![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
A törökök már hosszú évek óta készültek életük egyszeri nagy élményére, a Török Köztársaság centenáriumának megünneplésére. Így volt ez a legnyugatibb Trákiától egészen a legkeletibb Ağrı Dağıig, vagyis az Ararátig, a legészakibb fekete-tengeri Sinoptól a legdélibb földközi-tengeri Hatay tartománybeli Antakyáig, az egykori ókori, bibliai Antiókiáig, ahol először nevezték a Jézus Krisztus hirdette új vallás követőit görögül krisztianoinak, azaz keresztényeknek. Amikor pedig elérkezett a várva várt nap, a központi és országszerte megtartott rendezvényeken igyekeztek méltóképpen feleleveníteni a törökség modern nemzetté válásának állomásait, a felszabadító háború csatáit, majd magát azt a világraszóló eseményt, amellyel a török határokon messze túlmutató jelentőségű katonai győzelmet megkoronázták: a köztársaság kikiáltását a teokratikus muzulmán szultánság-kalifátus uralmának hosszú évszázadai után.
Recep Tayyip Erdoğan, aki régtől fogva politikai törekvéseinek és személyes vágyainak sikeres betetőzéseként óhajtotta megérni, hogy mint országa államelnöke fényes ünnepségek közepette köszönthesse a köztársaság kikiáltásának 100. évfordulóját, üzenetben fordult népéhez, minden török állampolgárhoz otthon és külföldön.
„Dicsőséges történelmünk eme mérföldkövéhez érve kegyelettel emlékezem meg minden hősünkről, kiváltképpen Gazi Mustafa Kemal Atatürkről, új államunk megalapításának úttörőjéről – állapította meg. Allah könyörületességét kérem magasztos mártírjainkra, gázijainkra, hős hitharcosainkra, akik hosszú századokon át vérüket hullatták szülőföldjükért. Nemzetünk történelmi útja a régmúltból a szeldzsukokon át az oszmánokig, majd a Török Köztársaságig vezetett. Köztársaságunk immáron rendelkezik 2200 éves államiságunk minden tapasztalatával. Ez a gondolat ölt testet az Elnöki Pecsétben, amelyen a központi ábrázolatú napot körülvevő 16 ötágú csillag a történelem során megalakult összes türk birodalmat jelképezi”.
Emlékeztetett arra, hogy „köztársaságunk – Mustafa Kemal szavaival élve – úgy emelkedett fel, mint a ‘védtelenek védelmezője’, s ezt a jövőben is legfontosabb küldetésünknek tartjuk”. Az utóbbi 22 évet úgy jellemezte, mint amikor az ország sikert sikerre, győzelmet győzelemre halmozott, minden területen történelmi reformokat valósított meg, kezdve a demokrácián, folytatva a gazdaságon, majd a biztonságon, az igazságügyön, az egészségvédelmen és a mezőgazdaságon át, egészen a külpolitikáig. „Most pedig keményen dolgozunk azon, hogy köztársaságunk második évszázada az egész világ szemben is Török Évszázad legyen”. Márpedig ezt – ugyanúgy, mint többi céljainkat – Isten segítségével országunk és nemzetünk minden ellenségével szemben meg is valósítjuk.”
Az ünnep fényét azonban váratlanul megtörte valami, ami súlyos következményeiben azóta is beárnyékolja az oly egyedülállóra tervezett történelmi évfordulót: a Hamász terroristáinak izraeli településeken elkövetett bestiális tömeggyilkosságai, majd a gázai övezetben teljes katonai erőbevetéssel végrehajtott izraeli megtorlás. Az ellenakció döbbenetes veszteségeket okozott a civil lakosságnak, amelyet a Hamász pajzsnak használt fel, megbújva a kórházak, oktatási és más intézmények épületei alatt katonai támaszponttá kiépített mély alagútrendszerekben.
