A közel-keleti zűrzavar fűti az „oszmán nosztalgiát” de ez zsákutca -The Guardian

A birodalom utódállamai számára a politikai unió romantizálása tévedés – garantálniuk kell a kisebbségek jogait

„Egészen a közelmúltig Recep Tayyip Erdoğan töretlen népszerűségnek örvendett az arab országokban és kormányáról azt mondták, hogy neo-oszmán külpolitikát folytat és figyelmét a nyugat felől inkább a muszlim partnerek felé fordítja.”

Fényes Portának nevezték. Egy olyan birodalom székhelye volt, amely Algírtól Bagdadig és Ádentől Budapestig terjedt. A név valami álomszerűt és luxus jelleget sugall. A valóságban az oszmán állam egy rendkívüli, könyörtelen gépezet volt. Adminisztrátorai, akiket gyermekként szakítottak el családjuktól, hogy csak a szultánhoz legyenek hűségesek, háborút viseltek, adót szedtek és városokat alapítottak abban az időben páratlan hatékonysággal. De a modern Közel-Kelet legmegoldhatatlanabb problémái az egykori birodalom középpontjában merülnek fel: Szíriában, Irakban, Libanonban és Palesztinában. Ez nem véletlen egybeesés. Különösen a szíriai polgárháború emlékeztet az oszmán birodalom összeomlására és önkényes feldarabolására, amely olyan államokat alkotott, amelyek most, csaknem 100 év elteltével a csőd szélén állnak.

Ennek a katasztrofálisan levezényelt átmenetnek az öröksége került újfent az érdeklődés középpontjába, ami miatt a birodalom maga is kedvezőbb színben tűnik fel. A régióban milliók kapcsolnak a Szulejmánra, a fellengzős TV dráma sorozatra, amely az oszmán uralom fénykorában játszódik. Egészen a közelmúltig Recep Tayyip Erdoğan töretlen népszerűségnek örvendett az arab országokban és kormányáról azt mondták, hogy neo-oszmán külpolitikát folytat és figyelmét a nyugat felől inkább a muszlim partnerek felé fordítja. Vasárnap este a BBC közvetíti az első nagyszabású sorozatot, amelynek célja, hogy „elmagyarázza” a birodalmat a tájékozatlan európaiaknak. De óvatosnak kell lennünk a nosztalgiával. Igen, az oszmánoknak sikerült egy igába hajtani az arabokat, a törököket, kurdokat és sok más népet, és megtartani a békét 600 évig. Amikor Ferdinánd és Izabella száműzött több mint 100.000 zsidót Spanyolországból 1492-ben, II. Bejazid tárt karokkal fogadta őket. A szultánnak mint kalifának kellett a muszlimokat vezetni, etnikai hovatartozástól függetlenül. Virágzott a kereskedelem és a művészetek. Másrészről, a nem muszlim lakosságnak extra adót kellett fizetni, beleértve a keresztény fiúk besorozását a császári szolgálatba. És az oszmánok elkötelezetten terjeszkedtek, mindig kardélen táncolva.

A politikai unió romantizálása hiba lenne, különösen az utódállamok részéről. Az oszmán törökök ezt rabszolga hadsereggel tartották fenn. A pán-arabistáknak rövid időre sikerült – puccsal és diktatúrával. Egyesek mágikus összetartó erőt tulajdonítanak a császári kalifátusnak, ez nem felel meg a valóságnak. A BBC műsorában a „kalifa utáni káosz”-ról beszélnek. Peter Popham az Independentben úgy érvel, hogy elveszett a központi tájékozódási pont a muszlimok számára – elfeledkezve a siíta muszlimokról, akiknek a kalifátus semmit sem jelent. Mind India felosztását, mind a tálibok felemelkedését egy kizárólagos szunnita vezetés hiányának tulajdonítja. De mikorra megszűnt, a kalifa cím gyakorlatilag már nem jelentett sokat jó néhány évtizede.

Az oszmánizmus zsákutca. Ironikus módon, reálisabb modell lehet a szomszédos Szafavida Birodalom Iránban. A birodalmi túlterjeszkedés kerülve a Szafavidák egyetlen nyelvi, földrajzi és etnikai területre korlátozódtak, bár legalább olyan jól beolvasztották a kisebbségeket, mint az oszmán törökök. Az új Közel-Keleten a de facto határokat a nagyobb etnikai vagy vallási választóvonalak mentén húzzák meg (például a kurdok Észak-Irakban, a szunniták nyugaton vagy a siíták délen). Az oszmán nosztalgiázók mint Edward Said „nevetséges elképzelés”-nek nevezték, hogy minden ’millet’-nek (birodalmi kifejezés a vallási közösségre) saját állammal kell rendelkeznie. De ez olyan politikai törvény, amely erős gravitációs vonzással bír. Az igazi kihívás arra a pontra eljutni, hogy a kisebbségeknek ezen államokon belül is garantált jogaik legyenek. Az egykori oszmán birodalom területén az elmúlt száz év véres következményeit tekintve nagyon hosszú lesz az út….

David Shariatmadari The Guardian, 2013. október 6.

(Ford: Kertész Erika/turkinfo)