Török határon innen és túl – parlamenti vita Emine hanım francia retiküljéről

   

            Mint annyi másra, Törökországban arra a kérdésre sem adható pontos válasz, hogy a határon túlról mennyire hatnak vissza a belpolitikára és az államfő helyzetére a török érdekeltségű külföldi események. 

            Például a legutóbbiak közül most éppen az egyesült államokbeli elnökválasztás. Vagy a napokban legalábbis egyelőre véget ért pusztító háború a Dél-Kaukázusban a Moszkva támogatta örmények és az Ankara pártfogolta „töröktestvér” azeriek között Karabah birtoklásáért. És mindenképpen ide sorolható a francia és a török elnök, Macron és és Erdoğan éles szóváltása muzulmán fanatikusok franciaországi bestiális gyilkosságai nyomán.

            A Cumhuriyet című baloldali isztambuli napilap Joe Biden győzelme után átvette a BBC Türkçe, az angol rádió török nyelvű hírszolgálata kommentárját, amelyben a szerkesztők visszapillantottak a megválasztott amerikai elnök Törökországgal való kapcsolatainak történetére. Általuk idézett, közelebbről meg nem nevezett szakértők véleményéből közölt összesítésük szerint a jelenlegi török kormány szempontjából Trump elnök újraválasztása előnyösebb lett volna, mint Biden győzelme. Amerikai megfigyelők is nyugtázták, hogy a török kormánypárti újságok nyíltan támogatták Trumpot, akivel Erdoğan havi rendszerességgel tanácskozott, és keserűen vették tudomásul vereségét.

            A BBC felidézte, hogy Biden a New York Times szerkesztőbizottságának tagjaival beszélgetve nemrégiben egyenesen „kényúrnak”, autokratának nevezte Recep Tayyip Erdoğant. E minősítést azzal a közléssel egészítette ki, hogy erős aggodalommal tölti el a törökországi helyzet. Biden szerint a török államfővel szemben a jövőben másként kell majd eljárni, s – mint sürgette – „egyértelművé kell tennünk, hogy az ellenzék vezetőit támogatjuk. Közvetlen kapcsolatban lehetünk még meglévő elemeikkel, és Erdoğan leküzdésére bátoríthatjuk őket, Persze nem puccs, egyáltalán nem puccs, hanem választások útján – idézi akkori szavait a BBC Türkçe. Világossá kell tennünk azt az álláspontunkat is – mondotta –, hogy elő kívánjuk mozdítani a parlamenti képviseletének megerősítésére törekvő törökországi kurd lakosság integrációját. Ha valamit helytelennek tartunk, akkor azt hangosan ki is kell majd mondanunk.” Az interjú, noha hosszú hónapokkal korábban készült, és csak a választási kampány alatt, augusztusban került a figyelem gyújtópontjába, érthetően így is erősen felbőszítette Ankarát.

            A demokrata elnökjelölt meglátásaira élesen reagált a török államelnökség szóvivője, İbrahim Kalın, aki„színtiszta tudatlanság, pökhendiség és szemforgatás” megnyilvánulásának nyilvánította Biden állásfoglalását. „Régen elmúltak azok az idők, amikor csak úgy parancsolgatni lehetett Törökországnak. De ha úgy gondolják, hogy ezt ma is megtehetik, akkor tessék, folytassák!  Ám akkor maguk is fizetik meg az árát” – hangsúlyozta.                                                                                          

