A “török világ” török szociológusok szemével

Ismert isztambuli és ankarai hírmagyarázók és politológusok után újabban szót kérnek más szakemberek is a törökországi események értelmezése végett. Minthogy a médiafogyasztó lakosságnak már jócskán kijutott abból, hogy elemzők hadának elemzései alapján sem tud megbízhatóan eligazodni a meglódult napi politka útvesztőiben, néha szinte felfoghatatlan fordulataiban, ezt megérezvén, most mind gyakrabban jelentkeznek társadalomkutatók is. Ők okkal-joggal feltételezhetik, hogy az ő mondandójuk iránt most lehet igazán széles körű érdeklődés. Jószemű és lelkiismeretes tudósoknak ugyanis jócskán van mit tanulmányozniuk a harmadik évezred első másfél évtizedének törökországi szociológiai jelenségeiből.

Igazán feltűnést keltő megszólalásaik, interjúik természetszerűleg elsősorban az értelmiségnek szánt minőségi napilapokban látnak napvilágot, mivel mostani gyakoribb megkeresésük azért mégiscsak szorosan összefügg azzal, hogy a szerkesztőségek a különösen fontos március végi helyhatósági választások és az augusztus végi elnökválasztás előtt a maguk kíváncsiságától is hajtva hiteles képet szeretnének felkínálni olvasóiknak a török társadalom tényleges állapotáról, a problémák gyökereiről.

Ilyen feltűnést keltő interjút adott a Taraf című napilapnak Ali Yaşar Sarıbay szociológus. Szavaiból rögtön főcím is lett: “Ennek a rendszernek “atyaközpontú, nem demokráciára alapozott rezsim” a neve. Vagyis – mint írták – a társadalomtudós nevet adott annak a korszaknak, amelyre az AKP-politikusok tevékenysége nyomta rá a bélyegét.

Az interjúalany az Uludağ Egyetem professzora, aki szaktekintélynek számít a szélsőjobboldali-iszlámbarát és ókonzervatív mozgalmak történeti kutatásának területén. Doktori értekezését is a Necmettin Erbakan által alapított szélsőjobboldali-iszlámbarát Nemzeti Megváltás Pártjáról (MSP) nyújtotta be, amely az 1973-as választásokon nagy meglepetésre,jelentősen előretört. 1,2 millióan szavazták rá, s 11%-os szavazati arányával 48 képviselőt küldhetett a török nagy nemzetgyűlésbe. Ennek alapján sokak döbbenetére politikai érdekházasságot, azaz koalíciós megállapodást tudott kötni Bülent Ecevit baloldalinak tartott Köztársasági Néppártjával (CHP). Az 1980. szeptember 12-ei katonai államcsíny idején más pártokkal együtt betiltották. Az MSP szavazóit azokból a lakossági rétegekből vonzotta magához, amelyek képtelenek voltak lépést tartani a viharos gyorsaságú gazdasági és társadalmi változásokkal, s a társadalmi lesüllyedéstől fenyegettetve és rettegve nem találtak sem kulturális, sem egyéb fogózót. Ezért közülük sokan kerestek oltalmat az úgynevezett iszlám rendben. Korábban ebben a szellemben, Nemzeti Rend Pártja (MNP) néven Erbakan egyszer már szintén alapított egy pártot, de azt is betiltották.

