A te honvágyad milyen színű?

Az ősz mindig is az egyik kedvenc évszakom volt. Tíz évvel ezelőtti Isztambulba történő költözésem óta sok otthoni dolog hiányával kellett szembesülnöm.

Bevallom, hogy a legtöbb itt nem létező dologról könnyedén lemondtam és nem esett nehezemre megszokni az életet nélkülük. Nos, az ősz nem tartozik ezek közé. Mint sokan mások, akik Törökországba készülődnek, én is próbáltam előre felkészíteni magam a karácsony hiányára. Amikor először érkeztem meg ide, rögtön terveket kezdtünk szőni az itteni sorstársakkal, hogy hogyan ünnepeljük a karácsonyt közösen.

Szinte minden iskola, akiknél dolgoztunk, adott karácsonyi szabadnapot a külföldi tanárainak, amiért nagyon-nagyon hálásak voltunk. Próbáltuk úgy tervezni az ünnepeket, hogy mindenki tegyen hozzá a saját hagyományaiból. Összedobtuk a karácsonyhoz szükséges ünnepi fűszereket és a dekorációt, és később évekig kísérleteztünk, hogy török hozzávalókból készítsük el a tökéletes sütőtök pitét. Olyan különleges karácsonyt teremtettünk, amilyet csak lehetett, miközben nagyon sokat megtudtunk egymás kultúrájáról. Mindig az egyik családnál jöttünk össze és közösen ünnepeltük a szívünkhöz oly közel álló ünnepet. A karácsony köztudottan a legégetőbb honvágy időszaka, így számítottam már rá az utazásom előtt is. Amire viszont egyáltalán nem tudtam felkészülni, az teljesen más irányból érkezett.

Sok olyan dolog vett otthon körül, amikről akkor nem sejtettem, hogy milyen sokat jelentenek nekem. Michigan, ahonnan származom, híres az őszi pompájáról. A fák színesben játszanak, a tó kékje egészen elmélyül, a természet teljes díszben várja ezt a csodás évszakot. A hozzánk közel eső farmokat már biztosan elszáradt kukoricaszár veszi körül, amik annak idején tökéletes helynek bizonyultak játszani. Zajlanak az iskolai kirándulások, ahol anno literszámra vedeltük a frissen préselt almabort. Minden ház előtt Halloween tök várja, hogy a közelgő Halloweenra kifaragják őket. Mi nem farmon laktunk, de volt egy nagy kertünk. Anyámnak hátul állt a komposztálója és egyik évben az ügyetlenségemnek köszönhetően a tökmagok szanaszét szóródtak belőle. Imádtam, hogy így történt.

Amikor Törökországba jöttem, nem gondoltam volna, hogy éppen ennek a töknek a hiánya csal könnyeket a szemembe.

Első évben meglepődve tapasztaltam, hogy itt csak két évszak van, egy hideg és egy meleg. A tél egy-két hetet leszámítva nagyon enyhe volt ahhoz képest, amit otthon megszoktam, hó is csak mutatóba esett február környékén. Az ősz és tél végig esős és párás, nem igazán lehetett az évszakokat megkülönböztetni egymástól. Október végén egy amerikai ismerőssel ücsörögtem a lakásunkhoz közeli, újonnan megnyitott Starbucksban. Nem mondhatnám, hogy felvetett bennünket a boldogság.

A Halloween már itt volt a kertek alatt és mi még mindig pólóban, rövidnadrágban flangáltunk a jó időben. Meglepően és szomorúan konstatáltuk, hogy a szeretett Halloween tök egyáltalán nem létezik Isztambulban. Voltak tökök persze, de más fajtájúak. Miközben a latténkat szürcsöltük és igyekeztünk úgy tenni, mintha az USA szokásos őszi ízeit kortyolgatnánk, az egyik pincér lépett oda hozzánk. Hallotta a tökkel kapcsolatos szomorú dilemmánkat és két óriási bögrét kaptunk tőle ajándékba. Mindkettő oldalán az a bizonyos tök díszelgett. A valaha kapott legszebb ajándék volt az.