            Más kommentátorok is emlékeztettek arra, hogy Biden soha nem tett lakatot a szájára, ha véleményt kellett alkotnia Törökországról, ahol négyszer is járt. Ezzel sokszor zavart, politikai feszültséget okozott. Barack Obama alelnökeként 2014-ben például egyik látogatása alkalmával még hivatalos bocsátkérésre is rákényszerült, amiért úgy tüntette fel a dolgokat, mintha Erdoğan elismerte volna, hibát követett el azzal, hogy „kormánya Szíriába és Irakba tartó terroristákat engedett át országán”. Biden azzal vádolta Trump elnököt, hogy cserbenhagyta, elárulta a szíriai kurd népvédelmi alakulatokat, amelyek a nemzetközi koalíciós erők élvonalában küzdöttek a terroristák Iszlám Állama ellen. E súlyos áldozatokat vállaló kurd harcosokat azonban a török vezetés a törökországi PKK-terroristák ikertestvéreinek, amolyan szíriai alvállalkozóinak tartja, és fel is akarja számolni őket. Trump pedig eme utóbbi tekintetben állítólag nem is óhajtott volna útjába állni Erdoğannak. Nem is olyan régen térségbeli amerikai katonai vezetők nagy pénzjutalmat ígértek azoknak, akik segítenek kézre keríteni az észak-iraki hegyekben jól álcázott főhadiszállásukon rejtőzködő PKK-vezéreket.

             A „kurdokkal rokonszenvező” Biden elnöki beiktatásával meg is szakadna a Fehér Ház és az ankarai Fehér Palota közötti szoros kapcsolat. Ezt a viszonyt jól jellemezte, hogy Erdoğan bármikor tudott telefonon közvetlenül Trumppal beszélni. De természetesen egészen más a súlya egy elnökjelölt, és megint más egy már beiktatott elnök szavának, nyilatkozatainak, kiváltképp olyan szoros és nélkülözhetetlen katonai szövetséges esetében, mint amilyen Törökország.

            Török lapok állásfoglalásaiból ítélve Erdoğan otthoni tekintélyének gyarapodásával ért véget a kaukázusi Karabah vidékén vívott örmény–azeri háború. Ankara ugyanis a hagyományoknak megfelelően minden tekintetben támogatta azeri „töröktestvér” védencét, amely még az Örményország „védhatalma”, Oroszország közvetítésével kieszközölt tűzszünet előtt visszaszerezhette örmények által megszállt karabahi területének egy részét, és így lelkesítő sikerélményben is részesülhetett. Moszkva viszont, amelynek segítségét Jereván hivatalosan kérte is az érvényben lévő szerződéseik alapján, szintén kellőképpen tudja érvényesíteni érdekeit a térségben. Nem utolsósorban azokkal a katonai alakulataival, amelyeket Karabahba küldhetett a háború befejezését szentesítő megállapodás ellenőrzésére. Ezek az erők a jövőben hatékonyan útját állhatják bármiféle meggondolatlan vagy akár egyenesen kalandor próbálkozásnak, újabb fegyveres konfliktusnak. A mostani egyezség javára szolgálhat a török–orosz viszonynak is. Tény, hogy ez a háború is sokak, főleg civilek tragédiája volt. Azok a karabahi örmények, akik menekülni kényszerültek, sok helyütt inkább felgyújtották házaikat, mintsem hogy az azeriek kezére jussanak. A lángoló házak szívbe markoló képei bejárták a világsajtót. Csakúgy, mint az azeri lakosság szenvedéseiről, veszteségeiről szóló helyszíni beszámolók.

            A nagy példányszámú Hürriyet című napilap ismert szemleírója, Yusuf Kanlı úgy véli, hogy a háború kimenetele Örményország számára még új kedvező korszak nyitánya is lehet a a katonai vereség miatt érzett minden keserűség ellenére is. Ha ugyanis valóban tartós lesz a tűzszünet, és Hegyi-Karabah státusát sikerül békésen átalakítani, akkor Törökország megnyithatja Örményországgal való határát, amelyet annak idején éppen azerbajdzsáni terület örmény megszállása miatt zárt le. Márpedig ez a kapunyitás az előnyök egész láncolatának feltárulkozásával kecsegtetheti Örményországot a gazdasági-kereskedelmi és a személyforgalom területén. Törökország révén és rajta keresztül megszűnne Örményország szárazföldi elzártsága, szabaddá válna felvirágzásának útja – tétel zi fel a török kommentátor.

