A matriarchális társadalmak – a hastánc eredete

A matriarchális, földművelő és kertészkedő társadalmakban a nők biztosították a túlélés alapfeltételeit, így a társadalmilag fontos pozíciókat is ők látták el. A nőknek köszönhető az is, hogy eksztatikus táncaik a legfontosabb társadalmi eseményekké váltak. Minden matriarchális kultúrának közös jellemzője volt a tánc.A tánc több volt számukra egy múló érzelmi kitörésnél, vagy akár egy kifejező imánál; valójában a tánc volt a legfontosabb mágia gyakorlása (A mágia szó eredetileg erőt jelent). A tánc a spirituális kifejezés legősibb és legalapvetőbb formája, az eltáncolt szertartás maga a varázslat. A kifejezés többi módja, amit ma művészetnek hívunk, mind a táncból fejlődött ki. Az élethez való mágikus kapcsolódásuk és az élet misztériumának tudása tette a nőket irányítókká, majd papnőkké, akik az istennőket szolgálták. Az anyák és lányaik látszólag végtelen láncolata miatt minden nőre, mint a Nagy Földanya élő leszármazottjára tekintettek, és a táncmozdulatok is ezt fejezték ki. Mivel a nők voltak az élet létrehozói, sokkal erősebb kapcsolatuk volt a testükkel, és annak változásaival, magával az élet ritmusával. Egy a kőkorszakból fennmaradt barlangrajz a Szaharában pontosan szemlélteti a nők speciális szerepét. Egy vadászó férfit és mellette egy nőt ábrázol felemelt karokkal, nemi szerveik egy vonallal vannak összekötve. Ez a mágikus köldökzsinór pontosan kifejezi a nők varázserejét és szerepét.

A nők voltak a védelem és az erő biztosítói. Ők tudtak a magasabb erőkkel kapcsolatba kerülni, és megőrizni az emberek és a természet, a növények és az állatok egységét. A természettel való kapcsolatukat és a testtudatukat fejezték ki a tánccal. Azt is leszögezhetjük, hogy a nők tudatában voltak saját testük változásainak. Pontosan tudták, mikor van peteérésük, felismerték az azt megelőző és követő jelekből, érezték mellük megduzzadását menstruáláskor, majd leapadását, és a különleges érzékenységet, érzékeik szinte látnoki kiélesedését, ami ilyenkor a ciklusukat kísérte. Észlelték a fogantatáskor bekövetkező változásokat, és ismerték a terhességet jelző álmokat. Mindebben persze segített nekik, hogy a természetben éltek, és érezték a hozzá való erős kötődésüket. Így volt része minden nő az élet lüktetésének, amit a nők mindig jobban tiszteltek, mint a férfiak valaha is. A férfiak és a nők egyaránt tudatában voltak az emberi élet és a természet belső törvényeinek, és hitük szerint ez tükröződött a Földanya, a Nagy Nőiség képében. A Földanya egyik legrégibb archetípusa Ashar, közismertebben Ishtar. Ez a babilóniai istennő egyrészt a földet és a termékenységet, másrészt a halált és a pusztulást jelképezte.

