A Koránt olvasva egy török újságíró eltöpreng a kisebbségek sorsán

Hihetetlen gyorsasággal kergetik egymást a törökországi belpolitikai események. Megítélésükről pedig szintén gyors egymásutánban látnak napvilágot politikusok nyilatkozatai is, amelyek azonban gyakran ellentmondanak nemcsak egymásnak, hanem önmaguknak is. Mostanában például alig múlt el nap anélkül, hogy a török államelnök ne ragadtatta volna magát éles szóbeli támadásra a Kurdisztáni Munkáspárt harcosai, a PKK ellen. Pedig Törökország és a törökországi „terrorszervezet” között fegyverszünet van érvényben, tárgyalások folynak közöttük végleges békekötésről, s éppen Recep Tayyip Erdoğan volt az első török kormányfő, aki határozott lépéseket tett a viszály megszüntetése érdekében. Most az utóbbi napokban mégis ő használt ki minden kínálkozó alkalmat a PKK lejáratására. Még a Ferenc pápával való legutóbbi tárgyalásain is ezeket a „terroristákat” kárhoztatta a biztonsági helyzet kedvezőtlen alakulásáért. Fényűző új elnöki palotájában, ahol a szentatya volt az első hivatalos magas látogató, közös sajtóértekezletükön erős bírálattal illette a nyugati világot egyebek mellett azért is, hogy „nem foglal állást a PKK törökországi terrorja ellen.”

Ám szinte még alig hangzottak el a PKK-terrorral kapcsolatos súlyos szavai, médiajelentések váratlanul és meglepően újra felcsillantották a gerillaszervezettel való végleges megbékélés reményét. Méghozzá a PKK-t ostorozó Erdoğan közeli bizalmasaira, köztük Yalçın Akdoğanra hivatkozva. Ő az a miniszterelnök-helyettes, aki Ankara részéről a „békefolyamatot felügyeli”, s aki most váratlanul méltatta egy olyan bizalmas tárgyalásnak az eredményét, amelyet – török titkosszolgálati tisztek már megszokott állandó jelenlétében – a Népek Demokratikus Pártja (HDP) kurd képviselői folytattak márvány-tengeri szigetbörtönében Abdullah Öcalan PKK-vezérrel. Hírek szerint İmralı szigetének féltve őrzött rabjával, akinek ma is döntő szava van híveinek körében, megállapodtak abban, hogy mielőbb közzéteszik egy kurd–török keretegyezmény fő vonalait. A felek egyben kinyilvánították aziránti kölcsönös érdekeltségüket, hogy még a 2015. júniusi általános választások előtt tető alá hozzák a megfelelő biztonsági garanciákkal alátámasztott békemegállapodást. „A vonatot ily módon immáron sínre helyezték” – ezt a kijelentést tulajdonítják Akdoğannak. A miniszterelnök-helyettes mindamellett hozzáfűzte, hogy „sok függ majd a haladási sebességtől is, amit viszont a felek őszinteségének és becsületességének kell megszabnia.” A kormánypárt egyik vidéki gyűlésén felidézte, hogy a békefolyamat kezdeményezője éppen azért volt az AKP, mert ez a párt ébredt elsőként tudatára annak, hogy „a kurd viszály fenyegeti országunk egységét és belső békéjét. Így Törökország fennmaradása a tét.”

Ezzel a meglátással egyetértenek a mértékadó török újságok is, s a kurd békefolyamat támogatására török értelmiségiek felújították a „bölcsek bizottságának” tevékenyégét, amely a lakosság ezzel kapcsolatos hangulatának kipuhatolására hivatott. A nyugati sajtóban – ha lassan, s némi késéssel is – szintén teret nyert annak mind szélesebb körű felismerése, hogy a PKK-val való viszony rendezését a sürgős politikai feladatok között sorrendi elsőbbség illeti meg Törökországban, sőt lényegében az egész Közel-Keletre kihatóan. Öcalan tavalyi kurd „újévi békeüzenete”, melyet „Törökország drága népéhez intézett”, s amelyet kurdok hatalmas tömegei előtt kurdul és törökül olvastak fel Diyarbakırban, még nem keltette fel a nagy lapok érdeklődését, szó szerint is csak egy-két újság közölte, s nem is a nagy példányszámúak. Furcsán is hatott e fontos megnyilatkozás szinte teljes mellőzése vagy jobban mondva elhallgatása a világsajtóban. A döntő fordulatot az hozta, hogy a PKK az első pillanattól kezdve és az egész nemzetközi közvélemény szeme láttára határozott fegyveres ellenállást tanúsított az Iszlám Állam (IS) terrorhadseregével szemben. Irakban és a török-szíriai határon egyaránt. E hatalmas és feltűnő publicisztikai változás élharcosai közé tartozik a német Der Spiegel és a brit The Independent. Előbbi, amely a napokban első oldalán „Egyedül a terror ellen” főcíme alatt számol be az „IS előrenyomulásáról és a kurdok magános harcáról”, megállapította: „A PKK, hivatalosan még terrorszervezet, a legfontosabb szövetségessé vált az iszlám állam elleni harcban. Tizenkétezer harcosa alkotja azt az egyetlen politikai erőt, amely hajlandó és – úgy látszik – képes is megállítani a dzsihádisták előretörését.” A hetilapnak a helyszínre küldött fotóriportere és tudósítói Kelet-Törökországban felkeresték Mehmet Öcalant, aki fivére az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt Abdullah Öcalan PKK-vezérnek, majd megfordultak a szíriai Afrinban, amelynek környéke szinte önálló kurd állammá fejlődött. Végül Kirkuk észak-iraki kurd olajváros közelében megtapasztalták, hogy az ottani kurdok „váltott műszakban” harcolnak az IS ellen, a „pesmergák nappal, a jobban szervezett PKK harcosai pedig éjszaka”. A brit The Independent fotóriportere és tudósítója az iraki Kandil-hegységben készített interjút Kobane város kitartó védelméről a PKK hadműveleti főnökével, Cemil Bayıkkal.