            Egy ilyen lehetőség egyszer már kezdett körvonalazódni azoknak a 2007 és 2009 között először titokban, majd nyilvánosan folytatott tárgyalásoknak az eredményeképpen, amelyeket az övezetben régóta kulcskérdésnek számító török–örmény viszony rendezésének céljával folytattak. Ez volt a kétoldalú sikeres futballdiplomácia ideje, amely jól illeszkedett a „semmilyen problémánk se legyen szomszédainkkal!”, rövid változatában „nulla problémát a szomszédokkal!” jelszóval meghirdetett új török külpolitikai koncepcióhoz. A két ország labdarúgó-válogatottja Jerevánban, illetve Bursában világbajnoki selejtező mérkőzést, majd visszavágót játszott. Abdullah Gül török és Szerzs Szargszján örmény köztársasági elnök mindkét városban együtt nézte meg a találkozót. A két ország kapcsolatában először került sor ilyen kölcsönös államfői látogatásra. A felek politikai tárgyalásokba is bocsátkoztak, amelyek később – svájci közvetítéssel – 2009 októberében Zürichben – elvezettek jegyzőkönyvek aláírásához. Az okmányokat Ahmet Davutoğlu török és Edvard Nalbandján örmény külügyminiszter látta el kézjegyével.

            Ezekben előirányozták a diplomáciai kapcsolatok felvételét és a határ megnyitását, félretéve azokat a követeléseiket, amelyekkel eddig sakkban tartották egymást. Így Törökország nem ragaszkodott a Karabah örmény megszállása okozta viszály határnyitás előtti rendezéséhez, Örményország pedig elállt az örmény lakosság 1915-ben kezdődött véres üldöztetésének népirtásként való előzetes török elismertetésétől. Megállapodtak abban, hogy ennek az utóbbi kérdésnek a tanulmányozásával tekintélyes történészek több országból érkező csoportját bízzák meg. Az eseményhez a nemzetközi élet vezetői nagy reményeket fűztek. Ezt mutatta, hogy az aláírásnál jelen volt Hillary Clinton amerikai, Szergej Lavrov orosz és Bernard Kouchner francia külügyminiszter, valamint Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai képviselője. Reményeikben azonban megcsalattak – írta Bayram Balcı ismert török kutató. A Franciaországban tanult és ott és közép-keleti egyetemeken is oktató iszlámtudós és publicista szerint ugyanis Azerbajdzsán Karabah ügyében „kisemmizve, a tárgyalásokról kirekesztve” érezte magát, és egyenesen török árulást gyanított. Sőt azzal fenyegetőzött, hogy drágábban adja majd exportált olaját és olajszármazékait, és azt is kilátásba helyezte, hogy Törökország helyett Oroszországon keresztül fog olajat és földgázt szállítani. Baku akkor – Ankarát mintegy túszul ejtve – el is érte, hogy a zürichi jegyzőkönyvek nem jutottak el a felek parlamentjeinek szükséges jóváhagyásáig. A jelenlegi karabahi megállapodás talán e tekintetben is „politikai görcsoldó” lehet.

            A minden eddiginél elborzasztóbb franciaországi terrorcselekmények kiváltotta általános döbbenet és felháborodás közepette nemzetközi feszültséget okozott, ahogy a muzulmán világ egy részében elfogadhatatlan általánosításként, szent hitük becsmérléseként értelmezték a francia elnök kemény szavait a politikai iszlám szélsőséges radikalizmusáról, szenvedélyes kiállását a köztársaság alapértékeként megoltalmazandó gondolat- és sajtószabadságért. Csak rontott a helyzeten az a mód, ahogy a török államfő erre durva sértegetésekkel, majd gazdasági megtorlással fenyegetőzve válaszolt.

            A tekintélyes Hürriyet szerint nem először okozott heves kulturális összeütközést annak kipróbálása, hogy a szólásszabadság határain belül marad-e az iszlám prófétájának alantas módon történő, a muszlim vallásban szigorúan tilalmas ábrázolása, az iszlám értékeinek ilyen stílusban való lejáratása. Senkinek sincs joga arra, és senki meg nem bocsáthatja – írta –, hogy lefejezzenek egy tanárt, amiért ilyen karikatúrák bemutatásával magyarázott tanítványainak. De senkinek sincs joga arra sem, hogy ennek az aljas gyűlölet-bűncselekménynek az ürügyén általános gyűlölethadjáratot indítson az iszlám közösségek ellen.

