Murathan Mungan: Ökkeş és Cengâver (1.)

Vajon egymásnak lehet ugrasztani egy ősi törvény miatt két legjobb barátot? Murathan Mungan megrendítő prózájának első része Schmidt Szonja Emese fordításában.

Alpay İzbıraknak

A Földközi-tenger keleti partvidéke: hegyeivel, bérceivel öleli át a tengert.

Az ég itt a madarak felségterülete (a nap sem hatolhat át szárnyaikon).

Nagy életekhez hasonlatos az éghajlata.

Sűrű erdein nem juthat át bárki, az ember eltéved, elveszti az utat. A halál itt ragadozó madár képében csap le arra, aki nem talál fedezéket. Csillagai karavánokat térítenek el.

Az élet a nemzetségben bátor szívet követel. Erős kezeket, vakmerő férfiakat.

Véres szertartások teszik felnőtté ott az embert.

Mit sem sejtve olyan irányba hajtanak a lovukkal, ahonnan nincs visszaút,

Csak jóval később kezdik keresni az elveszett nyomokat

Ám

Ezennel az élet nem engedi őket tovább.

A Földközi-tenger keleti vidékének kék ragyogása lomha szellővel oszlatta el fényét és lángjait. Az ormok még egyszer haragot, büszkeséget, szerelmet véstek egy újabb virradatra.

Elkezdődött a pára és fény, reggel és nap, szenvedély és harag, Ökkeş és Cengâver meséje…

Végére járt a tavasz. Épp kezdődött a nyár.

A föld megfeszült, életre kelt a fű, a vetés. A virágok nem voltak haragosak többé.

(Nyár volt. Mennyi nyár eltelt már azóta! Mennyiféle életet éltünk később! Mégsem hozott vissza egyik sem semmit.

Fenn, a hegyről látni lehetett a tengert. Az ember úgy érezte, vizes lesz az ujja, ha kinyújtja felé a kezét. Jóllehet lóháton egy napba telt elérni a tengerhez.

Akkoriban minden olyan volt, mint egy mese. Meseillata volt az életnek. A földből kipárolgó gőz felért a fák lombjáig, szakadatlan ködként telepedve rájuk. A nap fénynyalábjai beférkőztek a faágak közé, visszatükrözve a köd titokzatosságát.

Ebből tudtuk, hogy vége van a tavasznak.

Vége is lett. Hány nyár telt el aztán? Hány év? Semelyik sem hozott vissza semmit abból, amit elveszítettünk. Most, az elveszett szépség érzésével, gyógyíthatatlan nosztalgiával emlékezem arra a hegytetőre. Rád. A bükkfákra.

Mint egy mesére…)

Pára és fény, reggel és nap, szenvedély és harag, Ökkeş és Cengâver.

Az éj sötétjében szikraként ragyogott Ökkeş két szeme világa. Mintha odacövekelték volna a fekhelyéhez, melyet a sötét szoba egyik sarkába terítettek le. Nedvesen, lángolva ragyogott a szeme, sehogy sem tudta lehunyni. Anyja először azt hitte, a fájdalomtól van. Párszor óvatosan odament hozzá, és melegen, finoman szólt neki.

– Ökkeş! Ökkeş, aludj egy kicsit! Tudod, holnapra össze kell szedned minden erődet. Muszáj, fiam!

Folytatás

Forrás: 1749.hu