A következő évben az egyik iskolaszünet éppen októberre esett és lehetőségem nyílt elutazni Kappadókiába. Nagyon gyönyörű ősszel és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyi hasonlóság van közte és a szülővárosom között. A fák levelei a sárga, narancssárga és bordó minden árnyalatában játszottak. A levegő csípősen mart arcunkba és az alma, amit az egyik kis faluban kóstoltam, az otthoni alma ízére emlékeztetett. A tündéri kémények hiányát leszámítva, teljesen Michiganben éreztem magam. Mivel a nappalok már rövidebbek voltak, sok barlangot szürkületben vagy sötétben látogattunk meg, ami teljesen visszaidézte a kukoricaszárral borított földek kísérteties látványát és az ottani évszak hangulatát. Minden őszt kedvelő sorstársamnak ajánlom, hogy októberben menjen el Kappadókiába. A honvágy őszi nyilallásai garantáltan elmúlnak majd.

Egy másik év ugyanezen időszakában Kastamonu kisvárosba utaztam, ami néhány órányira fekszik Ankarától. Egy barátomat kísértem el rokonlátogatóba és az egyik éjszakát fent töltöttünk egy kis faluban az egyik ismerősénél. A falucska a dombok között bújt meg az Ilgaz-hegy mellett. A levegő itt is csípősen mart belénk és csodás színekben játszott a természet. A vidékre jellemző falusi házban éjszakáztunk, ahol az emberek az alsó szinten az állataikat tartják, a felső szint pedig a családé. Napközben a nagyszobában tanyáztunk, ahol fából készült kanapé futott körbe a falba mélyesztve. Középen egy kandallóban meghitten ropogott a tűz, teljesen úgy éreztem, mintha egy vidéki farmon lennék.

Csakúgy, mint Michiganben, betakarításkor itt is sok a munka. A falu lakói a földjeiken szüreteltek és készültek a téli időszakra. Ott jártunkkor a nők tarhanát készítettek, ami egy fűszeres, joghurt alapú keverék és isteni leves főzhető belőle a téli hónapokban. Eddig jóformán csak por alakban láttam, ebben a faluban viszont masszaként, nagy üvegekben tárolták a leves alapanyagot. Amikor segítettem lecipelni az óriási üvegeket a pincébe, odalent legalább ötven Halloween tök nézett velem farkasszemet a fal mellett. Olyan izgatott lettem, hogy szegény falusiak nem tudták eltalálni mi történt velem. A hiányos török tudásommal próbáltam elmagyarázni nekik, hogy mennyire hiányzott ez a tökfajta és mennyire szeretem. Zavartan igyekeztek a tudomásomra hozni, hogy a másik, a zöld héjú sokkal finomabb, ezt csak takarmányozásra használják.

Naná, hogy izgatottságom előcsalogatta a legendás török vendégszeretetet és máris azon vettük észre magunkat, hogy tíz tökkel megrakodva vesszük az irányt vissza, Isztambul felé. Mivel nem volt autónk, busszal utaztunk. A buszon mindenki – a barátomat is beleértve – komplett hülyének nézve figyelte, amint egyenként cipelem fel a tököket a buszra. Sok isztambulit ismerek, akik utálattal tekintenek a falusiakra azért, mert nagy csomagokba pakolt, helyben megtermelt finomsággal felmálházva mennek fel a nagyvárosba, ezekkel is foglalva a helyet. Nos, én ennek az utált fajtának a külföldi változata lehettem, aki nagy zsák tökökkel megrakodva tért vissza Isztambulba. Furcsán méregettek egész út alatt, de én akkor is makacsul szorongattam a csomagomat a 12 órás út alatt. Amikor megérkeztem, amerikai barátaim vártak már rám. Azonnal csaptunk egy tökfaragó bulit és lefagyasztottunk egy csomó tököt, hogy legyen mit elővenni hálaadáskor és karácsonykor. Még a magokat is megőriztük, hogy később elvethessük.

Számomra a honvágy színe narancssárga. Idővel egész kreatívan megtanultam megszüntetni az elérhetetlen iránti sóvárgást ebben az új, fogadott hazában. Bár még mindig az ősz az az évszak, ami a leginkább hiányzik, már tudom, hogy mit tegyek, ha belém hasít a honvágy. A te honvágyad milyen színű?

Forrás: Today’s Zaman, ELLE LOFTIS, İSTANBUL írása nyomán

2012-10-22
K.T.D – Isztambul /turkinfo