            Recep Tayyip Erdoğan egymásután kétszer is lényegében elmekórtani esetnek írta le Emmanuel Macront, s azt ajánlotta neki, hogy vizsgáltassa ki elmeállapotát. Szintén keményen fogalmazott és általánosított abban a videoüzenetben, amelyet a srebrenicai népirtás tanulságairól megrendezett évfordulós találkozó részvevőinek küldött, s amelyet részletesen ismertetett a török sajtó. „Manapság azt tapasztalhatjuk, hogy azok az országok, amelyek emberi jogokból és demokráciából oly szívesen adnak leckét másoknak, az iszlámellenesség és idegengyűlölet élvonalában találhatók. A rasszista terrorizmus dögvészként terjed a Nyugat több országában, s megtörténik, hogy e jelenség felett némelykor még államelnöki szinten is szemet hunynak” – állította. Szörnyűséges méreteket öltenek az olyan támadások, amelyeket muzulmánok istentiszteleti intézményei, munkahelyek, mecsetek és civil szervezetek épületei ellen hajtanak végre. Az európai muzulmánok rendszeresen hátrányos megkülönböztetést, jogfosztást, szabadságkorlátozást szenvednek. Megálljt kell parancsolni ennek a gyászos irányzatnak, mert fenyegeti az emberiség jövőjét, a különböző vallások és kultúrák együttélésének hagyományait. Miként a holokauszt tragédiája után harcolni kellett az antiszemitizmus ellen, azonképpen most ugyanúgy szembe kell szállnunk az iszlámellenességgel” – mondotta a Török Köztársaság elnöke.

            A párizsi Le Monde szerkesztőségi cikkében „piromániás szultánnak” bélyegezte a török államfőt. A vezető francia lap szerint Erdoğan sorozatban szítja fel a viszály tüzét a török–francia kapcsolatokban, amelyekben amúgy is feszültség uralkodik, korábban a szíriai és líbiai török katonai jelenlét, újabban a görög és ciprusi területi vizeken folytatott török mélytengeri kutatások miatt. És mintha nem lett volna elég a nagyrészt maga okozta válságokból a saját háza táján, most újabb tűzfészket rakott a Macron elleni heves kirohanásával. Céltáblája a radikális iszlám elleni francia politika és a francia elnöknek az a beszéde, amellyel lerótta kegyeletét az iszlám terrorizmus áldozatává vált – támadója által lefejezett – Samuel Paty történelem- és földrajztanár emlékének a nemzeti tiszteletadás napján.

            A francia újság szerkesztői úgy látják, hogy Erdoğan ezekkel a külső konfliktusokkal és új oszmán hatalom építőjének szerepében való tetszelgésével el akarja terelni honfitársainak figyelmét az otthoni gazdasági-pénzügy bajokról, valamint az általa tervezett kulturális forradalom megrekedéséről…

            Ám Macron elnök maga is érzékelte, hogy magyarázatra, tisztázásra szorulnak többek között az „iszlám általános, világméretű válságáról” elhangzott és sokak által megengedhetetlen általánosításnak vélhető szavai, amelyeket a muzulmán világban erős ellenérzés, felzúdulás, több helyen viharos tiltakozás követett. Felismerte, hogy máskülönben aligha csillapíthatja az országával szemben felcsapó szenvedélyeket. Erre irányult igyekezete a nemzetközi műsorokat sugárzó befolyásos Al-Dzsazíra katari hírtelevíziónak adott terjedelmes nyilatkozatában. Mint ebben kifejtette, megérti és tiszteletben is tartja azoknak a muzulmánoknak az érzelmeit, akiket megdöbbentett a Mohamed prófétáról hitük szerint istenkáromlásnak számító gúnyrajzok készítése és ismételt megjelentetése. Mindamellett hangsúlyozta, hogy a radikális iszlám, amelyet ő leküzdeni óhajt, minden népet fenyeget, kiváltképp magukat a muzulmánokat. Ellentétben egyes politikai vezetők állításaival, akik kiforgatták szavait, a karikatúrák nem a francia állam és a kormány agyszüleményei, hanem szabad és független újságírók alkotásai voltak – mondotta.            