Az 1995. decemberi választásokon azonban az általa bejegyeztetett Jólét Pártja (RP) győztesként került ki. Ez történelmi vízválasztó volt, önmagát muzulmánnak valló politikai erő még soha nem jutott többségre a modern Törökországban: 21,38 százaékos szavazataránnyal 158 képviselői helyzet szerzett. Kalandos koalíciós kormányzás után a miniszterelnöki székből “posztmodern államcsínnyel” távolították el, vagyis a hadsereg nyomására, páncélosokkal megrendezett katonai erőfitogtatás után lemondásra kényszerítették 1997 tavaszán. A Jólét Pártját betiltották, őt magát pedig évekre eltiltották a politizálástól. Közben két év négy hónap szabadságvesztésre ítélték pártpénzek hűtlen kezelésének és értékpapírokkal elkövetett csalás vádjával. Elhatalmasodó betegségére való tekintettel a büntetést házi őrizetre változtatták, majd egészségi állapotának további romlása után Gül elnök 2008-ban kegyelemben részesítette. Utoljára még létrehozta a Boldogság (vagy Aranykor)Pártját (SP), amelynek haláláig, 2011 februárjáig elnöke volt. A szervezet neve Mohamed próféta és a “helyesen vezetett” első négy kalifa dicső idejére utal. Még korábban azonban meghasonlottak vele olyan “tanítványai”, párttársai, mint amilyen eredetileg Recep Tayyip Erdoğan és Abdullah Gül volt. A mostani kormányfő, illetve a köztársasági elnök azért szakított vele, mert Erbakan általuk elfogadhatatlannak tekintett nézeteket vallott, gondolatvilágát, gyakorlati megnyilvánulásait mindinkább radikális muzulmán nacionalizmus, nemkülönben Nyugat-, Amerika-, EU- , Izrael-ellensség és antiszemitizmus jellemezte. Miután hátat fordítottak neki, új pártot alapítottak, az Igazságosság és Fejlődés Pártját (AKP). Erbakan “szellemi öröksége” Törökországban lényegében elenyészett, noha még kísért némely körökben szélsőséges mohamedanizmusának hivatalos ideológiája, az általa 1969-ben kiáltvány formájában meghirdetett “nemzeti szemlélet” (Millî Görüş). A vele “eszmeileg rokon” Nemzeti Újság (Milli Gazete) kis példányszámban ugyan, de változatlanul megjelenik, s demokráciaelenességével és rasszizmusával fertőzi a közgondolkodást. (A lap nem összetévesztendő az Indiában megjelenő, angol nyelvű újsággal, a nagyon hasonló című Milli Gazette-val, amely az ottani muzulmánok szócsöve). A németországi török diaszpórára azonban nem lebecsülendő hatást gyakorol a “nemzeti szemlélet” mozgalma és német nyelvű lapja. Ezért a német alkormányvédelmi hivatal megfigyelése alatt tartja.

A korábban a fenti kérdéseket régóta tanulmányozó Sarıbay professzor most részleteseben is kifejtette, hogy jelenleg mit nevez demokráciahiányos patrimoniális, “atyaközpontú” berendezkedésnek Törökországban. Mint mondja, ebben a rendszerben az országot úgy kezelik, mint egy nekik alárendelt nagy családot. Az országvezetés élén álló ember családfőként viselkedik, akitől ily módon az állampolgár el is várhatja, hogy, szeretetet, jóságot és tekintélyt árasszon. Ami tehát jó ha megvan a családban, legyen meg országos méretekben is. E rendszerben az atya, étsd a vezető az az egyedüli, kizárólagos személy, aki eldönti, hogy kit tarthat érdemesnek erre vagy arra, és hogy az illető miből mennyit érdemel ki. Ugyanez az atya némelyeket megfoszt vagy távol tart a családi javaktól, másoknak pedig jócskán juttat belőlük. Példának okáért az egyik médiacsoportot előnyben részesíti, a másik előtt ellenben bezárja az ajtót. Az ilyesminek aztán valóban semmi köze a demokráciához – hansúlyozza Sarıbay. Tehát ennek megvan a maga mechanizmusa: ha az atyának úgy tetszik, akkor kegyet gyakorol, némelyeket előnyökben részesíthet, ellenkező esetben viszont másokat kizár bizonyos dolgokból. Az atya saját hatalmának szavatolása végett a maga embereit helyezi fontos tisztségekbe. Csakhogy most problémája támadt abból, hogy az AKP kormánya az előző időszakban ezt a gyakorlatot együtt követte és alkalmazta (mostani fő ellenfele) a Gülen-féle “közösséggel”.

A szociológus mindamellett tisztázta, hogy az ilyesfajta “irányítás” egyáltalán nem csak az AKP-ra jellemző, s nem is e párt “találmánya”. Az “atyai” irányításnak szintén jellegzetes példája volt, amikor Demirel elnök idejében az a kifejezés járta, hogy az “én hivatalnokom” vagy az “én hodzsáim” Ez a gazdag földbirtokosok, telektulajdonosok nyelvezete. De hát ez Atatürk korában is így volt! Amikor egyszer İsmet Inönü és Fethi Okyar (a fiatal köztársaság népszerű államférfiai, az elnök barátai) összevesztek, s az államfő szerette volna összebékíteni a hozzá közel álló kakaskodókat, magához kérette őket çankayai rezidenciájára. Jelenlétükben kijelentette: “Az atyátok én vagyok, ti meg a gyermekeim” (vagyis engedelmeskednetek kell.) Jelenleg – folytatja a szociológus professzor a kormányzó pártban uralkodó konzervativizmus folyományaként változatlanul “szorosak a családi kötelékek”, s nemigen kérdőjezik meg a “túlzott tekintélyuralmi jelenségeket”, az atya iránti engedelmességet, az idősnek kijáró tiszteletet. Sőt van aki szerint mindez most még kevésbé kérdéses, s “még szorosabbra zárnak a sorok”.