Maga a török köztársasági elnök több alkalommal – az Isztambulban százezrek részvételével megtartott palesztinai szolidaritási nagygyűlésen, majd a parlamentben és a repülőgépen, hazatérőben a türk nemzetek szervezetének csúcs találkozójáról – élesen elítélte Izraelt, azzal vádolva, hogy „nem önvédelemből cselekedett, hanem előre megfontolt szándékkal öl civileket a gázai övezetben, s nagyszámban okozza gyermekek, nők és öregek halálát”. Sokfelé külföldön is megütközést keltve a Hamászt megvédte a terrorizmus vádjától, s „mudzsáhidok felszabadító szervezetének” minősítette, amely azért küzd, hogy „megvédje földjeit és polgártársait”. Közölte, hogy többet már nincs semmi dolga Benjámin Netanjáhú izraeli miniszterelnökkel, akit így immáron – mint mondotta – egyszerűen kipipált, törölt a névsorából. Egyben bejelentette, hogy Izraelt gázai bűncselekményeiért a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elé kívánja állíttatni.
Eközben hiába folytatódtak az emlékező rendezvények, végképp elhalványult a centenáriumi ünnep. Már kevéssé irányult figyelem arra, hogy felújítva újra megnyílt a fekete-tengeri Samsun városában a Bandırma tehergőzös hajómúzeuma. Itt kiállították annak a szinte lélekvesztőnek ható, alig tengerbíró kis gőzösnek a pontos mását, amelyen Mustafa Kemal pasa – még szultáni megbízásból – 1919 májusában viharos tengeren megérkezett ebbe az anatóliai kikötőbe. Hogy aztán a tapasztaltak láttán szakítson az uralkodóval, s megkezdje függetlenségi háborúját. Az ünnep méltóságát mindennek ellenére igyekeztek megőrizni különleges rendezvényekkel. Így felelevenítették azoknak a gyermekhősöknek, 14-17 éves fiúknak az életútját vagy hősi halálát, akik a hódító francia katonasággal szemben a délkeleti Maraş környékén vívott harcokban védelmezték hazájukat, a tűzvonalban és a front mögött egyaránt, főleg a lőszer és ellátmány szállításával. Képviselőjüknek, Etlioğlu Ahmet Durannak a háború után Ankarában maga Gazi Mustafa Kemal paşa akasztotta a nyakába a hadszíntéren tanúsított bátorságukért adományozott érdemrendet. Megszólaltak Atatatürk utolsó éveinek tanúi is, közöttük a ma 96 éves Nesibe Kaya asszony, 11 gyermek édesanyja. Ő 1937-ben tízévesen ott volt, amikor az elnök vonaton megérkezett a délkeleti Osmaniyébe. A nemzet hősét mindenki látni akarta, hatalmas örömrivalgás fogadta, dobok, dudák szóltak, s zenei kísérettel tömegek táncoltak tiszteletére. (Bartók Béla egy évvel korábban járt ugyanitt népdalgyűjtő útján. Emlékét Osmaniyében nevét viselő múzeum őrzi).
Ám már az újságcikkek is erősen tükrözték a nyolcvanötmilliós lélekszámú ország politikai hangulatában bekövetkezett változást. A Sabah (A Reggel) című kormánypárti napilap jellemző módon „Mustafa Kemaltól Gázáig” címmel közölt cikket. A drámai hangvételű írást jegyző Mahmut Övür megállapítása szerint, aki több szakmai kitüntetéssel elismert nagy ívű újságírói pályája során az iraki-iráni háborúról tudósítva 1987-ben még iráni börtönt is megjárt, majd oknyomozó-ellenéki riporteri életszakasza után került mostani kormányközeli lapja különleges hírek rovatának vezetői székébe, „Törökország a gázai népirtás és az őt magát is fenyegető imperialista veszély ellenére is lelkesen és elszántan ünnepli a köztársaság századik évfordulóját. De még mindig akadnak olyanok, akik Atatürk és a köztársaság nevének hallatán politikai bomlasztásra és az emberek megosztására, egymással való szembeállítására törekszenek.”
