A koppányi aga gyermekei… – Adorján Imre

Tisztelt uraim! Kérem az alábbi írásomat elolvasni, az abban közölteket megfontolni és lehetőség szerint a lapban közölni szíveskedjenek. Szívemhez közel áll Törökország, több mint 30 éve foglalkozom a török kultúrával. Több könyvem, tanulmányom, fordításom, magyar – köztük a Magyar Nemzetben is -, és török nyelvű publikációm jelent meg ezért bátorkodom, hogy Csontos János és György Zsombor urak cikkét kiegészítsem. Írásaikat mindig örömmel olvastam és olvasom. Lapjuk állandó olvasójaként mindhármuk munkásságára Isten áldását kérem. A koppányi aga gyermekei… Ezt a címet adnám válaszul Csontos János és György Zsombor (Nicosia) Jumurdzsák gyermekei című cikkére, amely a Magyar Nemzet, Magazin 2006. dec. 9-i számában jelent meg. Az írás egyoldalúan, részrehajlóan, a nemzeti sajtóban és a szerzőktől is szokatlan „kettős mércét” alkalmazva, az akkori politikai helyzet elhallgatásával számol be az 1974. évi ciprusi „török invázióról” és következményeiről. Mivel 1974 nyarán Törökországban tartózkodtunk, kötelességemnek tartom – „hívatlan prókátorként” -, a török ügyekben amúgy is eléggé tájékozatlan magyar közvélemény számára a cikk hiányosságait pótolni és néhány tényszerű adattal kiegészíteni. A 2. világháború után Ciprus önállóságát három ország, Nagy Britannia, Görögország és Törökország garantálta. A sziget a Földközi tenger egyik legfontosabb stratégiai pontja. Emiatt 1974-ben, és már azt megelőzően is, a Makariosz érsek vezette Ciprust a Szovjetunió egyre inkább igyekezett a befolyása alá vonni. (Nem véletlenül volt és van most is a déli ré-szén két Brit felségjogú támaszpont. Ezek brit katonasága, úgy tűnik, ma sem zavarja a dél ciprusiakat, csak az Északon állomásozó török katonaság.) Görögországot akkoriban katonai junta irányította. A „nagy” Görögországért küzdő „enosis” nacionalista mozgalom a szigetet be akarta kebelezni. Egy görög gerillavezér kirobbantotta a ciprusi belháborút, amely a szovjetbarát Makarioszt eltávolította. A görögországi katonai junta felkészült az „enosisra”, a két ország egyesítésére. Törökország akkori miniszterelnöke – a közelmúltban elhunyt Bülent Ecevit – három nap határidőt szabott a Ciprus függetlenségét garantálni hívatott államoknak – mindhárom érdekelt NATO tagország! – a bekebelezés megakadályozására. A határidő lejárt, sem Anglia, sem Görögország nem tett lépéseket, ez utóbbinak nem is állt érdekében. A törökök ezért megindították az „inváziót”. A beavatkozás a korábbi egyezmény alapján jogszerű volt, bár ezt a tényt a nyugati és az egyoldalúan görögbarát média sokszor elhallgatja. Rövid idő alatt elfoglalták Észak Ciprust, kialakították az „Attila” vonalat és megálltak. Nagyjából ez lett a határ Észak és Dél között, melynek békéjét ENSZ katonák őrzik. Manapság – a cikk szerint – az ebbe a tiltott zónába tévedő görög „büszke vadászember” pedig nemcsak a török határőröket, hanem az ENSZ békefenntartó – köztük a magyar – kéksisakosokat is provokálja. Nem igaz, hogy „hatvanmilliós ország támadt rá egy félmilliós szigetre, melynek még rendes hadserege se volt.” Törökország lakossága csak az ezredfordulón érte el a 60 milliót, 1970-ben alig haladta meg a 35 milliót. A ciprusi görögök mögött, akiknek szovjet fegyvereik is voltak ott állt a görög hadsereg, amely fenyegető csapatmozdulatokat tett Törökország európai területe közelében is. A NATO – finoman szólva -, súgott a görögöknek. Ezt megakadályozandó a török hadsereg páncélosai fenyegetően körbevették a diyarbakiri (Délkelet Török-ország) NATO lehallgató bázist. Ennek szemtanúi voltunk. A török hadsereg vezérkara erre emlékszik, amikor nem szeretné, ha a kormány túlságosan engedne az „EU-Ciprus nyomásnak.” Törökország hű szövetségese a NATO-nak, közeledik az EU-hoz, de a törököknek – nekünk magyaroknak