Sokszor égő szemekkel ábrázolták, ami a fény és a szellem szimbóluma, valamint égő köldökkel, ami a termékenység és a halál jelképe. Ebben az ábrázolásban a föld, amit női valóként értelmeztek, maga a test, központja a köldök, ahonnan az egész világ táplálkozik. Ishtar koronáján jelképe, a félhold található. Akárcsak Demetert, Ishtart is gyakran ábrázolták úgy, hogy búzakalász hajt ki a vállaiból, ezzel jelezve erős kötődését a földhöz és a terméshez. Egy olyan kultúrában, ahol a termékenység létkérdés, a túlélés alapja, a szexualitás, a menstruáció és a születés közötti kapcsolat a legfontosabb élettapasztalat, akkori tudásuk leglényegesebb része volt. Mindez pedig számukra nyilvánvalóan szoros kapcsolatban állt a hold változásaival. A holdciklus, állandó növekedésével és fogyásával, az élet alapciklusát jelképezte: a fogantatást és a születést a horizonton megjelenő vékony holdsarló, a növekedést a növő hold, a hanyatlást és a haldoklást a fogyó hold, a halált a három hold nélküli éjszaka újholdkor, és az újjászületést a holdsarló újbóli megjelenése. Így értelemszerűen a termékenység istennője a holdistennő volt. Ő uralkodott az életet adó vizek fölött: a tengerek, az óceánok, de a patakok és a folyók fölött is. Ő lett minden női dolog forrása, a Nagy Istennő. Világos időszakában termékenységet és életet sugárzott szét a földön, sötét időszakában pedig a természet elpusztítását, halálát jelentette. A különböző kultúrákban több holdistennőt tiszteltek, általában minden holdfázisnak megfelelt egy. A matriarchális időkben a holdnak nagyon fontos szerepe volt. Az ő tudatukban az éjszaka fontosabb volt, mint a nappal. Szerintük a fény és a nappal a sötétségből, az éjszakából születnek, és nem fordítva. Az arab nyelv a mai napig tükrözi ezt a látásmódot, mely szerint a nap előző este kezdődik. Például ha valakinek a születésnapja március 15-én van, akkor azt előző este kezdik el megünnepelni. Náluk a nap napnyugtakor kezdődik, és nem napkeltekor. A mai napig fennmaradt az is, hogy az évek és a hónapok is a hold ciklusaihoz igazodnak.

A Föld lakói az emberiség kezdete óta mindig figyelték az eget, és az égitestek segítségével próbálták mérni az időt. A hold fázisait könnyű volt felismerni. Így az első időegység, az éjszaka és a nappal után, minden bizonnyal a holdhónap lett. Már a történelem előtti korokban készítettek hold naptárt, pontosabban csontokba és kövekbe vésték. Egészen i.e. 40000-8000-ből találtak olyan hold naptárakat, ahol egy kisebb rovás jelezte a napokat, és egy hosszabb vonás a teliholdat és az újholdat. Néhány ilyen barlangrajz, mint például a Spanyolországiak, még pontosabbak; középen egy ember külsejű hold istennő látható, amelyet növő és fogyó holdak vesznek körül, ezeken egy vékony vonal jelöli az újholdat, három pont pedig a teliholdat és az azt követő napot. Ezzel meghatározták a hónapokat: 29 nap és éjszaka telik el két újhold között. Tizenkét holdhónap pedig egy holdévet alkot. Aztán az ember újabb felismerésekre jutott: még a forró nyáréjszakákon, teliholdkor is harmatos lesz a föld, az emberi bőr is nedvesebb, és több gyermek születik. A női ciklusokat a hold befolyásolta; találtak menstruációs naptárakat is i.e. 30000-ből. Ezek a naptárak jelezték a fogamzóképesebb napokat, és a szülésig várható holdhónapok számát is. Mivel a hold erős hatása a női ciklusra ilyen elfogadott volt, nem meglepő, hogy a nők egy hónapban egyszer gyűltek össze szertartásukhoz. Ezek a vér és termékenység rituálék általában éjjel történtek, a férfiak teljes kizárásával. Általában egy dombot vagy más megemelt területet választottak a helyszínéül.

A domb, ahogy finoman kiemelkedik a földből, a nőiség jelképe, olyan, mint a has. És a nők ezekben a primitív társadalmakban ezeken a dombtetőkön, a föld köldökén táncoltak (Érdekes megemlíteni, hogy a mai napig a legszentebb helyek hegytetőkön vannak; bár csak tudatalatti szinten, de a női földszimbólum tovább él bennük). Mivel ezek a szertartások a termékenységről szóltak, a táncban a has fontos szerepet kapott. A táncokkal növelték a szexuális energiát, fokozták örömüket, és dicsőítették az élet misztériumát. A nők a saját táncukat táncolták, ami leginkább a testükhöz idomult, amivel minden hangulatukat és érzésüket ki tudták fejezni, a női lét minden vágyát, örömét és fájdalmát. Táncukon át harmóniába tudtak kerülni a világegyetemmel, bízni az életben, rábízni magukat Istenre, a sorsukra. Milyen más tánc tudná ezt tisztábban és szenvedélyesebben kifejezni, mint a hastánc? Valóban a legősibb táncnak nevezhetjük, amit nők valaha táncoltak, egyszerűen az egész civilizáció legősibb tánca. A tánc azt a vágyat fejezte ki, hogy kilépjenek egyéni létük határaiból, és közelebb kerüljenek az istenihez. Az imádkozást sokkal tágabban értelmezték abban az időben, semmilyen érzelmi korlátot nem szabtak neki. Az istentisztelet közben az egész test vibrált, a tánc segített abban, hogy teljesen ki tudják nyitni magukat. A testüket, mint eszközt használták, hogy spirituális szintre emelkedjenek. A testükön át tudták feloldani személyiségüket, és így közelebb kerülni Istenhez. Ezt a technikát a mai napig használja egy-két vallás. Például az iszlám misztikus irányzatának hívői, a szufik, több százéves mozdulatokat és táncokat használnak, hogy elérjék azt az emelt tudatállapotot, amiben visszaemlékeznek az isteni eredetre. Ezeket a szent táncokat dhikr-nek hívják, ami Istenre való emlékezést, visszaemlékezést jelent. Raks, azaz a tánc szó arabul szintén azt jelenti, hogy „amikor a szív vibrál, rezeg”. A dob kezdetektől fogva kísérte ezeket a táncokat. Ritmusa megegyezett a szív ritmusával.