Mint a fentiekből is kitetszhetett, a 2015-ös esztendő a júniusra kitűzött parlamenti választások miatt időben behatárolhatja a kurdkérdésnek, a mintegy 15 milliós lélekszámú legnagyobb törökországi kisebbség problémájának rendezését. Ám az ankarai kormánynak számolnia kell azzal is, hogy egy másik törökországi kisebbség, a ma már alig százezres örménység szintén készül egy kiemelkedően fontos nemzetközi emléknapra 2015 elején: április 24-án lesz 100 éve, hogy megkezdődött az örmények elhurcolása és többségük elpusztítása az Oszmán Birodalomban. Érdekes, hogy a pápa törökországi látogatása alkalmával már csak úton hazafelé, a repülőgépen kerültek szóba az örmények. Esma Çakır, a török DHA hírügynökség római tudósítója ezt szóvá is tette. Ezt kérdezte: „Törökországi látogatása alatt nem hallottam, hogy elhangzott volna bármi is az örményekre vonatkozólag. Pedig jövőre lesz az örmény népirtás 100. évfordulója. Szeretném tudni, mit gondol erről?”

Ferenc pápa így válaszolt: „Ma a kórházban a hivatalos programon kívül meglátogattam a nagyon beteg Mesrob Mutafian örmény pátriárkát, akit a Szent Megváltó örmény kórházában kezelnek Isztambulban. A török kormány tavaly tett egy gesztust az örmények irányában. Erdoğan, akkor még miniszterelnökként, levélben fejezte ki együttérzését velük. Erről némelyek azt mondták, hogy ez erőtlen nyilatkozat volt. Nem tudom megítélni, hogy ez erőtlen volt vagy sem, de mindenképpen kéznyújtás volt. Ha én valaki felé így vagy úgy kinyújtom a kezemet, várom, hogy a másik fél mit fog nekem mondani erről. A kormányfő részéről ez mindenképpen előremutató megnyilvánulás volt. Ami nekem leginkább szívügyem, az a török–örmény határ problémája. De szép is lenne, ha ki tudnánk nyitni! Persze tudom, hogy az övezet geopolitikai problémái nem könnyítik meg a határnyitást, mindamellett imádkoznunk kell a népek kiengesztelődéséért. Azt is tudom, hogy a jó szándék megvan mindkét oldalon, de nekünk is segítenünk kell, hogy a határ megnyílhasson. Jövőre sok olyan pillanat lesz, amikor megemlékeznek a 100. évfordulóról, ezért reméljük, hogy a felek a kis gesztusok, apró lépések útján is közeledhetnek egymáshoz” – jelentette ki a pápa.

Törökország 1993-ban zárta le Örményországgal való határát, így reagálva a Karabah ügyében kirobbant örmény–azeri viszályra.

Úgy látszik, hogy a törökországi kisebbségek ügye most már egymásután mind napirendre kerül. Legutóbb Ahmet Davutoğlu kormányfő éppen a napokban látogatott el az aleviták kulturális központjába. A magas vendég a legteljesebb együttérzéséről biztosította e megközelítőleg tízmilliósra becsült nagy vallásközösség tagjait, amiért a múltban oly sokat kellett szenvedniük kegyetlen meghurcoltatásoktól, így a török hadsereg 1937–1938-as véres megtorló hadjáratától. Mindezért Erdoğan már korábban bocsánatot is kért a kurd alevitáktól. A török sajtó most az olvasók emlékezetébe idézte a többszöri görögüldözéseket és azokat a kényszerintézkedéseket is, amelyeket a zsidó közösségek ellen foganatosítottak a 2. világháború idején.