szinte érthetetlenül -, ahogyan Atatürk fogalmazta: első a haza (önce vatan). A ciprusi 1974-es török „inváziónak” köszönheti Görögország, hogy ma az EU tagja, mert katonai juntát, ha csak közvetve is, de ez a kudarc buktatta meg. Katonai diktatúra alatt nem lehetett volna soha sem EU tag. Dél Ciprus nemcsak önállósága megőrzését köszönheti, hanem az EU-hoz való csatlakozást is. Török „invázió” nélkül, két lehetősége maradt volna Ciprusnak. Az egyik, hogy a szovjet befolyás tovább növekedett volna, mert a görög kommunista AKEL párt vezetőit a SzU-ban képezték ki és 600 ezer tagjának 80%-a volt ciprusi. Ráadásul 1970-ben az AKEL a ciprusi választást meg is nyerte, bár az eredményt nem ismerték el. Könnyen lehetett volna Ciprusból egy földközi tengeri „Kuba”. A másik lehetőség pedig az volt, hogy Görögország bekebelezi. Az, hogy az Észak Ciprusi Török Köztársaságot (KKTC) Törökországon kívül más állam nem ismeri el, többet ártott az egész Ciprusnak, s az egész világnak, mint a török „invázió.” A „ciprusi csomót” nem a török beavatkozás kötötte, hanem egy részrehajló, – talán leír-hatom – törökellenes politika. Akik kötötték, bogozzák is ki, de ez csak együttes erővel lehet-séges. Ha, mint 2004-ben, a görög ciprióták elutasítanak mindenféle rendezési tervet, ha továbbra sem hajlandók a nemzetközi diplomácia és szervezetei (ENSZ, EU stb.) tudomásul venni Észak Ciprus immár 32 éves létezését, és ha Törökországot különféle problémák felvetésével zaklatják – melyek mögött mindig fellelhető valamilyen idegen érdek -, akkor ez Törökországot az Ázsiát Európával összekötő híd szerepéről való lemondására kényszeríti. Ez pedig senkinek nem lenne jó. A görögöknek sem, mert milyen nemzetközi bíróságon, hogyan adhatja be egy károsult a kártérítési igényét – pl. egy észak ciprusi görög -, egy nem létező állammal szemben? A cikkben számtalan görög mendemonda, bizonyíthatatlan hír, feltevés olvasható. Ugyan mi célból vittek volna görög gyerekeket Anatóliába a túlnépesedéssel küzdő törökök? Ha a lakosság egyharmada volt török, akkor az eltűntek aránya – még a kétséges görög forrás szerint is – majdnem azonos (1690 görög és 500 török). A cikk íróinak talán mégis igénybe kellett volna venni azt „a tenyérnyi cédulát vízumként” és meghallgatni a törökök hasonló történeteit is. Ott feltűnt volna, hogy a „mohamedán építészet arabos hatást mutató remekei,” sokkal inkább oszmán jellegűek és kevesebb az off shore cég, amelyekkel Délen már a magyaroknak is meggyűlt a bajuk. 1974-ben a „török inváziót” megelőzően a puccsista görögök futballpályákra zárták be, ivóvíz nélkül az elfogott, deportált török családokat. Cipruson júliusban 40 foknál melegebb van! Akkoriban ilyen és ehhez hasonló hírekkel és képekkel volt tele a török sajtó. Az évek óta hazánkba látogató észak ciprusi török csoportok (néptánc, népzene) tagjai bizony sok történetet tudnak mesélni a görögök kegyetlenkedéseiről. Igazak-e, vagy sem, ugyanúgy nem lehet eldönteni, mint a cikkben leírt görög megnyilatkozásokét. 1974 júliusában nagyon irigyeltem a törököket. A nép eggyé vált, nem számított, ki kommunista, ki „szürke farkas”, ki vallásos, ki nem, ki gazdag, vagy szegény. A légoltalmi elsötétítés miatt senki nem zúgolódott. A szegény paraszt autóbuszon bárányt vitt a katonáknak a laktanyába. A taxikban, autóbuszokban, az éttermekben, a szállodák halljában hazafias, vagy katonazene szólt. A dzsámikban a harcoló katonákért imádkoztak. A hadsereg nem titkolózott, a tengerparti (Mersin, Silifke stb.) katonai bázisokon át lehetett járni, szabad volt fényképezni, az őrszemekkel szóba lehetett elegyedni. Nos, ezt irigyeltem, mert hasonló nem történt még Magyarországon. De ma is van mit irigyelnem. Azt, hogy Budapest Ferihegy repülőtéren nincs és soha nem is lesz „monumentális, provokatív” nemzeti zászló.