2012 nyarán kerékpáron jutottam el Törökország vadkeletnek csúfolt részébe, Kelet-Anatóliába. Ezen a főként kurdok lakta vidéken még a természet az úr. Hatalmas, háromezer méternél magasabb sziklás hegységrendszerek, kopár félsivatagos vidékek és termékeny folyóvölgyek váltják egymást. A ritkán felbukkanó falvakban pedig meglepően vendégszerető emberek fogadják a vándorokat.
Az Erciyes-vulkán lábánál fekvő, egymillió lakosú Kayseri zsongó belvárosában kellemes hangulatban telt az este. Ízletes dönert falatoztunk, hozzá ayrant (török joghurtital) iszogattunk, és újdonsült török barátainkkal beszélgettünk. Ám amikor úti célunkra terelődött a szó, elkomorodott a tekintetük. Bár még egyikük sem járt országuk keleti, főként kurdok és zazák lakta részén, megvolt a véleményük a vadkeletnek nevezett vidékről. Lelkünkre kötötték, hogy mindig biztonságos, zárt helyen éjszakázzunk, és napközben soha ne váljunk el egymástól.