Az Agos című kétnyelvű örmény–török hetilapban éppen a közelmúltban jelent meg részletes cikk A pontusi görögök elűzetésére vonatkozó okmányok és tanúságtételek címmel, s a Taraf című napilap is ugyanennek a kérdésnek szentelt írást. A szerzők elsősorban az ősidők óta Kis-Ázsiában élő görög lakosság által elszenvedett mérhetetlen emberveszteségekre irányítják rá az olvasók figyelmét. Elűzésüket az ifjútötörök nacionalisták már a Balkán-háborúk alatt megkezdték, majd az első világháború alatt folytatták, áttelepítések, halálmenetek, katonai munkásszázadok szervezése útján. Az anatóliai görögség végső tragédiája aztán a török függetlenségi háború éveiben teljesedett be, az Ankara felé hódításra indult görög hadsereg elleni védelmi harcok és a fekete-tengeri görög Pontus-vidék önállósulási törekvéseivel szemben alkalmazott kegyetlen megtorlások idején. Az Agos által idézett történészek szerint összesen 353 ezer görög vált népirtás áldozatává. Görög gerillabandák terrortámadásai a Taraf által idézett török adatok szerint 1817 török áldozatot követeltek.

Herkül Millas törökországi görög író úgy vélekedik, hogy a két szomszéd nép, Görögország és Törökország kölcsönösen egymással szemben vívta ki függetlenségét, előbbi 1821-ben még az Oszmán Birodalom idején, utóbbi pedig 1919 és 1922 között a görög támadás elhárításával. Ami az egyiknek győzelem, az a másiknak veszteség és szenvedés kezdete volt. Görögország parlamentje 1994. február 24-ei ülésén május 19-ét az „ifjútörökök által 1914 és 1923 között elűzött vagy megölt pontusi görögök emléknapjának” nyilvánította. A görögök szerint ugyanis 1919-ben azon a napon kezdődött életre-halálra a görög–török háborúskodás Pontusban. A Török Köztársaságban azonban erre a májusi napra más miatt és máshogy emlékeznek. A Bandırma nevű kis gőzhajóról akkor lépett partra az észak-törökországi Samsun város kikötőjében Mustafa Kemal dandártábornok, hadsereg-felügyelő. Ez a dátum a török köztudatban úgy él, mint a függetlenségi háború kezdete. Ha Kemaltól később megkérdezték, hogy mikor született, azt válaszolta, hogy 1919. május 19-én. E nap 1935-től nemzeti ünnep, 1981-től pedig hivatalosan az Atatürkre való emlékezés, az ifjúság és sport napja…

A legkisebb törökországi kisebbségek egyike, a már csak 17–20 ezernyi lélekszámú zsidó közösség iránt is megnőtt a közérdeklődés. Ferenc pápa is találkozott İzak Haleva főrabbival. Vele a katolikus egyházfő, korábban argentin főpásztor, spanyolul beszélgethetett, mivel a II. Bayezid szultán által a 15. század végén befogadott menekült szefárd zsidók azóta is megőrizték ősi zsidóspanyol, vagyis ladino nyelvüket. A hitközség tagjai legutóbb a zsidó kultúra európai napja alkalmából együtt imádkoztak a Galata Neva Salom zsinagógában a Török Köztársaságért, Erdoğan elnökért, valamint a délkelet-törökországi Hakkari tartományban gerillák ellen harcolva elesett három török mártír katona lelki üdvéért.

A közelmúltban vezető törökországi zsidó értelmiségiek határozottan visszautasították és fajgyűlöletből fakadónak minősítették azt a propagandakampányt, amelyet szélsőséges erők hitközségük ellen indítottak Izrael gázai akciói miatt. „Izrael cselekményeiért nem lehet a törökországi zsidókat felelőssé tenni – olvasható nyilatkozatukban. E kérdésben nem azért foglalunk állást, mintha a többi török honfitársunknál e tekintetben nagyobb kötelezettség hárulna reánk. Nem zsidó mivoltunk, hanem az emberiesség késztet arra, hogy kinyilvánítsuk: ellenezzük Izrael agresszív, terjeszkedő és a palesztin néppel szembeni erőszakos politikáját” – állapították meg.

Az antiszemita hangulatkeltés okait kutatva a Demokrathaber hírportál cikkírója úgy véli, enyhe kifejezés lenne úgy jellemezni ezeket az erőket, mint amelyek csak egyszerűen „nem szeretik a zsidókat”. Bizonyos rétegek érzelmeinek leírására a „gyűlölet” szó lenne a legalkalmasabb. Ezek ugyanis „nagyobb ellenségei a zsidóknak, mint a görögöknek és örményeknek. De miért van ez így?” – kérdezi. Első okként a vallás hatását feltételezi, mivel – mint állítja – a muzulmán többségű országok igazhívőinek a „Korán mindig megfontolt tanácsokkal szolgál a más hitűekkel szemben”.