            A hírtelevízió vezető kommentátora, a palesztin születésű Marwan Bisara újságíró, aki egyben amerikai és francia egyetemek ismert előadója is, méltányolta a francia államfő interjúbeli legújabb állásfoglalását. Hangsúlyozta továbbá: általános érdeket szolgál, hogy most a francia elnök őszintén elemzi nyilvánosan elhangzott kijelentéseinek szövegösszefüggéseit és elismeri, hogy visszakoznia kell némely vitatott, ellentmondásos megnyilatkozása miatt. Egyértelművé téve, hogy nem állt szándékában az iszlámot vallásként bírálni.

            Ily módon – állapította meg az arab elemző – javulhat a légkör Franciaország, Európa és a muszlim világ között. A híres arab publicista ehhez hozzáfűzte: ebben a viszályban nincsenek győztesek, de ha vannak vesztesek, akkor azok csakis az európai muzulmánok lehetnek.

            A világpolitika nemzetközi frontvonaláról a vita közben átterelődött a török belpolitika mellékhadszínterére is. Miután Recep Tayyip Erdoğan Párizzsal szembeni retorzióként a francia árucikkek bojkottjára buzdította a török lakosságot, az ellenzék vezető pártjának elnöke, Kemal Kılıçdaroğlu ismét igyekezett ráirányítani a figyelmet a török first lady, Emine hanım francia gyártmányú kézitáskájára. A Köztársasági Néppárt, a CHP vezére azt javasolta, hogy az államfő hitvese a Fehér Palota kertjében ünnepélyesen égesse el az 1837-ben alapított francia Hermès cég méregdrága luxustermékét, így téve eleget férje felhívásának. A kormánynak ajánlotta továbbá, hogy rögvest adjon túl francia gyártmányú Airbus repülőgépein.

            A válasz nem sokáig váratott magára, és parlamenti szintről érkezett. A köztársasági elnök a török törvényhozás fórumán Kılıçdaroğluhoz fordulva kijelentette: ha igaz férfi vagy, akkor velem állj ki, rólam beszélj, ne pedig feleségemről! S mi köze az egészhez az Airbusnak, amely stratégiai termék, és nem csak franciák gyártják?

            Lényegesen komolyabb és hitelesebb formában szólt hozzá a francia–török, illetve a Párizs és a muzulmán világ közötti vitához és annak hátteréhez egy német iszlámtudós és közgazdász, a Közel-Kelet, az arab, a török és a perzsa nyelv kitűnő ismerője, aki tudósítóként éveket töltött a térség országaiban, jelenleg pedig a Frankfurter Allgemeine Zeitung politikai szerkesztője.

            Imával a győzelemért című cikkében Rainer Hermann azt vizsgálja, hogy Erdoğan haragját eredendően mivel is vonta magára Macron. Mint kimutatja, már az iszlámizmus veszélyeinek észlelése körüli mostani viszályt megelőzően francia–török feszültséget okozott, hogy Macron tavasszal felmondta azt a szerződést, amelynek alapján a török vallásügyi hivatal, a diyanet imámokat, mecseti előimádkozókat küldhetett Franciaországba. A francia elnök ugyanis ezzel az intézkedéssel kívánt reagálni az utóbbi időben a diyanet jellegében végbement negatív változásra: a hivatal fokozatosan mindinkább leképezte a török elnök egyre jobban önkényeskedő politikáját. Ez a változás attól fogva kezdett megmutatkozni, hogy 2010-ben lemondásra kényszerítették a diyanet akkori elnökét, a liberális Ali Bardakoğlu teológiaprofesszort. Ezt a nagy tekintélyű vallási jogtudóst első kormányalakítási megbízatása idején, még 2003-ban Erdoğan nevezte ki a hivatal élére, amely szerte az országban összesen kilencvenezer mecset felügyeletét látja el.