Akárcsak a függetlenségi háború napjaiban, mi most is ugyanolyan válságos, de történelmi jelentőségű folyamat küszöbén állunk. Mindaz, ami Gázában történik, nemcsak palesztinok és arabok ügye, hanem érint bennünket is, érinti régiónkat, sőt még az egész világot is közelről érinti – olvasható a cikkben. Mahmut Övür idézi Erdoğan új Török Évszázadot meghirdető beszédéből azt a kijelentést, amely szerint „nemcsak a Palesztinával vállaltunk szolidaritást, hanem az egész világnak őszintén kinyilvánítottuk, hogy el vagyunk szánva függetlenségünk és jövőnk oltalmára is”. Ez – magyarázza az újságíró – arra való utalás, hogy övezetünket globális veszély fenyegeti: „mert nem csupán véletlen időbeni egybeesés lehet, hogy a nyugati tömb teljes mértékben támogatja a cionista népirtást, Biden amerikai elnök országára nézve biztonsági fenyegetésnek tünteti fel a szíriai török katonai jelenlétet, és repülőgép-anyahajókat küld a Földközi-tengerre”. A cikkíró sajátságosnak mondja, hogy „ez a probléma nem szerepel az ellenzék, tehát sem a Köztársasági Néppárt (CHP), sem a Jó Párt ( İyi Parti), sem értelmiségi köreik napirendjén. Sőt némelyikük most pontosan azt mondja, mint tették ezt Líbia és Karabah esetében: mit nekünk Gáza?”
A Sabah rovatvezetője párhuzamot von a száz év előtti anatóliai küzdelem feltételei és Törökország mai helyzete között, s ennek igazolására idéz a Hakimiyet-i Milliye Gazetesi, vagyis a Népfelség Újságja című hivatalos lap 1921. július 21-ei számából: „Ugyanazok az imperialista államok egyazon ellenségei is töröknek, arabnak, Anatóliának és Szíriának”. A mostani kormánypropaganda nyelvére lefordítva ez Mahmut Övür értelmezésében azt jelenti, hogy „ugyanazok az imperialisták, akik annak idején próbálták megfojtani Anatóliának és az iszlám világ más részeinek elnyomott népeit, száz évvel később most ugyanúgy véresen megtámadják, megszállják Irakot, Afganisztánt, Líbiát és végül most Gázát”.
Az egészben azonban az a szomorú – hangsúlyozza a szerző –, hogy a politikai elitek ez ellen nem emelik fel együttesen a szavukat sem Törökországban, sem pedig más iszlám országokban. Márpedig ennek kétségtelenül az az oka, hogy az imperializmus ezt a földrajzi térséget belülről igyekszik meghódítani, megpróbál rátelepedni az agyakra is. A szellemnek ez a birtokbavétele annyira hatásosnak bizonyul, hogy némely politikusok már gátlástalanul azt beszélik, hogy ők bizony immáron az imperialistáktól várják a ‘demokráciát’. Ezeknek Mahmut Övür egy Mustafa Kemal-idézettel válaszolt: „A gyarmatosítás és a imperializmus el fog tűnni a föld színéről, s utánuk beköszönt a népek közötti harmónia és együttműködés új korszaka, amelyben ismeretlen lesz a bőrszín, a vallás és a faj szerinti megkülönböztetés.”
„Egyedül Erdoğan akar békét a világ vezetői közül” – ugyanez a lap ezzel a főcímmel vezette be egyszerre három ismert riportere által összeállított közvélemény-kutatását. A jobbára az államelnök nemzetközi érdemeinek széles körű elismerését rögzítő felmérést a Palesztinával vállalt szolidaritás jegyében a már használton kívüli korábbi repülőtéren megtartott másfél milliós tömeggyűlés részvevőinek körében végezték.
Ellenben „Magára hagytuk Atatürköt!” címmel jelent meg az egykor Atatürk által alapított, ma ellenzéki Cumhuriyet (Köztársaság) ünnepi megemlékezése. A szerző, Murat Ağırel, akit korábban mint a Honszeretők civil társaságának alapító elnökét „fegyveres terrorszervezeti tagság” hamis vádjával elítéltek, majd felmentettek, s perfelújítása után az ellene emelt vádat eleve semmisnek nyilvánították, megállapította: a köztársaság kikiáltása nélkül számos olyan személyiség, aki azóta így vagy úgy bevonult a török történelembe, életét valószínűleg vidéki gyerekként folytathatta volna. Bizonyára erre a sorsra jutott volna maga Recep Tayyip Erdoğan is, aki ma köztársasági elnökünk. Egyikük sem viselhetné jelenlegi hivatalát vagy tölthetné be pozícióját. Helyükön az államon osztozkodó szultáni család gyermekei, vagy előkelő címeiket, méltóságukat apjuktól öröklő emberek ülnének. Igenis, a köztársaságot méltóképpen ünnepelni kell, s hálásnak kell lennünk Atatürknek, amiért egyebek mellett legalábbis „háborúmentes” országot hagyományozott reánk olyan környezetben, ahol véget nem érő véres háborúk dúlnak.