Éppen ezzel kapcsolatban kérdezte meg a riporter a társadalomtudóst, hogy mit gondolnak a vallásos törökök a jelenlegi “pénzügyekről”. Mint emlékeztetett, itt is kezd eluralkodni a fogyasztói társadalom. Például némelyek úgy vélik, legjobb, ha a muszlimok vallási hónapja, a ramazan idején lehetőleg ötcsillagos szállodában rendezik meg a böjt naplemente utáni megszakításának, az iftarnak a lakomáját, vagy ha egy ókonzervatív politikus leányának lakodalmát egy hétcsillagos hotelben tartják meg. Az ilyesmivel szemben nagy az ellenszenv. A baj az, hogy némely gazdag muzulmán arra hivatkozik, hogy a Próféta is dicsérőleg szólott a meggazdagodásról. Csakhogy nem az összes anyagi javakról szólott megengedőleg , hanem csak bizonyos dolgokról. Az igazhívő muzulmán azonban valóban istenfélő. Ami pedig azt illeti, hogy miképpen ítélik meg a korrupciós botrányt az AKP tősgyökeres tagságának konzervatv tömegei, kifejtette: ezek az emberek szilárdan hisznek a vezetőjükben, és nem feltételeznek róla semmi rosszat. Főképpen nem egy olyan “homályos, tisztázatlan helyzetben”, amikor csak “állításokról”, hangfelvételek “összevágásáról”, “szinkronizálásról” esik szó. “Nem hiszem el, hogy az én atyám ilyesmit elkövetett volna” – ezeknek a hívő embereknek ez a véleményük. Mert konzervatív világlátásuk a hűségükkel is párosul – hangsúlyozta a szociológus.

Ali Yaşar Sarıbay ezért nem hiszi, hogy az AKP szavazatokat veszít. Így majd azt mondhatja, hogy a “ nép nekem adott igazat”, s ezzel igazoltnak véli mindazt, amit eddig tett, és amire a továbbiakban is készül. Ennek megfelelően méginkább meghonosíthatja a barát-ellenség szembeállítást, és bosszút áll azokon, akiknek szemére lobbanthatja, hogy “te is részese voltál a kormány elleni puccskísérletnek.” A tudós szintén veszélyesnek tartaná, ha ez még dölyfösebbé tenné az AKP-t, és erősíteni a kormányon lévők tekintélyuralmi hajlandóságát. Mindamellett mégsem óhajtja, hogy a 11 év óta kormányzó AKP elveszítse újabb győzelmi esélyét. Már csak azért sem, mert nem lát vele szemben olyan szervezett, igazán ígéretes erőt, amely képes is lenne megbirkózni a jelenlegi problémákkal.

Ezzel a szemlélettel azonban csak részben ért egyet a nemzetközi ismertségű publicista, ügyvéd, polgár- és emberi jogi aktivista, Orhan Kemal Cengiz. Ő kétli ugyanis, hogy az AKP a választásokon nem veszít szavazokat. Viszont attól valóban tart, ami bekövetkezhet Erdoğan választási győzelme esetén. Szerinte esetleg kifejezett “boszorkányüldözés” veszi majd kezdetét, és “tanúi lehetünk egy olyan orwelli rendszer megalapozásának, amelyben a török Nemzeti Hírszerző Szervezetnek (MIT) központi szerep jut.”

“Természetesen remélem, hogy a történelem más irányt vesz, s így Törökországra beköszönthet a nagyobb demokrácia, elszámoltathatóság és átláthatóság korszaka. Sajnos azonban a másik lehetőséget sem téveszthetem szem elől” – álapítja meg az ismert emberi jogi harcos.

A Today’s Zaman című lap egyik blogbejegyzésének szerzője szintén hozzászólt az “atyaközpontú” törökországi rendszerről szóló vitához. Véleménye szerint Törökországban “neopatrimoniális” rendszer a meghatározó, amelynek fő ismérve a “hűség megvásárolhatósága ”. De hát korábban is már ez jellemezte az oszmán kormányzati rendszert és más bürokratikus rezsimeket is. A mai Törökország demokratikus köztársaságnak számít, amelyen azonban újabban ismét kiütköznek egy patrimoniális állam kórtünetei.

Akár választott, akár kinevezett közhivatalnokokról legyen is szó, mind csak akkor számítanak hasznosnak és fontosnak, ha Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök környezetéhez tartoznak – állítja a levelező. A kormányhatalomnak ugyanis már nem az alkotmány a jogforrása, hanem Erdoğan önmaga. A nagy német szocialógus, Max Weber szerint a patrimonializmus alapja a patriarchális család…Fehmi Koru, a híres török újságíró, aki régi barátja Abdullah Gül köztársasági elnöknek, és máskülönben is bejáratos felsőbb körmánykörökben, már korábban is úgy vélte, hogy a mostani miniszterelnök a török állampolgárok atyjának tekinti magát…

Flesch István-Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014. március 11.