Erős mondat illeti meg a kezdést: török származásúként – harminchat évesen –, idén szeptemberben jártam először Törökországban. Szabálytalan úti beszámolóm az Isztambul és önmagam attribútumaként felfogható szabálytalanság menti fel, a szerzett élmények, benyomások értelmemig el nem jutott – az érzelmek örvényében forgó – tisztázatlansága, lebegést adományozó, a felkészülhetetlenség állapotából fakadó izgatottság.
Az útikönyv – az utazás előtt három-négy, a várost bemutatni hivatott kiadvány átböngészése jelentette a készülődést –, a valósághamisítás mintapéldánya, és ez ne keltsen senkiben megütközést. Fogadjuk el, mint a misztikus keletről hallott történeteket, hogy a hamisság misztériuma vesz rajtunk erőt. A távolról jött utazó előtt az új, titkok és rejtélyek borította, a miénktől eltérő kultúrájú kódrendszerben idegen város mesterséges illúzió, ez az utazót megkíméli, egyszeriben megóvja a csalódástól. Az én Isztambulképem – nem tettem magamévá a várost, és a város nem tett magáévá engem, öt nap fájdalmasan kevés ehhez – mentesült ezektől a szükséges illúzióktól, az utazó reflexszerű védekező mechanizmusától: az én Isztambulképem reális kép egy városról, szegénységéről, bájos kaotikusságáról, építészeti torzszülöttjeiről, szomorú arcú, gazdátlan, utcán élő kutyáiról, a Márvány-tenger partján jobb napokat látott, vízbe és a letűnt múltba bámuló villáiról, palotáiról, a fényes Oszmán Birodalom pompázatos fővárosából, hatalmi jelképéből egy túlzsúfolt várossá degradálódott – részben kiskorúsított – Isztambulról. A várost teljes szépségében, a várost teljes esendőségében láttatta a valóság.
Öt napig mentem a történelmi utcákon, öt napig mentem a történelmen át. Hogy elérjek a napsütötte, simit-árusok bódéitól hangos sávig, hogy elérjek a történetemig. Galata-torony, Aranyszarv-öböl, hajózás a Boszporuszon, étkezés a kikötőben. Üsküdar – „Üsküdar’a Gider İken Aldı Da Bir Yağmur”, a fülben automatikusan felcsendülő, mindenki által ismert dal, Beyoğlu, Beşiktaş Atatürk mindenhol és mindenkiért, kedvenc török énekmondóm, Âşık Veysel szobra egy parkban. Egyik este a véletlen, na meg a szerencse nagyvonalú ajándéka: a szemét soha le nem hunyó város éjjel-nappal nyitva tartó, 1864-ben alapított cukrászdájára, a Hafız Mustafára rábukkanás. Véget nem érő sor, Párizsból csent kávéházi hangulatot odavarázsoló kis asztalok, cukrászfantáziával ihletett sütemények, emeletes baklavák, török kávé, pisztácia, fagylalt, cukor. Van-e szebb képződmény, mint egy cukrászda, van-e szebb teremtmény, mint a sütemény?
Mit láttam én, idetévedt „idegen” ebből a városból? Este a Galata-hídon a rengeteg horgászt. Egy testközelbe kerülő sirályt és futkározó patkányt az ázsiai oldalon. Arcokat, és ezekben az arcokban megtalált önmagam. Muszlimokat láttam, örültem, hogy látom őket. Megtaláltam a hüzünt egy apró étkezdében, törökök, arabok és mi ettünk ebben az apró étkezdében. Kora reggel a müezzin misztikus hangja az elképzelt végítélet hasonmása, emberhangon megszólaló harsonája.
Az ember a városokban megszállottan keresi az illeszkedést, Ősvárosból kiejtett lénye a földi városok falai közt reméli, hogy menedékre, élete hiányzó darabjaira talál. A város mint mesterséges képződmény, csak külsőre mesterséges: egy jó város az istenek, az Isten keze nyomát viseli magán. A jó város a láthatatlan szentek otthona, utcaköve a láthatatlan szentek átváltozott tejfoga. Minden lépésünk a súlyunkból vesz el, a szentek, a város utcaköve harap belénk, fal-fel a feleslegeinkből, könnyebben távozzunk, tehermentesítetten. Nagy súly maradt utánam Isztambulban.
Nem idealizálom Isztambult, ebből tudom, hogy megszerettem. A térfoglalóan emelkedő épületek Góliátja legyőzte az építészeti műremekek Dávidjait, a jó ízlést a modernitás maga mögé szorító elsőbbséghez való joga, a látvány magáért beszél: a város egy megkergült mitológiai szörny rossz pillanatában elkövetett rombolásához hasonlatos, aki pusztító munkája alatt nem döntötte el véglegesen, mit tart meg és mit tüntet el. Ez a kettősség pedig Isztambult nem kíméli, a város testén árapályként végbemenő mozgás, törlés és visszaírás furcsa szokást tükröz: múlást, maradást.
Ezt a várost a tökéletlenségéért szerettem meg. Törökország a saját történelmében úgy cserélgette az országhatárait, mint más a fehérneműjét. Törökország nem szereti kiteregetni a szennyest, Törökországnak sötét, múltbéli titka van: juthatna eszünkbe Orhan Pamuk isztambuli és Nobel-díjas író mint a sötét titok tudója, a tények szerelmese. És hogy Pamuk előkerült, kihagyhatatlan az általa alapított múzeum, ahol a regénye (Az ártatlanság múzeuma) és a valóság, irodalom és élet egy és ugyanaz. Az összes, a Földön valaha élt ember megérdemelné, hogy élete legszemélyesebb, a személyiségéből csekély vonást megtestesítő tárgya halála után vitrin alá kerüljön, hirdesse, hogyan élt, szeretett, és ritkaságszámba menően egyszer, kétszer, néhányszor boldog volt.
Ez a kis úti beszámoló nem záródhat a várost benépesítő macskák nélkül: akárhová tévedt az utazó, akárhová tévedtem, utaztam az utcák és kerületek közt, macskák feküdtek, nyújtózkodtak, simogatásra készen teremtek, nyávogtak, aludtak, könyvesboltokban, ruhaüzletekben, boltok és közintézmények előtt, reggel, délben és minduntalan.
Búcsúzom tőled, város, búcsúzom tőled, városom.
Ayhan Gökhan