Az újságíró azonban éppen azt hiányolta, hogy a visszafogott állami ünneplés nem volt méltó Atatürk emlékéhez. Szerinte hiba volt közvetlenül éppen a köztársaság kikiáltásának századik évfordulós ünnepe, október 29-e előtti napra, 28-ára tenni a palesztinai szolidaritási nagygyűlést. Ildomosabb lett volna 3-4 nappal előbb vagy 3-4 nappal később megrendezni. Esetleg akár még szélesebb keretek között. De nem így. Szerinte nem volt világos a kormány szándéka, amikor éppen az ünnepségek idejére rendelt el háromnapos gyászt a palesztinok szenvedéseire való tekintettel, lemondatta az állami tévé- és rádiótársaság, a TRT több műsorát, s nem engedélyezte bizonyos társadalmi jellegű fogadások megtartását. Nem lett volna jobb akkor inkább nyíltan megmondani, hogy nem ünneplünk? – kérdezi Murat Ağırel.
Atatürköt magára hagytuk, a nemzet és a politika egyaránt magára hagyta – fakad ki keserűen a baloldali újságíró. Mi nem tudtunk gondoskodni egy félárva gyermekről, aki egyedül cseperedett fel, de már a húszas éveiben is a hazájáért küzdött, egyik háborús frontvonalról a másikra igyekezve. Ő a szívén viselte hazája sorsát, mi azonban nem vettük őt gondjainkba – írja, majd még keserűbb szavakkal folytatja:
Jelenleg némelyek lihegve támadják a köztársaság tartóoszlopait, módszeresen, s minden lehetséges eszközzel, ami csak a kezükbe akad. Reakciósok, bigott alakok, a vallással visszaélő sarlatánok nyíltan büszkélkednek hatalmukkal. Már elsáncolták magukat az állam intézményeiben, amelyekkel most nyíltan szembefordulnak. Az igazságszolgáltatásra hivatott bíróságok, a rendőrség, amelynek feladata a közbiztonság szavatolása, valamint az iskolák, amelyek hivatása a jövő nemzedékek neveléséről való gondoskodás, mind bontás veszélyének vannak kitéve.
Mi azonban ünnepeljük ünnepünket, küzdünk, és utolsó lélegzetvételünkkel is kiáltani fogjuk: éljen a köztársaság – fejezte be cikkét Murat Ağırel.
A Cumhuriyet egy másik cikkében felfedte, hogy az Atatürk által életre hívott Diyanet, a vallás ügyeivel, így az imaszövegek szétküldésével foglalkozó állami intézmény 2023. november 10-én az imámok által országszerte előadandó pénteki hitszónoklatba elmulasztotta belevenni Atatürk nevét. A mulasztás annak ellenére történt, hogy erre a napra esett az alapító török köztársasági elnök halálának 85. évfordulója. Emögött a lap szándékosságot sejt, mivel hasonló esetek újabban sorozatosan előfordulnak. Legutóbb például a Diyanet kihagyta a katonai főparancsnok Atatürk nevét abból a vallási megemlékezéséből, amelyet augusztus 30-án köriratoztak a felszabadító háború nyugati frontján indított döntő általános támadás és győzelem évfordulóján. A Diyanet a köztársaság kikiáltásának október 29-ei napját sem tartotta emlékezésre méltónak, akárcsak néhány más nemzeti ünnepet sem. Emiatt már több társadalmi bírálat érte.
A Der Freitag című német hetilap legújabb számában látott napvilágot a Can Dündar török újságíróval folytatott beszélgetés a törökországi köztársasági ünnep alkalmából. Az emigráns publicista, aki korábban a Cumhuriyet főszerkesztőjeként a legbefolyásosabb és legismertebb újságírók közé tartozott, a hazájából történt 2016-os kényszerű távozása óta Berlinben él, s hasonló sorsú ellenzéki török pályatatársaival együtt szerkeszti újságjukat Özgürüz (Szabadok vagyunk) címmel.
