A kunok története a 13. századig

A kun lovasnomád nép eredeti lakóhelye a Honagho (Sárga) folyótól Keletre feküdt a mai Kína és Mongólia határvidékén. A 11-13. századi bizánci görög írásos források koman/kuman néven említik e népcsoportot, míg a korabeli örmény források hartes, az oroszok pedig polovec néven.

Mindhárom elnevezés jelentése ‘fakó, halvány sárgás’.

A kunok – nesztoriánus török népcsoport – a Hoangho mellől a 10-11. században kénytelenek voltak nyugatra húzódni. Vándorútjuk során más népekkel, kipcsakokkal és sarikkal keveredtek, akikkel törzsszövetséget alkotva az Araltól Al-Dunáig terjedő hatalmas területen éltek egészen az 1220-as évekig. Bár létezik olyan elképzelés miszerint létezett kun-kipcsak birodalom, a törzsszövetség sosem állt egységes központi irányítás alatt.

IV. Béla

Mint nomád nép, a kunok főleg állattenyésztéssel foglalkoztak, de nagyobb székhelyeiken kézművesek is dolgoztak. A 13. századi mongol hódítás a kunokat súlyosan érintette. Orosz szövetségeseikkel együtt 1223-ban vereséget szenvedtek és nyugat felé kezdtek menekülni. Nagy részük Kötöny kán vezetésével Magyarországon keresett menedéket. IV. Béla – a főurak háborgása ellenére – az alföldi területeken telepítette le őket. A kunok Magyarországon Az együttélés a kunok és magyarok eltérő életmódja miatt nehezen indult, ráadásul egy félreértés miatt Kötöny kánt megölték, mire a kunok nagy pusztítást végezve kivonultak az országból. 1246-ban IV. Béla újra szövetséget kötött a kunokkal. A kun főurak kettévágott kutyára tettek esküt, Béla fia, a trónörökös István (a leendő V. István király) pedig feleségül vette Zayhan kán lányát, Erzsébetet. A kunok beköltözésük után is folytatták nomadizáló életmódjukat, szabadon kóborló nyájaikkal megsértve a magyar népesség birtokhatárait, ezért érvénybe léptették a 13. sz. végén az ún. kun törvényt. Eszerint a kunoknak fel kellett hagyniuk a bálványozással, elhagyni a sátorozást és állandó épületekben lakni, szakállukat, hosszú hajukat meghagyhatták, de minden egyébben a keresztény szokásokhoz kellett igazodniuk, s a nádor bírósága alá tartoztak.

A káni méltóság, mint legmagasabb vezetői szerep is megszűnt a népcsoport betelepülésével. A kunok katonai szerepe nyilvánvaló az írásos emlékekből. Már betelepedésük előtt is harcoltak magyar királyok szövetségeseiként, 1290-től pedig zsoldért harcoltak, s a 15. századig a királyi haderő segítői. Később ez a szerepük fokozatosan csökkent. A kunok fokonként megismerkedtek a földműveléssel, s a 15. századra az akkori magyar keresztény társadalom tagjai, az egykorú köznépi kultúra hordozói. Nyelvi beolvadásuk a török hódoltság utáni időben fejeződött be. A nagyobb kun települések a Nagykunság területén találhatóak, ezt egyértelműsíti a terület nevét képező szóösszetétel. A Nagykunság fővárosaként emlegetett Karcag a ‘pusztai róka’ jelentésű Quarsaq személynévről kaphatta nevét. Az ősi kun kultúra A kunok temetkezési szokásáról a kun temetők leletei tanúskodnak. Mint lovasnomád nép a lovas temetkezést gyakorolták, azaz a lovat egy sírba temették gazdájával. Előfordul, hogy csupán néhány lócsont, vagy szerszám (kengyel, zabla) jelzi a lovas temetkezés kultuszát; esetleg a lovat kitömött lóbőr helyettesíti. Ez a temetkezési forma a túlvilági létben való hitre utal. A feltárt sírok többsége kun előkelőké. Szent Lajos király életrajzírója (Joinville) leírta a Dunától délre élő kunok egyik előkelő tagjának 13. sz. közepi temetési szertartását, melyben a halottal élve eltemetett szolgákról is szó esik, kiknek tarsolyába aranyat és levelet raktak a tőlük elbúcsúzók, annak reményében, hogy a túlvilágon visszakapják azokat.

A tanulmány folytatása az eredeti oldalon: www.puszta.com