A mindennapok filozófiája – Ertüngealp Alpaslan

Az isztambuli születésű, Artisjus-díjas dr. Ertüngealp Alpaslan a Zenekadémián végzett zongoraművész és karmester, emellett a Pécsi Tudományegyetemen doktorált filozófus. A zenei önkifejezés határtalanságának filozófiájáról kérdeztük, ő pedig többek között a zenei előadásban jelen lévő keretekről, a zenei újraalkotás gátjainak átlépéséről, Beethoven művészetének forradalmi jellegéről, a zene transzcendens forrásáról és az elme transzcendentális működéséről mesélt nekünk.

Hogyan lehetséges egy művész számára a határoktól és gátaktól független, azoktól mentes önkifejezés?

Nem könnyen, hiszen a gátak belénk vannak nevelve akár hagyományok, neveltetés, szocializálódás, vagy épp kulturális és nyelvi keretek formájában. A fizikai tényezőkön túl egyvalami szabhat határt az önkifejezésnek: a saját elmém. Az elmém maga a határ, azon túlra nem tudok lépni. Addig tudok haladni, ameddig az elmém képes terjedni. Nekünk, embereknek van egyfajta határtalanságérzetünk, de valójában nem tapasztalhatjuk meg magát a határtalanságot.

Amikor a láthatárt nézem, és megpróbálom megközelíteni azt, az minden megtett lépésemmel egyre távolabb kerül, a megközelítésére tett törekvés során folyamatosan távolodik tőlem. Így tűnik határtalannak az, ami valójában véges, mégpedig: az elmém egésze. Mint művész önmagam kifejezése is természetesen bizonyos korlátokba fog ütközni. Fiatal koromban én is szenvedtem zenészként az önkifejezés gátjai miatt. Mint egy érzelmi inga, túlzások és korlátozások között. 

Neked mi okozott nehézséget?

Az, hogy az önkifejezés egyik oldalán a racionalitás és az észszerűség áll, a másik oldalon pedig az érzelmek „határtalansága”. Na most az önkifejezés érzelmi oldala az, ami határtalannak és gát nélkülinek tűnik, feltéve, ha teljesen szabadjára engedjük azokat. A racionalitás és az észszerűség pedig mindig ott van, hogy kordában tartsa a másik oldalt.

Folytatás a https://kultura.hu/ oldalon