Őszintém szólva korábban úgy képzeltem el, hogy ezt a napot szabad, demokratikus és világi beállítottságú Törökországban ünnepelhetem. Jelenleg azonban gyászhangulat kíséri a Török Köztársaság 100. századik évfordulóját – jelentette ki. S ennek oka szerinte az, hogy a lakosság egy része nem békélt meg ennek a köztársaságnak az értékeivel, vagy ezek számukra semmit nem jelentenek. Mi azonban, tehát akik hiszünk ezekben az értékekben, úgy érezzük, mintha valamilyen veszteséget kellene gyászolnunk. A lakosság számára az Oszmán Birodalom összeomlása után a laikus köztársaság kikiáltása forradalmi elképzelés és hatalmas progresszív tett volt, ami azonban nem volt elegendő. Abban az időben bizonyára helyes volt a köztársaság ebben a formában való kikiáltása. A rákövetkező esztendőkben azonban még határozottabban kellett volna demokratizálni. És ha ma megnézzük Szíriát vagy Iránt, névleg ezek is köztársaságok. Ám a fogalom önmagában még nem takar modern államot.
Emlékeztetett arra, hogy a hatvanas években sokkal mélyebben és szélesebb körben lehetett Atatürkről vitatkozni, mint manapság. Ma már ez lehetetlen… „Mint vezetőt és államférfit nagyon nagyra tartom. Atatürk reformer volt – mondta. Ez azonban nem zárja ki, hogy lássam: 1937-ben bombáztatta a kurd alevita lakosságú Dersimet, a mai Tuncelit, ahol ennek következtében életét vesztette hatvanezer ember. Ő más hibákat is elkövetett. De miért lenne bűn az, ha ezekről is beszélünk?”
Dündar megítélése szerint Erdoğan rendkívüli egyéniség, fenomenális jelenség. „Míg Atatürk a múlt évszázad elején 15 évig formálta országát, a jelenlegi elnök már több mint 20 éve nyomja rá bélyegét hazájára. Van bizonyos karizmája, az egyszerű emberek nyelvén beszél, s nagyon dörzsölt politikus. És természetesen hivatali ideje alatt voltak progresszívnek minősíthető momentumok is. Például a 2013-ban a PKK-val folytatott tárgyalások. Mi baloldaliak ebben támogattuk őt. Kívántam, hogy ez a békefolyamat sikerrel végződjék. Ma ezt megmondhatom. Erdoğan azonban pragmatikus, s a folyamatot nagyon gyorsan befejezettnek nyilvánította. Kifinomult politikai érzékkel rendelkezik, s mihelyt tapasztalja, hogy egy szándék már nem szolgálja, ejti az egészet… Mi támogattuk reformtörekvéseit, például a katonaság túlhatalmának megnyirbálását, mert úgy véltük, hogy helyes irányba tart. Hogy ez részéről csupán taktika, vagy politikai számítás volt-e, nem tudom megmondani…”
Can Dündart állítása szerint nagyon meglepte, hogy a gázai események sodrában Erdoğan egyszer csak szabadságharcos, nem pedig terrorszervezetnek nevezte a Hamászt. Pedig a Hamász-terroristák támadásának első napjaiban még nagyon okosan nyilatkozott, elismerve Izrael szuverenitását, de nem elhallgatva a gázai palesztinok szenvedéseit. Ezután azonban következett pálfordulása. Visszatért iszlámista gyökereihez, amikor még antiszemita gyűlöletet szított Izrael ellen. Most ettől politikai hasznot remélt. Az október 29-i köztársasági ünnep előtti napra hívta össze Isztambulban pártja hatalmas tömeggyűlését Palesztina támogatására. Azt remélte ettől, hogy a következő napi ünnepségek jelentőségben mind eltörpülnek majd emellett, és már senki nem fog beszélni a köztársaság száz évéről, hanem arról lesz szó, hogy Izrael milyen kegyetlenül járt el Gázában. Mindez színtiszta számítás volt… – vélte az emigráns török publicista.
Flesch István – Türkinfo