Például rögtön itt van az Asztal című ötödik szúra 51.verse! Így hangzik: Ó, igazhívők! Semmiképpen se barátkozzatok zsidókkal és keresztényekkel! Ők ugyanis egymás barátai és oltalmazói. Aki közületek barátkozik velük, kétségtelenül egy lesz közülük, s hasonlítani fog rájuk. Márpedig Allah semmiképpen sem vezeti majd romlott bűnösök népét.

Természetesen azonban nem csak a vallás alakította a zsidók iránti magatartást – folytatja a szerző, M. Serdar Kurucu. Ez világosan látszik abból, hogy miközben az „iszlám egyenlő távolságtartást ajánl” keresztényekkel és zsidókkal szemben, azért az örményekhez és görögökhöz viszonyítva a zsidók irányában mégiscsak eltérő magatartást tapasztalunk. Pedig ha visszalapozunk a történelemkönyvekben, azt látjuk, hogy sokszor mindhárom csoportot egy kalap alá vették. Főként a köztársaság éveiben. Példa erre a nem muzulmán tartalékosok ügye a második világháború alatt. A 27 és 40 év közötti férfi korcsoportot 1941 áprilisában behívták „katonai szolgálatra”, de fegyveres kiképzés helyett utak és repülőterek építésére fogták be őket 1942 júliusáig. Aztán következett az 1942 novemberétől 1944. március 15-éig érvényben lévő úgynevezett fejadó, amelyet „nem muzulmán gazdagokra”, vagyis görögökre, örményekre, zsidókra és „levanteiekre” vetettek ki. Aki a kirótt összeget nem tudta befizetni, azt munkatáborba küldték távoli zord vidékre. Ezzel az intézkedéssel elsősorban zsidókat sújtottak, akik közül többen el is pusztultak. M. Serdar Kurucu megemlíti még az 1955. szeptember 6-ai és 7-ei zavargásokat. Akkor a török titkosszolgálat közreműködésével feltüzelt isztambuli csőcselék feldúlta és kifosztotta a nem muzulmán kereskedők üzleteit. Főként görögök szenvedtek súlyos károkat. A barbár rombolást az a rémhír váltotta ki, hogy ismeretlenek robbantásos merényletet hajtottak végre Atatürk múzeumnak berendezett egykori szaloniki szülőházában. Ez az isztambuli incidens indította el a még megmaradt görögök tömeges kivándorlását. A fentiek – írja a szerző – azt mutatják, hogy akkoriban a nem muzulmán kisebbségeket egyformán elnyomták.

Nem sokban különböző kép tárul elénk, ha kicsit visszatérünk az Oszmán Birodalom utolsó korszakába: az „1915-ös események” folyamán a tehcirnek, vagyis az „áttelepítésnek” nevezett intézkedéssel, amelyet az állam központjából irányítottak, módszeresen pusztulásba taszították az örményeket, valamint a Fekete-tenger és az Égei-tenger partvidékének görögjeit. Az események aztán a zsidókat is utolérték, igaz, nem egészen húsz évvel később: 1934-ben szinte az egész zsidó lakosság néhány héten belül menekülni volt kénytelen az Európával szomszédos, stratégiai fontosságú Trákiából, miután fosztogatók támadták meg üzleteit és házait, és a kormány csak hosszú idő elteltével emelte fel tiltakozó szavát, s intézkedett.

Emellett az örményektől és a görögöktől eltérően a zsidók – bármilyen heves vitába bonyolódtak is a cionisták az utolsó szultánokkal, igyekezvén nyomást gyakorolni rájuk – soha nem fogtak fegyvert sem az oszmán államra, sem Törökországra. Soha nem alakítottak gerillabandákat, és a nép között nem terjesztettek történeteket soraikban véghezvitt vérengzésekről. Hát akkor meg most miért veszik célba őket? – kérdezi a Demokrathaber cikkírója, aki egyúttal rögtön maga rövid választ is ad: M. Serar Kurucu sikertörténetükben véli felfedezni a zsidók ellen mostanában folyó vádaskodások okát.

Mint kifejti, sem Örményország, sem Görögország, sem pedig az arab világ országai nem bizonyultak elég erősnek ahhoz, hogy katonai, gazdasági és politikai konkurenciát támasszanak Ankarának. Az azonos földrajzi övezet társadalmai, az oszmán ernyő alól kikerült népek közül – a Török Köztársasághoz hasonlóan – csak a zsidóknak sikerült erős, néhány területen még nálánál is erősebb országot alapítani – állítja a Demokrathaber publicistája.

2014-12-06
Flesch István – Türkinfo