            Abban időben az Ankarai Egyetem vallástudományi kara az ország határain messze túlmutató hatást fejtett ki a Korán széles teológiai látókörről tanúskodó értelmezésével, amely egyedülállónak számított a muzulmán világban. Bardakoğlu professzor, aki két évet Angliában töltött és járt az Egyesült Államokban is, igyekezett korszerű válaszokat adni a muzulmánoknak környező világuk őket foglalkoztató égető kérdéseire. Következetesen azon fáradozott, hogy az általa vezetett hatóságot autonóm szervezetté alakítsa át, kivonva a politikai befolyásolás alól. Eközben gyakorlati és elmélet síkon egyaránt nagy elismertségre tett szert. 2005-ben hivatalából nevezett ki két jogi végzettségű asszonyt kayseri és isztambuli mecsetekben szolgáló muftik helyetteseivé, tanácsadóivá. Ilyesmi először nála történt. A következő évben találkozott a törökországi látogatáson tartózkodó XVI. Benedek pápával, és tanácskozott vele a muzulmán-katolikus hitközi párbeszéd előmozdításáról.

            Ám 2010-ben aztán konzervatív muzulmán körökben viharos felháborodást keltett azzal a kitartóan hangoztatott véleményével, hogy a muszlim nőket, asszonyokat nem lehet rákényszeríteni fejkendő viselésre, rájuk kell bízni, hogy erről maguk, szabadon döntsenek. Ez állásvesztésébe került a nemzetközi hírű vallástudósnak.

            Megértés és tolerancia jellemezte az anatóliai alevi hitűek iránt tanúsított magatartását is, akik a szunnita többségtől elkülönülve gyakorolják hitüket, s akiket hátrányos megkülönböztetés ér a velük szemben néhol még ma is élő babonás előítéleteknek és a vallási eretnekség elterjedt vádjának hatására. Ügyeik intézésére Bardakoğlu szeretett volna a diyanetben önálló részleget kialakítani a hagyományosan kemalista szemléletű, számos művészt is maguk között tudó török és kurd aleviták számára.

            A szabadelvű és toleráns vallási szemléletű professzor hivatali utódai azonban letértek az általa választott útról. Elképzelni sem tudták, hogy nők szabad, önálló választásától függhetne kendőviselésük. Az alevitákkal szemben pedig elzárkóztak bármiféle engedménytől. Az ő szemükben csak azok minősülnek muzulmánnak, akik az aleviktől eltérően mecsetekben imádkoznak. Ezért most mély hallgatás veszi körül azt a kormány által korábban kezdett építkezést, amelynek során az alevik egyik szent helyén, a közép-anatóliai Munzur folyóhoz közeli parti forrásoknál szabadidőparkot létesítenének számukra.

            De további fejlemények is mutatták, hogy a professzor távozása óta mennyire a hátrányára változott meg a diyanet, ami még inkább indokoltnak mutatja a franciák szerződésbontását. Amikor a török haderő 2018. január 20-án bevonult a szíriai Afrinba, Ali Erbaş, a hivatal jelenlegi elnöke azt ajánlotta imámjainak, hogy recitálják a Koránból A győzelem című 48. szúrát, és imádkozzanak a török fegyverek diadaláért. Másnapi szónoklatában Erbaş a török hadsereg szerinte Allah segítségével kivívott mostani győzelmeit Mohamed próféta egykori győzelmeinek egyenes vonalú történelmi folytatásaként tüntette fel. E beszédében egyébiránt a többségükben szintén mohamedán kurdokat „hitetleneknek” bélyegezte.