A szív belső ritmusa feloldotta az idő és tér érzetét. A táncosok a pillanat teljes átélését tapasztalták meg táncukkal. Ilyenkor a múlt és a jövő teljesen feloldódnak a jelenben, minden halálfélelem eltűnik az örök Lényeg megtalálásával. Az ősi, női hold-vallások i.e. 3000 körül hanyatlani kezdtek. Sok társadalomban a matriarchátust felváltotta a patriarchátus. A hold istennőket lefokozták, ezentúl a sötétséghez és a mágiához kapcsolták őket. A mitológia központjába a Nap került, és a férfi tudatosság vált dominánssá. A régi, anya központú gondolkodást felváltotta a hierarchikus, patriarchális világnézet, nem tisztelték többet a nőiség sokoldalúságát. A sötétség (vagy az új hold) negatív fogalommá vált, annak ellenére, hogy ez csak az egyik arca a holdnak, illetve a női alapelvnek. Korábban az emberek úgy gondolták, hogy az új élet ereje a hold sötét fázisából születik. Az idő teltével elfelejtették ezt az igazságot, és félni kezdtek a hold sötét oldalától. A nap istenek idejében ez az elképzelés különös hangsúlyt kapott, amit a mai napig érezhetünk. A férfi-női kapcsolat teljesen átalakult, kiegészülésük eltorzult, és a női kötődés a természethez és az élethez is veszített jelentőségéből. A nők büszke erejét sötétnek, túlzottan világinak, sőt veszélyesnek kezdték tartani a férfiak spirituális felemelkedésére. És bár a férfiakat továbbra is vonzza és lenyűgözi ez az erő; mint egy skarlátbélyeg, ez a dilemma a mai napig nem oldódott meg, végigkíséri a férfi történelmet.

Minden kultúra és vallás a maga módján próbálta megoldani ezt a „problémát”. A hold-központú mitológiáról való áttérés a nap-központúra nem hirtelen történt, hanem fokozatosan. A Nagy Földanya számos rituáléja továbbélt a holisztikus matriarchális világnézet hanyatlása után is, sok szimbóluma fennmaradt, de gyakran átértelmezve kerültek be a férfi mitológiákba. Ahogy változtak az idők, úgy változott a nők tánca is. Új értelmet kapott, más érzések kapcsolódtak hozzá. Az érzékenység, a nők kötődése a földhöz, a testükhöz, és a női szexualitás, amit eddig a táncuk kifejezett, nem a nőket és az élet misztériumát szolgálta tovább, hanem a nézőket szórakoztatta és stimulálta. Eredetileg a világ minden táján megtalálhatók voltak a szent női táncok, amelyekben a csípő- és a medence mozdulatai domináltak. Azokban az időkben a tánc az imádkozás egyik formája volt, a vallás pedig a mindennapi élet fontos része. Ahogy a primitív kultúrák hanyatlani kezdtek, és különböző irányokba fejlődtek tovább, a régi rituálékat kiszorították az új hitek szertartásai. Így halt ki a föld sok területén a hastánc, néhány helyen pedig a szent rituálé szórakoztató tánccá vált.