szakmunka, egy sor részletkérdés megoldásával).

Nagyobb tanulmányok, fontos történeti kérdések tárgyalásával: F. HIRTH, Nachworte zur Inschrift des Tonjukuk. In: W. RADLOFF, Die alttürkischen Inschriften der Mongolei. Zweite Folge. St. Petersburg, 1899. 1–140 (függelék); W. BARTHOLD, Die historische Bedeutung der alttürkischen Inschriften. In: W. RADLOFF, Die alttürkischen Inschriften der Mongolei. Neue Folge. St. Petersburg, 1897. 1–36 (függelék); J. MARQUART, Die Chronologie der alttürkischen Inschriften. Leipzig, 1898; A. VON GABAIN, Steppe und Stadt im Leben der altesten Türken. Der Islam 29(1949), 30–62; ECSEDY I., Kereskedelem és háború a VI. századi türk–kínai kapcsolatokban. In: ECSEDY I., Nomádok és kereskedők Kína határain. Budapest, 1979. 78–164 (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 16).

A türk névre: NÉMETH Gy., A türk népnév. MNy 23(1927), 271–274. A kínai t’u-küe alak magyarázatára: P. PELLIOT, L’origine de T’ou kiue, nom chinois des Turcs. T’oung Pao 16(1915), 687–690 (a Türküt forma mongolos többes szám, valószínűleg a zsuanzsuanok nyelvéből); J. HARMATTA, Irano-Turcica. AOH 25(1972), 263–273 (a Turkit szogd többes számú alakból magyarázza).

A Kül-tegin-felirat idézett helye: Magy. előd. 60–62. A Bükli névre: W. B. HENNING, A farewell to the khagan of the Aq-Aqataran. BSOAS 14(1952), 501, 5. jegyz.; MORAVCSIK, Byz.-turc. II, 193–194. A Purum névre: H. H. SCHRAEDER, Iranica, l. Das Auge des Königs. 2. Fu-lin. Berlin, 1934. 24–88. A jabgu címre és különböző formáira: DOERFER, TMEN IV, 124–136 (No. 1825). ECSEDY I., A türkök történelmi színre lépése. In: Kína és szomszédai. Budapest, 1997. 7–13; ECSEDY I., Kína és szomszédai. Budapest, 1997; MÁRTON A., Szakralitás és hatalom a türköknél. Aetas 1997/2–3, 72–79. W.-E. SCHARLIPP, Die frühen Türken in Zentralasien. Darmstadt, 1992.

Vásáry István – A régi Belső-Ázsia története