            Szembeötlő változás ment végbe a vallásügyi hivatal dzsihádértelmezésében is. 2018. február 26-án a diyanet minden mecsetnek megküldte a pénteki ima kötelezően előadandó szövegét. Ebben azonban kiforgatták eredeti értelméből a dzsihádnak azt a hagyományos meghatározását, amely szerint a saját emberi gyöngéink ellen vívott harcunk a „nagy dzsihád”, a „kis dzsihád” pedig a fegyveres önvédelmi harc. A pénteki prédikáció világhálóra is kitett új szövege szerint az a legmagasztosabb dzsihád, ha valaki fegyveresen küzd hitéért, létéért, szülőföldjéért, függetlenségéért”. A szöveg aztán így folytatódik: „Katonáink az egész világnak megmutatják, hogy képesek vagyunk önzetlenül akár életünket is feláldozni hitünkért, zászlónkért, otthonunkért”.

            A diyanet iszlámértelmezését jól mutatják a gülenistákról készített „szakvéleményei”.  A vallási hatóság legmagasabb szerve, a tanács, vagyis Törökország legfőbb hivatalos teológiai fóruma a kormány állításával egyezően azzal vádolta a gülenista mozgalmat, hogy a háttérből szervezte-irányította a 2016 júliusában meghiúsított katonai hatalomátvételi kísérletet. Gonosz hatalmak szolgálatában állva trójai falóként azzal az állítással igyekezett megtéveszteni Mohamed közösségeit, hogy jószándékú kapcsolatokat ápol a nem muzulmánokkal. Gülen azonosul a katolikus egyháznak a vallásközi párbeszédről alkotott felfogásával, s ezzel azt bizonyítja, hogy mennyire „elkötelezett a keresztény kultúra iránt”. A diyanet ezzel hitelesíteni szeretné azt a Közel-Keleten terjesztett összeesküvés-elméletet, amely szerint Gülen voltaképpen keresztény ügynök, akinek az a feladata, hogy a vallások párbeszédének szorgalmazása útján tönkretegye a muzulmán hitet – véli a német iszlámtudós, aki ezzel összefüggésben idézi a diyanet erre vonatkozó másik állásfoglalását is. Ebben azzal is meggyanúsítják Gülen prédikátort, hogy mozgalma vallásközi dialógust folytatva valamiféle „kevert teológia” alapján közelít a kereszténységhez. „Márpedig a Korán, amely az utolsó a prófétáknak adományozott írások sorában, hatályon kívül helyezte az össze többi vallás előírásait. Ezért elfogadhatatlan, hogy a keresztény és a zsidó vallást az iszlámmal egyazon kategóriába sorolják, majd ennek alapján azt állítsák, hogy a többi vallás továbbra is megőrizte isteni sajátosságát” – olvasható a diyanet útmutatásában, amely ezzel az állítással fejeződik be:

            „Mert az utolsó és Istennél való egyetlen és igaz vallás az iszlám, amelyet más vallásokkal egyenlőnek tekinteni ellentmond Istennél való egyedülállóságának és fölényének.”

            Ez már valóban nem az a teológia, amelyet a felvilágosult, világra nyitott, a többi vallás iránt tiszteletet és a velük való párbeszédre őszinte készséget tanúsító Bardakoğlu professzor képviselt, akit annak idején a jelenlegi köztársasági elnök helyezett a vallásügyi hivatal elnökének magas méltóságába, aztán maga is bocsátotta el tisztéből. Némelyek arra gondolhatnak, hogy a nagy hatalmú és befolyásos török államférfinak ez a két intézkedése és a közöttük eltelt időszak némileg tükrözi politikai pályafutásának tartalmát és irányát: a kezdeti széles körű reformoktól a mind inkább egy kézben összpontosított konzervatív hatalom kemény gyakorlásáig.

            És hogy milyen nagy különbség tátong a diyanet korábbi elnöke és a jelenlegi között, annak példájaként a német iszlámtudós cikkíró felidézi: Bardakoğlu annak idején arra buzdította az igazhívőket, hogy az áldozati ünnepen állatvágás helyett inkább adakozzanak a szegényeknek. Erbaş ellenben az idei böjti ünnep, a ramazan alkalmából mondott beszédében azt emelte ki, hogy a homoszexualitás és a fajtalanság a társadalom elkorhadására vezethet, betegségeket terjeszthet, járványokat okozhat.

Flesch István – Türkinfo