Isztambulban boroztam

Ercsey Dániel írása

Múlt héten két napot Isztambulban töltöttem, ami egyrészt rendkívül rövid idő, másrészt így sem bírtam ki, hogy ne keressek fel egy borbárt. Borbár a muszlim törökök városában? Mi az hogy!

Kalauzolni az embert nem egyszerű. Először is kell hozzá egy biztos pont, valami, amiben meg tudunk egyezni, amihez mérjük magunkat és a világot, ami a mesélő és a hallgató számára is megközelítőleg ugyanazt jelenti. Esetünkben ez legyen az Aranyszarv-öböl bejáratán átívelő Galata híd, annak is a „belvárosi vége“, a helyiek által csak Eminönü-nek hívott negyed, ami megegyezik a régi Konstantinápollyal, a Bizánci birodalom fővárosával.

El sem lehet téveszteni, ha a túlpart felé nézünk, a Galata tornyot látjuk, a hátunk mögött pedig az 1665-ben átadott Yeni dzsámi (eredetileg Valide szultán dzsámi) minaretjei emelkednek az égbe, mint két frissen kihegyezett ceruza.

A Yeni (vagyis „új“) mecset mögött találjuk Isztambul híres fűszerbazárját, ahol a marokkói és perzsa sáfránytól a Malabár-parti borson át az instant (és rendkívül zöld) kivi ízű teaporig mindent lehet kapni.

A fűszerbazártól és a dzsámitól is egy percre, a Hamidiye és az Arpacilar utca sarkán pedig ott áll a város egyik legismertebb és legrégebbi baklavása, a Hafiz Mustafa aki 1864-ben nyitotta meg a cukrászdáját Eminönüben. Ha rám hallgattok, mindenképpen betértek egy teára és egy sütire!

Ha pedig már ilyen jól belőttük, hogy honnan is indulunk, irány az Aranyszarv túlpartja, vagyis Karaköy városrész, a régi Galata. A konstantinápolyi görögök eredetileg Perának hívták az akkor még önálló falut, ahol a tengerre lefutó dombokon gyümölcsöket, szőlőt, narancsot és fügét termesztettek.

Később a növekvő metropolisz magába olvasztotta, ekkor épülhetett az első híd, valamivel nyugatabbra a mostani Galata-hídtól. Miután a keresztesek – feledve eredeti küldetésüket – kifosztották Konstantinápolyt és Bizánc végül visszafoglalta, egy paktum keretében Perát a genovaiak megtarthatták. A derék taljánok fallal vették körül a városrészt, amit ekkor már Galatának neveztek, ennek az egykori városfalnak az utolsó mementója az 1348-ban épült Galata torony.

Tehát menjünk át a hídon, vegyünk egy szendvicset a mindig ott ringatózó halászbárkák egyikéről (friss kenyérben a tengerből frissen kifogott és a hajón előttünk kisütött hal, paradicsom, esetleg kevés hagyma, netán egy citromkarika, egyszerű és nagyszerű), vagy egy klasszikus dönert a Park büfé árnyas fái alatt, az út bal oldalán, ott ahol a villamos érezhetően elkanyarodik jobbra.

Ide fut le a dombról a Yüksek Kaldirim utca, amin akár közvetlenül is felkapaszkodhatunk a Galata toronyhoz, én mégis azt javaslom, hogy a hamarosan bal kéz felől előbukkanó lépcsőkön menjünk tovább, egyrészt mert így a torony alatti kereskedőnegyedbe jutunk, másrészt mert a lépcsőről visszanézve megcsodálhatjuk Isztambul utolsó működő askenázi zsinagógáját.

A Galata torony szerintem kihagyható, állandóan több órás sorbaállás után lehet csak feljutni, bár a kilátás minden kétséget kizáróan lélegzetelállító.

Innen a Galip Dede utcán folytassuk a kapaszkodót az Istiklal utcáig, ahol jobbra fordulva kövessük a síneket, amin Isztambul egyik látványossága, az antik városnéző villamos (meglátásom szerint a legfeleslegesebb látványosságok egyike) közlekedik. Végül a Galatasaray megállónál forduljunk jobbra a Yeni Carsi utcára, így érjük el végül meredeken ereszkedve a dombról a Solera Winery nevű borbárt a Beyoglu negyedben.

A borok mellé rendelt mezzék meggyőzőek, egy listából lehet kiválasztani a nekünk tetsző elemeket, én humuszt és olívabogyót kértem friss kenyérrel és nem bántam meg. Ami pedig a borokat illeti, az Arda borászat fehér Papazkarasija (Gala, Blanc de Noir 2021) nem csak a hattyús címke miatt érdekes, hanem a virágporos illat utáni sós citromos ízei miatt is, ami üdítővé teszi a kortyot (85/100 pont), míg a Kayra borászat Allure 2021-es rozéja (érdekesség, hogy ez is „blanc do noir“ vagyis törökül „beyaz“ a Kalecik Karasi szőlőfajtából) halvány színű, epres és sárgadinnyés illatú, kifejezetten behízelgő karakterű (86/100 pont), igazi gasztróbor.

A borozást követően dönthetünk úgy, hogy az idevezető úton megyünk vissza, de választhatjuk azt is, hogy a Taksim térig elsétálva siklóval (egy alagútban) leereszkedünk a Kabatas-hoz, ahonnan a T1-es villamossal visszajuthatunk utunk kiinduló állomására.

Jó borozgatást Isztambulban!

A cikk a szerző engedélyével jelenik meg. Forrás: pecsiborozo.hu